A múlt igazságának birtoklása a jelenben is hatalmat ad

Mi az oka annak, hogy a második világháborúhoz kapcsolódó irodalmi szövegek még mindig ilyen erős jelenléttel bírnak a magyar kulturális térben?

Mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy a rendszerváltással a második világháború speciális magyar történetének új narratívái születtek. Az addig ideológiai és politikai ellenőrzés alatt tartott, központosított kollektív elbeszélés helyett vagy mellett (a fasizmus bűnei, a „felszabadulás” története) más, addig elhallgatott vagy egyenesen elhallgattatott történetek elmondásának nyitott utat. Ez a folyamat már a kései Kádár-rendszerben megindult, s a magyarországi zsidóság ellen elkövetett kollektív bűnök nemzeti felelősséget felvető természete, a Don-kanyarban odaveszett II. magyar hadsereg története, a málenkij robot és a Vörös Hadsereg erőszakoskodásainak emlékezete már ekkor bizonyos nyilvánossághoz jutott. 1989 azonban kétségtelenül fordulópont volt emlékezetpolitikai szempontból. A cenzúra, a tabusítás megszűnése, a történelmi kutatások szabadsága az addigiakhoz képest minőségileg új emlékezetpolitikai helyzetet teremtett, amiből jól látszott, hogy a 20. század magyar történelméről az államszocializmus évtizedei alatt megteremtett, konszenzuálisnak tetsző tudás valójában mesterséges volt, s csak eltakarta a társadalom töréseit.

Márai Sándor 1943–1945-ös naplója, mely a nemzeti kollektív felelősség szempontjából feszegeti a magyar társadalom és állam összeomlását, a ’45-ös könyvhét legnagyobb sikere volt. Nagyjából ugyanezt mondhatjuk el az 1990-es évek elejei újrakiadásáról. A múlt igazságának birtoklása a jelenben is hatalmat ad. A Szabadság téri második világháborús emlékmű, a Terror Háza vagy éppen az alaptörvény preambulumában megfogalmazott történelemszemlélet körüli indulatos viták jól mutatják a téteket. Másrészt viszont, hiszen szövegekről, könyvekről és az azok kapcsán kibontakozó közéleti vitákról, kulturális és tudományos eszmecserékről van szó, természetesen tudományos okai is vannak az 1944–45-ös eseményeket megörökítő vagy éppen felelevenítő szövegek manapság tapasztalható konjunktúrájának. Történettudományi szempontból a mikrohistóriai kutatások módszertana kifejezetten kedvezett a történelem személyes dokumentumai, a naplók, levelezések, memoárok iránti növekvő érdeklődésnek. A történelmi események mikrologikáját a résztvevők, tanúk, szemlélők saját maguk lejegyezte cselekvéseinek és reflexióinak sokszor szubjektív szemszögén keresztül is értelmezni próbáló módszertan egyszerre szakít a történelmi ágensek elitista szűkítésével és az emberi cselekvést a gazdasági, intézményes, materialista struktúráknak alárendelő történelemszemlélettel.

Ezzel párhuzamosan az irodalomtudomány is sokkal nyitottabban kezdett hozzáállni az esztétikai-poétikai szempontból önmagukban talán kevésbé jelentős szövegekhez. Az önéletrajzi művek egyszerre lettek érdekesek a bennük megjelenő, sokszor extrém emberi tapasztalat megfogalmazásának antropológiai szempontja, illetve a megfogalmazási kísérletek sokszor nem is tudatos experimentális poétikai megoldásai miatt.

Miért épp az ostrom és a vészkorszak vált az egyik leggyakrabban újraírt, „visszaírt” történelmi pillanattá a kortárs irodalomban?

A primer, dokumentarista források kiadásához vagy újrakiadásához hasonlóan a második világháború, a vészkorszak, Budapest ostroma vagy a magyarországi holokauszt irodalmi újraírásainak is elsősorban emlékezetpolitikai okai vannak, vagyis a maguk eszközeivel a fikciós művek is részt vesznek, állást foglalnak az egykori események mai értéktávlatokat meghatározó értelmezésében. Hozzá kell azonban tenni, hogy az időszakról szóló irodalmi, vagy tágabban fikciós alkotások mostani „megszaporodásnak” kétségkívül kedvez az éppen meglévő két-három emberöltőnyi távolság. 20. századi traumáról beszélünk, ami éppen a „kellő” történelmi távlatban, még közel és már távol van.

Olvasói szemszögből is élénk maradt az érdeklődés, hiszen aligha létezik magyar család, amit ilyen vagy olyan oldalról ne érintene nagyszülei vagy dédszülei történetein keresztül személyesen a második világháború. A családi elbeszélések, a kulturális emlékezet részeivé vált könyves, filmes, képzőművészeti, muzeológiai reprezentációk révén szocializációnk és az országunk történelméről bennünk élő tudás eleven része a második világháború története, nem is beszélve arról, hogy a koncentrációs táborok és a holokauszt mintha maguk is legsötétebb félelmeinket valóra vált disztópiák lennének, melynek megtörténtét olykor hihetetlennek érezzük.

Mennyire látja eltérőnek azokat a szövegeket, amelyek közvetlenül a háború után íródtak, és azokat, amelyek már reflexíven, akár évtizedekkel később dolgoznak fel hasonló élményanyagot?

A háborút követő években a túlélők és a tanúk nem is lehettek teljes mértékben tisztában a megtörtént események súlyával. Ugyan Magyarország már 1941 nyarától hadban állt, a doni katasztrófáig és a II. Magyar Hadsereg pusztulásáig a lakosság zöme csak a hírekben találkozott a háború realitásával, az erőszakkal és halállal. Magyarországra a német megszállással érkezett meg az erőszak, a bombázások; a vidéki magyar zsidóság deportálása, a front átvonulása viszonylag gyorsan történt, leszámítva persze Budapest több mint két hónapos ostromát. Ilyen körülmények között aligha volt mód elmélyülten reflektálni az eseményekre. De ez csupán a történet gyakorlati része. Évtizedek történelmi, dokumentációs, jogi munkájára volt szükség, hogy a háborús pusztítás, az elkövetett bűnök, a jogsértések a maguk részleteiben napvilágra kerüljenek. Az értelmiség számára szintén sokáig tartott felocsúdni a világtörténelmi léptékű sokkból, amit a második világháború és a két totalitárius világnézet és államberendezkedés, a tömegek által támogatott nácizmus, illetve egy utópisztikus eszmerendszer puccsal hatalomra jutott, majd cinikusan, könyörtelen erkölcsi pragmatizmussal fenntartott kommunizmus okozott. Az állameszme alapjává tett, a származási (etnikai vagy társadalmi osztály alapján végrehajtott) népirtást legitimáló világnézetek hatalma világtörténelmi botrány volt, melynek történet- és morálfilozófiai elemzéséhez, megértéséhez időre és sok vitára volt szükség. Az irodalom és az írás terepe annyiban más, hogy itt a háborúról és a holokausztról szóló művek egyre bővülő tára olyan szöveghagyományt hozott létre, mely mára megkerülhetetlen világirodalmi kánonná alakult. Komoly, új mondanivalóval rendelkező szerzők óhatatlanul is kialakítanak valamilyen intertextuális viszonyt ezzel a kánonnal, Primo Levi, Tadeusz Borowski, Kertész Imre és mások műveivel, reflektálnak Adorno, Agamben vagy Arendt gondolataira, csak hogy épp „A” kezdőbetűs filozófusokat soroljak.

Az újabb kutatások ezt cáfolták, hiszen közvetlenül a háború után rengeteg friss emlékirat, önéletrajzi elbeszélés, riport stb. jelent meg, ám e művek zöme a hetvenes-nyolcvanas évek nagyobb történet- és morálfilozófiai téteket mozgató műveinek árnyékában kihullott a kollektív emlékezetből. Hadd említsek néhány példát a háborúra kisebb vagy nagyobb időbeli távolságból emlékező művek lehetséges poétikai különbségeire. Szép Ernő (Emberszag, 1945), Zsolt Béla (Kilenc koffer, 1946) vagy Nyiszli Miklós (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, 1946) közvetlenül a háború lezárulta után írták és jelentették meg visszaemlékezéseiket. Mindhárom szerző műve igen részletesen számol be 1944–45-ös viszontagságaikról, közvetlenül szólítja meg olvasóit és kölcsönöz az előszóbeli előadás fordulataiból. Ugyanakkor a rendkívüli események ábrázolásai jól idomulnak korábbi írásaik stílusához és műfajaihoz: Szép Ernő szellemes, ironikus reflexiói és ábrázolásmódja, Zsolt Béla zsurnalisztikai vénája, s noha Nyiszli nem hivatásos író, így esetében talán túlzás korábbi életműről beszélni, memoárja azért szépen mutatja a természettudós józan, mindenáron objektivitásra törekvő gondolkodásmódját, melyet időnként panaszkodó és a moralizáló passzusokkal igyekszik, kissé ügyetlenül, ellensúlyozni. Ezekhez a művekhez képest jóval absztraktabb kompozíciós megoldásokkal él Kertész Imre 1975-ös Sorstalansága. Kertész önéletrajzi regénye már nem a történelmi esemény rögzítésének, publikus tanúsításának horizontjához kapcsolódik (sőt, a regény zárlata meglehetősen borúlátó e tekintetben). Talán ezért is – még inkább egzisztenciálfilozófiai távlata miatt – nyúl kevésbé direkt poétikai (és kommunikációs) eszközökhöz a mű. Az elbeszélés nehezen azonosítható időbeli pozíciója (mely a kvázi naplószerű, előrehaladó narráció és a visszatekintő elbeszélésmód között oszcillál), az autofikciós főszereplő-narrátor mindent átható „álironikus” látásmódja, továbbá a mű intertextuális hálózatrendszere komplex művet eredményezett, ami, azt hiszem, túl van azon, ahogy a holokausztot és a második világháborút társadalmi-közéleti kérdések tematizálják, s eredeti módon, új intellektuális távlatokban szól a kollektív történelmi traumáról.

Milyen hatása van annak, ha valaki az események közvetlen tanújaként ír, és milyen, ha „csak” örökölte az emlékezetet? Meg lehet különböztetni ezeket szövegszinten?

Közvetlen tanúként sem feltétlenül azonnal válnak megírhatóvá az átéltek. Számtalan példát találunk arra, hogy egyes írók többször, akár több műfajban is nekifutnak háborús tapasztalataik megírásának (például Ellie Wiesel, Jorge Semprun, nálunk Déry Tibor vagy Kertész Imre). A naplóírók esetében az átélés és a megírás ideje kvázi egybeesik, de a memoár műfaja már időbeli távolságot feltételez. Elvileg minél nagyobb a távolság a megírás és a megélés ideje között, annál több lehetőség van arra, hogy a köztes időben történtek alakítsanak a múlt képén, az időközben történt események más fényben láttassák az eseményeket.

A szakirodalomban utóemlékezetnek nevezett viszony esetében a tanúk és túlélők helyét közvetlen vagy képzeletbeli leszármazottaik vették, veszik át, a trauma nemzedékek között, családi, de egyéb más, akár virtuális közösségen keresztül öröklődik. A személyesen meg nem élt (történelmi) traumák felnőttként akár valós, testi-lelki tüneteket előidéző élményként kezdenek működni. Az biztos, hogy a háborút közvetlenül követő években a közönség és a szerzők is tanúsító funkciót tulajdonítottak a műveknek, s ehhez a gyakorlati, „cselekvő” funkcióhoz jobban illettek a dokumentarista, realista próza jegyei, melyben az események okozati összefüggései előrehaladó időrendet alkotnak, a bemutatott világ földrajzi és társadalmi kerete „valósághű”, más forrásokból is ellenőrizhető, az elbeszélő és a szerző azonosságát önéletrajzi paktum rögzíti, mely kezeskedik az elmondottak hiteléért. A bökkenő csupán az, hogy a negyvenes évek végéről, az ötvenes évek elejéről számtalan művet sorolhatnánk, melyek erősebb művészi eszközöket alkalmaznak a „rendkívüli” élmény kifejezőbb bemutatásáért. Kassák Lajos háborús naplójának józan beszámolóit expresszionista versbetétek tarkítják, Charlotte Delbo közelmúltban Auschwitz és utána címmel magyar fordításban is megjelent koncentrációstábor-trilógiájának legerősebb darabjai mozaikos, fragmentált prózaversek. Összességében annyi mégiscsak elmondható, hogy az utóemlékezeti pozícióban lévő művek egyértelműen reflexívebb viszonyt alakítanak ki a traumatikus múlttal, bátrabban használnak erősebb poétikai eszközöket, borítják fel az elbeszélés időrendjét, a valószerűség kívánalmait, használnak intertextuális vagy intermediális kompozíciós megoldásokat. Márton László Árnyas főutca (1999) című könyvének „előszövege” egy korabeli fotóalbum, Zoltán Gábor vészkorszakról szóló könyvei pedig helytörténeti kutatások dokumentumain alapulnak, tehát az újabb feldolgozások kiindulópontja az esemény közvetítettsége.