Iancu Laura legújabb verseskötete számomra Szántó Piroska szerelmes és a szerelemben eggyé váló csontvázakat (esetleg az intim helyzetről készült röntgenfelvételeket?) ábrázoló festményeit idézi. Ijesztő és a kötet elsőtől az utolsó verséig meghatározó az a már-már mániákus halálra hangoltság, ami jellemzi. Igaz ez a szerelemre – amelyről már múlt időben, mégis soha el nem múló sebként ír –, de úgy általában az életre is. Mintha mindenre félig múlt, enyészetre szánt voltában tekintene. Így aztán könnyen eszünkbe juthat róla a Prédikátor könyvének bölcsessége (?): „Mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében? Valóban: minden napja csupa szenvedés.”;„boldogabbnak mondom a holtakat, akik már rég meghaltak, mint az élőket, akik még élnek. De mindkettőnél jobban dicsérem azt, aki meg sem született, aki meg sem látta azt a sok rosszat, ami a nap alatt végbemegy.”

Jób könyvének is rokona ez a líra, amikor az Istent Áruld el, Uram kezdetű panaszaival faggatja. Tele van szemrehányással, és egyáltalán nem érti, „mi ebben olyan gyönyörű”. Ebben, azaz a világban, amely csakis isteni jóváhagyással állhat fenn.

„A világ van, rossz és irreális. Isten nincs, jó és reális”: akár Simone Weil e halhatatlan mondataira is utalhat, amiről ír. Azzal az eltéréssel, hogy ő „gyanúsnak tartja” és perbe fogja magát az Istent is, és mindent, ami a szándékaiban érthetetlen, felpanaszol neki, méghozzá a legkevésbé sem udvarias szavakkal. Vagyis olyasmire kérdez rá, ami meghaladja az ember kompetenciáját, és a gesztusa már az istenkísértéssel rokon, az Isten iránti köteles tisztelettel szakító. Ez teszi Jóbhoz hasonlóvá. Érteni szeretné, amit talán nem is lehet. A végső fórumhoz fellebbez, de mintha már eleve kételkedne a sikerben. Szabálytalan imáiban Weiléihez hasonló paradoxonokban fogalmaz: „ha másként nem, hát hiányodban: vagy”, „csak aki örök vágyban él, hiányod az hordozza”, és az isteni világrendet gyökerében megkérdőjelező kételyei vannak:

„Ha vagy, miért hagyod?
Ha hagyod, miért a büntetés?
Ha büntetsz, rabszolgának alkottad!”

Nem volt ez mindig így: a jelen állapot értékcsökkent, és sok-sok keserves tapasztalat húzódik meg mögötte:

„Egykor mindennap láttalak, / amerre mentél, mentem utánad / járásom járásod volt”; „Valaha hittem / hogy értem jöttél, / meglátogattál hazával, szerelemmel”; „hittem, hogy ami folyvást csak érkezik, / sohasem múlik el” – írja, visszavágyva azt az egykori, naiv (?) bizakodást. Az az érzésünk, mintha mindennel leszámolt volna, és valójában már esélyt sem adna Isten eligazító válaszainak. Mintha már a teljes életét leélte volna, és egyáltalán nem remélné, hogy valami megingathatja a kételyeiben.

Iancu Laura, 2019. április 11.
Fotó: Székelyhidi Zsolt

Halálra hangoltságról, halálfélelemről írtam, de bonyolultabb a helyzet. A halál itt botránykő, lidérces emlékek sora és állandóan kísértő realitás egyszerre. Értesülünk egy gyermekkori megrázkódtatásról, amikor „a kisebbik Gál (…) nem jött iskolába, / tartozott nekem, ígért szilvát, / szív alakú kökény fajtát” (…) A vecsernyén nem ministrált, / más tartotta a paténát, / és akkor én sem áldoztam / rád, angyalaidra haragudtam”. A fiú halálának (és egy szerelemcsíra elhalásának) következményei messzemenők: az évtizedek során „kísértetekkel”: Isten által magához vett lelkekkel teli (és évről évre egyre inkább teli) lett a világ, és a sok veszteség, a halandósággal való szüntelen szembesülés miatt a saját élet is bizonytalanná, míg a saját halál elkerülhetetlenségének napról napra megkínzó tudata egyre erősebbé vált.

„(V)alahogy félek elaludni, / hiába vetek keresztet a szoba négy sarkára” – tudjuk meg: a gyermekkorból hozott hit mágiája már hatástalan. „Miért kéred vissza az életet? / Te nem ezt az életet éled!” – a tépelődő lírai én e szavai vezetnek el a legfontosabb vádponthoz: hogy Isten éppen Isten voltából fakadóan nem érti eléggé, micsoda mélységei vannak az emberi létezésnek, szenvedésnek és elmúlásnak: „Áruld el, Uram, minek ez a sok nevenincs rettenet (…) s miért fordítod el fejed, / ha szépnek s jónak nevezed?” S mivel minden halottal belőle (az imádkozó, kételkedő emberből) is meghalt valami, és az ő haláluk miatt is szenved, közömbösséggel és embertelenséggel vádolja az Istent, amikor ezt írja:

A te naptáradban mindennap halottak napja van,
és minden este Karácsony,
ha van, ki fölsírjon.

Mintha ez az „isteni üzem”, élet és halál szüntelen körforgása valamiféle végtelen közömbösséget nyilvánítana ki. A iancui lírában az élőket körülveszik, napról napra meglátogatják a holtak, sőt az emlékezőnek is „földszagú” a szája, arcát pedig „rohasztja már a feledés”.

Ebben a világban – ezt talán az eddigiek után már nem is igen kell hangsúlyoznom – a szerelemnek is az a legfőbb ismérve, hogy már elmúlt, és hogy talán kezdettől tévedés volt. Kijavíthatatlan hiba, amely azonban egy életen át elkísér. Örök reménykedéssel, gondoskodásvággyal sújt, amelynek azonban már nincs tárgya/alanya. Búcsúzás, távolság, magány, elveszettség és gyász. Örök gyász, mert a szerelem nem múlik, sőt tovább fog tartani, mint maga az élet. A Másik akkor is mindig jelen lesz, ha már réges-régen messze jár, a szerelem így maga a halál vagy talán annak valamiféle ördögi megelőlegezése.

Elmúlóban az élet. A halálra nyíló kapu felé tart, és a legerősebb tapasztalatunk vele kapcsolatban az, hogy sokat ígér, keveset ád: hogy a teljessége is kevés, és mégis, máris a végétől kell rettegnünk. Hogy valaminek, ami épp hogy csak megszületett, nem sokkal később már a végével kell foglalkoznunk. Iancu Laura Oratóriuma alapján kezdem érteni, mit akart mondani Lipp László atya 94 éves édesapja a halálos ágyán azzal, hogy „egyetlen lélegzetvétel az élet”.

Iancu Laura, 2019. április 11.
Fotó: Székelyhidi Zsolt
Epilógus a költészet hatalmáról

Amikor másodszor kezdtem olvasni a kötetet, már jegyzeteket is írtam a versek mellé. Vonaton ültem, és annyira belefeledkeztem a nagy munkába, hogy még leszállás közben is buzgón tovább írogattam, ezért – a költészet miatt módosult tudatállapotba kerülve – az ülésen felejtettem a mobiltelefonomat. Másfél órás nyomozásba és idegeskedésbe került, míg visszaszereztem.

Emlékeznek, hogy Örkény Ballada a költészet hatalmáról című egypercesének is egy verstől megbolonduló telefon(fülke) a főhőse? A telefonom talán megsértődött, hogy elhanyagoltam, azért maradt fenn a vonaton. Nem tűr konkurenciát. És a költészetnek is ilyen a természete.

Nyitókép: Iancu Laura: Oratórium. Forrás: Pexels/Libri

#olvasósarok

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságának küldetése a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl. Tevékenységének egyik meghatározó eleme a KMI 12 program, amelynek során évente kiválaszt nyolc szenior és négy junior szépirodalmi alkotót, hogy fellépésekkel, kiadványokkal, marketinggel segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. Szenior alkotóik közé tartozik Iancu Laura is.