Számos elismerésed közül a nemrég kapott Enyedi Zsolt-díj meglepett. Miért?

Ezt a díjat most alapította a Maros Megyei Ifjúsági Tanács, és én vagyok az első, aki megkaphattam. Ez nem várt és nagy megtiszteltetés volt. Enyedi Zsolt rendkívüli tehetségű erdélyi művész volt: magas színvonalon zenélt, tanított, írt, rendezett és fotózott. Én nem vagyok ilyen univerzális, az én műfajom kizárólag a néptánc. A díjat feltörekvő ifjú művészek kapják, mostantól minden évben átadják.

2020-ban te lettél az év „legényestáncosa”. 

Megosztott első díjat kaptam. A versenyt a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes szervezte, és tavaly áprilisban élőben rendezték volna meg, de a járványhelyzet megakadályozta a személyes részvételt. Korábban soha nem versenyeztem online térben. Ahányszor elrontottuk a videót, annyiszor fel lehetett venni újra. Két felvételt kellett készíteni. Az egyikben Berki Ferenc archív táncát kellett lépésről lépésre letáncolni, minél hitelesebben visszaadni. A másikban szintén adott táncot kellett utánozni: a figurákon nem változtathattunk, ám szerkezetileg tetszés szerint átkoreografálhattuk. Fura volt, hogy nem közönség és zsűri előtt adtuk elő. Nem volt meg a versenyszellem és az a hangulat, ami élőben elkapja az embert és viszi magával. Hosszú hónapokon át hiányzott a közönség, viszont pár hete visszakaphattuk. Romániában megengedték, hogy megnyissanak a színházak, és 30%-os házakkal játszhassanak. Az együttesünk terme a Kövesdombon például 330 férőhelyes, így jelenleg száz főnek táncolhatunk.

És jön a közönség? Milyen generáció néz titeket?

Mi is attól féltünk, hogy ők majd félnek, de a száz hely hamar megtelik, mert az emberek annyira vágytak már közösségbe. Mindenki maszkot visel és megfelelő távolságban ülnek. Erdélyben mindenfelé – így nálunk, Marosvásárhelyen és a környező falvakban is – komoly hagyománya van a folklórnak; gondolom, ez az oka, hogy máris visszatértek a nézőink. Főleg az idősebb generáció nézi az előadásainkat, de a gyerekműsorok – ahová a szülők hozzák a kicsiket – is mindig telt házasak. A 14–20 éves fiatalokat nehezebb megfogni. Közülük inkább azok jönnek, akik valamilyen módon érintettek a folklórban.

A koreográfiád – amellyel szintén versenyt nyertél – kifejezetten azért készült, hogy lehetőséget adj a táncostársaidnak.

Hetesben indultunk a II. Maros Kamara Táncfesztiválon. Egy bogártelki legényest tettem színpadra, amely a kalotaszegi néptáncokhoz tartozik. Szólótáncokat kreáltam; az volt a cél, hogy mindenki meg tudja mutatni magát, ez ugyanis nem mindig adatik meg az együttesben. Olyan jól sikerült, hogy mind a heten egyenként szólótáncos fődíjat kaptunk. Ez volt az első koreográfusi próbálkozásom. Idén a következő hasonló fesztiválra két másikat tervezek: pár táncostársammal márciusban elkezdünk cigány táncokat próbálni.

Akkor a tanítás is közel állhat hozzád, amely a koreografáláshoz elengedhetetlen.

Két éve kezdtem el tanítani a szomszéd faluban, Mezőfelében, aztán Marosludasra is elhívtak. Jómagam Szabédon lakom, Marosvásárhelytől húsz kilométerre. Szeretek gyerekekkel foglalkozni. Nekem is jót tesz, mert miközben oktatom a folklórt, mélyebben el tudok merülni benne. Sokat kell tudnom egy adott táncról ahhoz, hogy hitelesen taníthassam. Én is fejlődöm, nemcsak a gyerekek. Hattól tizenhat évesig több korosztályt, több csoportban tanítok.

Mesélsz a faluról, a közegről, ahonnan származol?

Kiskoromban egyáltalán nem szerettem és nem is tudtam táncolni. A falusi szüreti bálon, ahol mulatni gyűltek össze az emberek, én voltam az, aki soha nem állt be táncolni. Amikor az első folklórcsoport alakult a faluban, a többiek unszolására a tagja lettem, de nem nagyon szerettem. Egy idő után azonban valami bekattant: vonzódni kezdtem a néptánchoz, és kutatni utána.

Teljesen szerelembe estem vele.

Otthon is egyfolytában roptam; egyszer, amikor édesanyám takarított, véletlenül még a vederből is kirúgtam a vizet. Ő egyébként cukrász, édesapám asztalos, és van egy 16 éves testvérem. Nem táncos közegből származom, én vagyok az első művész a családban. Amíg a líceumba jártam, sem én, sem a szüleim nem gondolták, hogy ez lesz a kenyérkereső szakmám. Azóta elfogadták és büszkék rám, bár először ők is, én is féltem, hogyan lehet néptáncosként megélni. Kezdetben nem is volt könnyű, de most emeltek az együttesben a fizetéseken, és ha emellett tanít is az ember, meg lehet belőle élni. Egyelőre itthon lakom, de szeretnék saját lakást, ezért nem megyek albérletbe, mert így tudok félretenni. Mióta megszereztem a jogosítványomat, mindennap autóval járok dolgozni.

Nemcsak tanítasz, hanem tanulsz is, mégpedig a Magyar Táncművészeti Egyetem marosvásárhelyi kihelyezett tagozatán.

Mi vagyunk az első évfolyam, és nagyon örülünk neki, mert ebben a szakmában itt eddig nem volt lehetőség felsőfokú végzettséget szerezni. A hivatásos erdélyi együttesek tagjainak alapították az iskolát. Marosvásárhelyen van a központ, a tanárok Budapestről járnak ide tanítani. Máskor havi egy alkalommal három napon át reggeltől estig folyik az oktatás, de a járvány miatt jó ideje online tanulunk. Hasznos számunkra ez a képzés, sok az elméleti újdonság, és végre a magyarországi folklórt is elsajátíthatjuk, ami nekünk, erdélyieknek hiányosságunk, míg a magyarországiak az otthoni és az itteni táncokat is jól tudják. 

Melyik a kedvenc néptáncod?

A legényes. Abban találom a legtöbb szenvedélyt, és azzal tudom legjobban kifejezni a bennem lobogó tüzet. Imádok legényesezni! Van egy csűr a házunk mögött; a karantén alatt, amikor nem járhattunk be dolgozni, azt kicsit átalakítottam, és próbatermet csináltam belőle, hogy formában tartsam magam. Introvertált típus vagyok,

a néptánc mégis annyira megfogott, hogy egy napot sem bírok ki nélküle.

Sokkal nyitottabb lettem általa, könnyebben beilleszkedem: a színpad nyitott számomra egy utat. Ezzel a munkával például külföldre is eljutottam. Manchesterben meglepett, mennyire más az emberek gondolkodásmódja: nem nézik, hogyan öltözködsz, mindenkit elfogadnak olyannak, amilyen. Ez nagyon megtetszett.

Nem akarod külföldön kipróbálni magad?

Gondolkodtam már ezen, ez ötletként szerintem minden emberben felmerül. A hivatásom és a folklór iránti szeretetem azonban fontosabb, az pedig itthon tart. Ha nem ezt csinálnám, lehet, hogy szerencsét próbálnék külföldön.

Mit csinálnál, ha nem ezt?

Informatikus lennék; annak indultam, mielőtt táncos lettem volna. Jó voltam matekból és érdekeltek a videójátékok. Szabadidőmben még mindig szoktam játszani, bár időm nem mindig van rá: ha turnézunk és játszunk, akkor semmi. A karantén alatt viszont túl sok időm volt. Akkor hobbiszerűen edzeni kezdtem, hogy kicsit növeljem az izomzatom, mert elég sovány alkatú vagyok, 178 cm és hozzá 61 kiló. Edzőterembe járok és komolyabban foglalkozom a táplálkozásommal. Másik hobbim a társasjátékozás: a barátaimmal havi pár alkalommal összeülünk, és hajnalig játszunk. Sorozatokat nézni is szeretek.

Milyen álmaid, terveid vannak?

Nagy álmom, hogy egyszer saját társulatom legyen: akár amatőr, akár hivatásos. Egyelőre azonban még a saját fejlődésemen dolgozom. A körülöttem élő emberek éppúgy inspirálnak, mint a saját érzéseim. A düh is tud mozgatni. A koreográfiai versenyen például kifejezetten azért indultam, mert voltak kollégáim, akik nem kaptak elég szólótánc-lehetőséget. Begurultam, és úgy döntöttem, megcsinálom nekik én. Társasági ember vagyok; nagyon fontos számomra, hogy akik közel állnak hozzám, hogyan érzik magukat. Vannak jó barátaim, akik fontosak számomra, és hálás vagyok értük.

Vannak számodra különösen fontos előadások a Maros Táncegyüttes repertoárján?

Három műsor van, amit rettentően szeretek, és bármikor szívesen táncolok. A Mezőség mosolya az egyik: ez tiszta folklór balladai elemekkel, egy adott helyzetet vázol, és Bartók Cantata Profana című kórusműve is benne van. Énekelünk, szavalunk benne, és kortárs mozgást is viszünk bele. Megható, megerőltető, de én szeretem a fizikális darabokat. A másik kedvencem az Imádság háború után, amely a néptánc nyelvén a háború borzalmairól beszél, míg a harmadik, a Most múlik a szakmának készült. Néptáncon belüli vitatott kérdéseket feszeget.

Melyeket?

Az alkotó, Könczey Árpád több kérdést is felvet. Az egyik az, hogy meddig mehetünk el a néptáncban a kortárs irányába, mitől lesz modern a folklór, és meddig vihető el a show felé. Érdekes kérdések, és ahány koreográfus, annyi vélemény van, ezért ez a mű felbolygatta a szakmát.

Mi a te véleményed?

A kortársban nem vagyok otthon, nem kaptam ilyen képzést, ezért inkább a folklór, a tiszta, eredeti néptánc mellett teszem le a voksom. Ami a show-t illeti, szerintem el lehet és el is kell menni addig, amíg nem sérül a hagyomány annyira, hogy elvesszen. Mert ha a hagyomány és a siker között kell dönteni, akkor az előbbire szavazok.

Fotók forrása: Kovács Szabolcs Facebook-oldala