Fischer Iván a zenekar évadbejelentő sajtótájékoztatóján már beszélt arról, hogy miként közelíti meg Richard Strauss operájának történetét: „Szegény Ariadné deprimált állapotban éldegél egy szigeten, mert Theseus otthagyta. Az érkező commedia dell’arte-színészcsoport pedig igyekszik felvidítani. Az egész olyan lesz, mint egy tragédiát előadó vidám csoport tanfolyama, hogy a nőknek megtanítsa, mit csináljanak, ha elhagyta őket valami gazember. Ne essenek depresszióba, várják a következőt.”
Az előadás dramaturgiája különösen érdekes. Eredetileg Hugo von Hofmannsthal és Richard Strauss úgy írták meg a darabot, hogy Molière Az úrhatnám polgárának – kísérőzenékkel tarkított – előadása után következett az opera. A bemutató kínos bukás volt, így a szerzőpáros újragondolta a dolgot, és egy előjátékban adott magyarázatot a szerelmi dráma és a frivol farce ötvözésére. Eszerint egy bécsi úr két színielőadással szórakoztatná a vacsoravendégeit, azonban a közelgő tűzijáték okán időszűkében van, s arra utasítja a két társulatot, hogy együtt adják elő a két darabot. A különböző stílusú jelenetek ötvözetéből jött tehát létre az Ariadné-történet, amelyben a kikapós Zerbinetta jótanácsokkal látja el a szerelmi bánatba süppedt Ariadnét.
Fischer Iván úgy vélte, érdemes lenne visszatérni a szerzők eredeti koncepciójához, azonban – szerencsére – nem gondolta, hogy egy ötfelvonásos prózai előadás után eljátszott operával igyekszik felcsigázni a nézők érdeklődését, hanem A képzelt beteg kísérőzenéiből összeállított szvitet helyezte a prológus helyébe. Mindez igazán hangulatos felütésnek bizonyult, amelyben az első pillanattól a játékosság dominált. A zenészek egy része késve, a karmester határozott – nem intésére, inkább – integetésére rohant be a színpadra, majd kezdett lelkes játékba. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy el kell döntenünk, velük tartunk-e ebben az önfeledt komédiázásban, vagy inkább kissé zavartan fészkelődve konstatáljuk, hogy valami „komolyabbat” képzeltünk.
A szvit nem Molière drámájának történetét dolgozza fel, hanem inkább önfeledt, vígjátéki hangulatot teremt, és megágyaz a társulat későbbi színre lépésének, ezzel tulajdonképpen egységbe kapcsolva a két rész történéseit. Az énekesek (akik itt még néma színészekként tűnnek fel) eltúlzott gesztusokkal, a commedia dell’arte teljes eszköztárának felvonultatásával mesélnek apró történetfoszlányokat, vázolnak klasszikus karaktereket.
A zenészek fejére adott kék, tollas kalapok, a megkomponált élcelődések őket is a játék aktív részesévé avatják. A később Zerbinettát éneklő Anna-Lena Elbert piros szalagot köt az oboista hangszerére, a zongorista székére állva incselkedik a férfiakkal, de a muzsikusok legtöbbjének akad valamilyen szellemes gesztusa. A zenészektől mindez hihetetlen koncentrációt igényel. Fischer Iván azonban – rendezőtársával, Chiara D'Annával – nemcsak rájuk rótt rendkívüli feladatot, hanem saját magára is, hiszen karmesterként elhajol a felé irányzott ütések elől, aztán pedig „ájultan” fekve vezényli a zenekart. Ha elfogadjuk, hogy ezúttal mindent szabad, a sziporkázó ötletek gazdagítják a zenei élményt, és elrepítenek bennünket Naxosz szigetére, amelynek kulisszáit a színészek építik fel.
A második rész indítása éles váltás: a szenvedő nő szerelmi bánata – a commedia dell’arte szélsőségesen vígjátéki gesztusai után – időnként szinte szenvelgésként hat, pedig Emily Magee érzékletes, finom rezdülései, hangjának szépsége bennünket is elbűvöl. Az alaphangulat mégis inkább Zerbinetta szabados életszeretetének ágyaz meg. Az átöltözésjelenetben Anna-Lena Elbert nemcsak lenyűgöző színészi bátorságról tesz tanúbizonyságot, hanem hihetetlen könnyedséggel énekli el a nehéz szólamokat. Ez a jelenet valódi bravúr, amelyben az éneklés és a hatásosan megkomponált színpadi játék egymást erősíti. A zenekar mindvégig precíz, szép játékáva, és a színpadi történésekkel tökéletes összhangban játszik.
És ha már a címben a túlzást említettük, az opera befejezését szolgáltató deus ex machina feltétlenül ezek közé tartozik, hiszen a romjaiban heverő, halált váró nő egy arra hajózó istenség karjaiba omlik, és lám, nem halált, hanem a boldog élet reményét találja. Ezen a ponton talán a rendezés is megelégedhetett volna a csillagok felé sétáló pár képével, a hátsó kivetítőn égbe szálló szerelmesek alakja inkább mosolyt csal az arcunkra. Bár miért ne?! Ha az előadás – mint Fischer Iván mondta – receptet kínál szerelmi bánatra, akkor a hollywoodi happy end sem árthat.
Az előadás a BFZ, a Müpa, a Fischer Iván Operatársulat, a Vicenzai Operafesztivál és a spoletói Festival dei Due Mondi közös produkciója, amelyet októberben Vicenzában is bemutatnak.
Fotók: Juhász Éva
