Rögzült-e véglegesen Petri György helye a 20. század második felének irodalomtörténeti kánonjában?

Hogyan emlékszik vissza az első találkozására Petri Györggyel?

Nem ismertem személyesen, pár alkalommal voltam olyan, nagyobb társaságban, ahol ott volt, de sohasem beszéltem vele. Pontosabban egyszer, valamikor a ’90-es évek első felében, egy szerzői estje előtt a Kamrában majdnem, de akkor, ahogy mondani szokás, nem volt olyan állapotban. Viszont (másodmagammal) én mentettem meg attól, hogy vélhetően kevéssé körülírt módon, lezuhanjon a színházterem felé vezető meredek lépcsőkön, mínuszemeleteken. Annak idején úgy észleltem, Petri olyan figura, akinek a személyiségét nem zárja el hermetikusan a költészete az olvasó elől. Sokat beszéltek és írtak a versek életrajzi hátteréről, és eleve volt az alakja körül valamiféle, még ha kicsit talán szubkulturális kiterjedésű kultusz is. Megjelenített egy értelmiségi szereptípust vagy, ha úgy tetszik, habitust, amely ma, azt hiszem, nemigen reaktiválható, viszont láthatóan magára vonz egy immár inkább történeti jellegű kíváncsiságot. Petri költészetének széles tartományai tanúskodnak arról, hogy nagy szerepet szánt a versei környezetében a személyes élete mozzanatainak, nem irodalmi vagy nem fiktív, egyszeri, futólagos vagy privát vonatkozásoknak. Példákként a felfejthető monogramok vagy keresztnevek szerepére lehetne hivatkozni vagy éppen konkrét, datálható események versbe íródására. Amelyek ugyanakkor, legyenek mégoly történeti jelentőségűek, sokszor a hozzáférhetetlen privátvilág atmoszférájával vonják be a szövegeket. Talán ezért lehetett, szerintem joggal, az új szenzibilitás kategóriája felől is közelíteni az életműhöz. Érdekes lehet, hogy amikor, immár több mint száz éve, elkezdték használni a lírai én fogalmát, az ezt megalapozó német irodalmárok többek közt azzal magyarázták a kategória szükségességét, hogy az empirikus és a lírai én felcserélhetősége viszonylag újkeletű, a romantikával érkező tapasztalat. Mivel a lírai szubjektivitás megjelenítésére használt kulturális készletek (pl. mítoszi vagy vallási minták) alkalmazhatatlanná váltak a költői önkifejezés számára, vagy maguk is individualizálódtak, a lírikusok egyre inkább a saját életük anyagában leltek rá a megfelelő tartalmakra. Úgy képzelem, hogy a személyesség artikulálásának – formálisan – hasonló dilemmái eredményezik azt Petrinél, hogy a lírai én (amelynek mibenléte erősen foglalkoztatta) sokszor átjárhatónak mutatkozik az empíria által – vagy fordítva. Mintha lírai énként járt-kelt volna a valóságos világban.     

Melyek voltak azok a Petri-versek vagy motívumok, amelyek azonnal megragadták mint olvasót és kutatót?

Amennyire vissza tudok emlékezni az életművel való első találkozásaimra, úgy sejlik, elsőként, nem túl meglepő módon, a látványosan provokatív, trágár vagy blaszfém elemekkel építkező, továbbá az antikommunista versek keltették fel a figyelmemet. A ’90-es évek első fele, vagyis azok az évek, amikor magyar szakos egyetemistaként kezdtem elsajátítani az irodalom olvasásának professzionálisabb technikáit, nagyon mozgalmas időszaka volt a Petri-recepciónak. Egyfelől ekkor tért vissza a szamizdat vagy a független kiadók nyilvánosságából, sorra jelentek meg az új verseket közreadó, illetve hamarosan a gyűjteményes kötetek, nemigen eshetett szó az akkor kortárs irodalomról Petri említése nélkül. Érdekes lehet, mert ma talán nem ez a helyzet, hogy akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy az ELTE modern és kortárs irodalmat tárgyaló magyar vagy esztétika szakos kurzusainak olvasmányai között nem legyen Petri-vers. Magam akkori kedves tanárom és későbbi kollégám, Bárdos László szemináriumain foglalkozhattam sokat Petrivel, de úgy emlékszem, diákköri és egyéb dolgozatok rendszeres tárgya is volt. Ebben az időszakban számomra a Sár című 1993-as kötet, majd a Vagyok, mit érdekelne című ciklus az 1996-os gyűjteményes kötetből voltak a legérdekesebbek. Itt mutatkozott talán a leginkább felszabadultnak ez a versvilág.

Sokat foglalkoztatott például annak módja, ahogyan a versek anyagiságára (mint az Egy versküldemény mellé című versben írja: az „anyaghibára”) tereli a figyelmet, helyenként szinte észrevétlen eszközökkel. Továbbá az önmegjelenítés sajátos hangsúlya tulajdonképpen végig az életműben: jó néhány – címe szerint is – Önarcképet olvashatunk Petritől, amelyekben visszatérő elem a megjelenítést vagy a saját arc szemlélését átjáró mortifikáció képzete, ez nemegyszer, eléggé különös módon, ízeltlábú állatokban lel metaforákra. A Félgyászjelentés című versben, amely a tekintet fogalmával játszik el, az önmaga tükörképét néző én szemmozgása „döglődő légyként ődöng”, a figyelő szemet megkettőzve. Az 1990-es Önarckép egy fura pókot mutat, amely egy menekülőszál segítségével üríti ki a figyelem fenyegető közepét.     

Az Én elmozdulása (Petri György: Sár) című tanulmányában Petri énpozícióját vizsgálja. Hogyan látja ezt az elmozdulást a személyes identitás és közösségi szerep között? És miért fontos ez ma, amikor a líra hangja és a közéleti szerepvállalás újra gyakran találkozik egymással?

Az egy inkább kritikai jellegű írás volt, a Sár megjelenése után nem sokkal készült, vagyis kortárs reflexió. Úgy emlékszem, az érdekelt akkor, hogy az új versekben a korábbiakhoz képest szerintem megfigyelhető módosulás a beszélő pozíciójában mennyiben hozható kapcsolatba a posztmodernnek ezekben az években teret nyerő esztétikájával vagy nyelvszemléletével. Akkoriban sok szó esett a posztmodernről, de a túlnyomó többség mintegy idézőjelben használta, hosszas okfejtéseket hozzáillesztve arról, hogy senki nem tudja, hogy ez micsoda. Ez a tartózkodás vagy óvatoskodás talán ma sem ismeretlen. Számomra ez mindig kicsit fölösleges manírnak tűnt, miért ne lehetne posztmodern jegyekről beszélni úgy, ahogyan barokkokról vagy expresszionistákról lehet, tehát úgy gondoltam, érdemes megfontolni az említett kérdést. Ráadásul a kötet azt dokumentálja, hogy Petrit magát is foglalkoztathatta ez a fogalom, többek között a Valószínűleg kora reggel című vers zárlatára lehetne gondolni

(„drága P. M., / végleges délutánom”), ahol persze a P. M. mindenekelőtt életrajzi utalás, de a délután rögtön jelzi a rövidítés többértelműségét, ami talán még egy ilyesfajta költői önreflexiónak is teret enged egy olyan szövegben, amely kicsit korábban azt az instrukciót adja magának, hogy „nem ártana / minden szót / idézőjelbe (vagy időző jelbe?) / tenni”.     

Mindazonáltal Petri nem lépett el nagyon messzire valamiféle posztmodern szubjektumkritika irányába, inkább azt lehetne mondani, hogy szembesült ezzel az opcióval. Az én elmozdulása valóban inkább abban az összefüggésben volna kézenfekvőbben megmutatható, amelyet a lírai megszólalás és a közéleti diskurzus viszonya képez, pontosabban ennek a viszonynak a megváltozása. Ahogyan fentebb már szó esett erről, Petri költészete nem zárkózik el hermetikusan a nem irodalmi kommunikáció formáitól (az imént idézett versben például a postaitól: a vers lehet versküldemény!). És a politikai költészetének jellegét értelemszerűen meghatározta az a nyilvánosság, illetve legalább ennyire a nyilvánosság, a szabad nyilvánosság hiánya, amelyet nagyon gyakran reflexió tárgyává is tett. Innen nézve fontos lehet az az időszak, amikor a szamizdat közegébe húzódott, egy olyan eminensen politikai ellennyilvánosság közegébe, amelynek sajátos mediális és kommunikációs feltételrendszeréről a kutatás mára nagyon sokat kiderített, Magyarországon mindenekelőtt Danyi Gábor Az írógép és az utazótáska című könyve. Azt hiszem, hogy nemcsak a nyíltan közéleti vagy politikai versekben, hanem költészetének alapdimenzióiban, például a szubjektivitás, a személyesség formáinak alakulásában is meghatározó az a körülmény, hogy az életmű egy jelentős szakasza egy olyan világban keletkezett, ahol a szabadság, a szabad cselekvés hiánya vagy funkciótlansága határozta meg mind a magán-, mind a közéleti létezés kereteit. Amelyek talán, éppen ezért, nem is igen mutatkoznak takarosan különtarthatónak. A rendszerváltás nyilvánvalóan azt a dilemmát hozta magával, hogy maga a költői megszólalás nem orientálódhatott már ezen keretek mentén.

„Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak. / Elvették a kedvenc játékomat”

– írta egy sokat idézett versében (A felismerés). Nagyon beszédes az is, hogy a nyolcvanas évek végén még a sziszifoszi szerepkört, amelynek lényege az állandó visszalépés, is visszalépteti, mondhatni lelépteti. Ebben a kis versében jósol is egyet: „Rettenthetetlen hülyék kora jő” (Sziszifosz visszalép). Ez a jóslat, akármerre nézünk is, fényesen bevált. Petri a kilencvenes években egyébként viszonylag jól alkalmazkodott a közéleti megszólalás új kereteihez, de a kései versekben ez már ritkábban válik dominánssá. Hogy mik az okai a mai irodalom tartós vonzódásának az úgynevezett közéletiséghez, és hogy vezetnek-e ehhez közvetlen szálak Petritől, nagyon szerteágazó kérdés. De hogy Petri mint minta nemigen kerülhető meg, az bizonyosnak látszik.                                

Milyen módon találkoznak a nyelv és az identitás kérdései Petri lírájában?

Ezt a kérdést nagyon sokfelől meg lehetne közelíteni, például onnan, amiről fentebb röviden szó esett, hogy mennyiben ad teret az én elmozdulásának a versnyelv szövevényében: mennyiben támasza, mennyiben hordozója, mennyiben akadálya a versszöveg a benne és általa megszólaló én identitásformálásának? Nekem most egy másik, bár idekapcsolódó összefüggés tűnik érdekesnek, amelyet még talán nem merített ki teljesen a Petri-irodalom, bár például Szabó Gábor könyvében bőven esik szó róla. Az, hogy az identitásdilemmák jelentős mértékben a személyként való létezés dilemmáiként lépnek elő a versekben. Mintha ennek lehetőségei és korlátai döntenének az identitás artikulálhatósága felől. Mit jelent személynek – ami nem teljesen ugyanazt jelenti, mint: személyiségnek – lenni azon keretek között, amelyekben léteznie adatott? Nem mondok elméleti újdonságot ezzel, de itt mégis relevánsnak tűnik emlékeztetni rá, hogy ezt a kérdést a jog, politika, közigazgatás, gazdaság nagy intézményrendszerei mellett éppen a líra artikulálja a legélesebben – például a megszólíthatóság vagy a megkülönböztethetőség, továbbá az önmagunkra való vonatkoztatás feltételeit illetően.

És ha innen nézünk rá az életműre, azt láthatjuk, hogy Petri számára egyáltalán nem adottságként, hanem inkább valamiféle céltételezésként jelenik meg a személyként való (nyelvi) létezés lehetősége.

Továbbá: ez a személyként való létezés valamiféle privatív önmegjelenítés eredménye, abban az értelemben, hogy le kell hántani különféle társadalmi és/vagy nyelvi konvenciókat az énről ahhoz, hogy személyként lépjen elénk, vagy éppen ellenkezőleg, a verseknek kell kidolgozni vagy felruházni a személyesség és személyszerűség attribútumaival egy ezeknek ellenszegülő nyelvi pozíciót? Ilyesfajta – meglehet, latensen maradó – kérdéseket vélek sejteni a Petri-költészet széles tartományainak hátterében. Már az első kötet záróverse (Horgodra tűztél, Uram) szembesít ezzel: a kiválasztottság, a mások, ráadásul valamely fentebbvaló autoritás általi kiszemeltség kettős fenyegetésként (kiszolgáltatottság a horognak és a csalétek-pozíciónak) jelenik meg a beszélő számára, aki szeretne ehelyett „szárítkozni, mászkálni a napon”. Vagy ugyanennek a kötetnek egy másik verse, amelynek énje egyáltalán nem tekinti magától értetődőnek, hogy személyként (itt privatív értelemben: „csak egy személyként”) jelenhet meg a megszólított számára: „Ha lehetnék Neked / csak egy személy” (Csak egy személy). Tehát miként lehet nem többnek, nem másnak – és persze nem is kevesebbnek – lenni, mint egy személy, ez már itt fontos dilemmának mutatkozik. A valamivel későbbi Cédulák egyik sokak által idézett, tulajdonképpen szállóigévé vált darabja szerint

„megmenthetetlenül személyes / ami jó volt”.

Itt inkább értéktöbbletnek látszik a személyesség. Ifjabb koromban inkább megmenthetetlenül közhelyesnek gondoltam ezt az aforizmát, most valahogyan beszédesebbnek látom. És a különös töredékessége miatt talán nem is olyan egyszerű megfejteni, pontosan mit is mond. Csak az volt jó, ami személyes? Valami megmenthetetlenül személyes volt, és ez volt (benne) a jó? És egyáltalán miért „megmenthetetlenül”? A jó a személyesség végzetes fogságába esett? És ez a jó? Vagy ez nem jó? Jó is meg nem is jó? Vagy inkább közvetíthetőségként kell érteni a megmentést, valamiféle kimentésként a személyesség elzárt tartományaiból (az előző sor azt mondja: „a jót azt nem adom”)? Miért nem menthetetlenült mond, amivel egyértelműbb és persze egyszerűbb olvasatnak nyitna utat, miért megmenthetetlenült, kicsit pleonasztikusan? El lehetne még játszani ezzel hosszasan.

Egy utolsó példaként A személyi követő éji dalára hivatkoznék még, amely nagyon markáns módon kiszolgáltatottságként mutatja fel a személyként való létezést vagy azonosítást. A felügyelt személy követője azzal a fenyegetéssel zárja a verset, hogy

„eljön még az idő, amikor Dunát rekesztek veled”.

Petri itt, mint oly sokszor, egy megkövült frázis jelentését frissíti fel, és az az érdekes, hogy a baljós történeti utalást kombinálja a frázis éppen megrendített szó szerinti értelmével, ez utóbbi itt ugyanis azt is kilátásba helyezi, hogy az egyből sok lesz, a személy megfigyelése egyben az egyediségének elpusztítása. És hát ez nem-diktatorikus társadalmakban is megfontolandó.

Petri lírája radikálisan reflektál a rendszerváltás előtti és utáni magyar társadalmi légkörre. Idézve a kortárs recepciót, Petri „különbözése” nemcsak politikai, hanem egzisztenciális értelemben is meghatározó volt. Hogyan értelmezhetjük Petri önazonosság-elutasítását a történelmi-kulturális környezet tükrében?

Felteszem, ez összefügg mindazzal, amiről fentebb a személyként való létezés kapcsán beszéltem. Ha a személyességnek, annak az (egyszerre nyelvi és társadalmi) régiónak az artikulálását, amely ellenállást fejthet ki egy elnyomó politikai, társadalmi, nyelvi rezsimmel szemben, ez a rezsim ellehetetleníti, akkor kézenfekvően kínálkozik az önazonosság elutasítása: aki nem azonos önmagával, azzal nehéz dolga lesz egy személyi követőnek. És ez, valóban, a rendszerváltás utáni időszakban is meghatározó marad, mondhatni valamiféle létállapotként vagy életgyakorlatként nyer megfogalmazást Petri verseiben. A Sár című szonettben például így:

„Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.”

Mindemellett fontos idefűzni, hogy nemigen lehet Petrire mint izolált, közegtelen, aszociális figurára gondolni. Rengeteget írtak már arról, hogy fontos szereplője volt annak az ellenzéki értelmiségi közegnek, amely talán a legközvetlenebb kontextust kínálta a költői megnyilatkozásai számára is, elég csak a versekben megjelenített, megszólított vagy más módon odaidézett kortársaira gondolni. Az egyik rendszerváltó pártnak is tagja volt pár évig, gyakran megnyilatkozott a közélet aktuális ügyeiben. Verseinek nyelvi világa pedig nagy hatást gyakorolt, mondhatni beszivárgott a politikai publicisztika köznyelvébe is. Jó pár egykori szállóigét termelt ki ez a költészet, erről egy 1993-ban Parti Nagy Lajosnak adott interjúban egészen elégedetten nyilatkozott: „Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy költő elérhet, hogy bizonyos fordulatai beépülnek a nyelvbe, tehát szállóigévé lenni, az a legjobb dolog.” Visszatérve a különbözésre, azt én kérdésesnek látom, hogy ennek az a radikálisabb formája, amely az én önmagától való elkülönbözését is implikálja, ha tetszik, az én így értett elmozdulásának vagy szétírásának (posztmodern) lehetősége valódi opciót jelentett-e Petri költészetében. Azt hiszem, nem. Talán azért nem, amiről fentebb szó esett, vagyis a személyességre, a személy mivoltra helyezett értékhangsúly miatt.              

Egyik kedvenc Petri-versem egy gyakran idézett költemény: Vagyok, mit érdekelne. Hogyan látja az irodalomtudomány és irodalomtörténet Petri költészetről vallott hitét?

Számomra is emlékezetes vers ez, eleve, ahogyan az elején kihagyja a József Attila-idézetből a költő és a költészet szavakat, amelyek közül az előbbivel aztán viszont hosszasan operál! Ez a vers egy kései megfogalmazása annak, amiről fentebb már beszéltem, vagyis hogy Petrinél a lírai én konstrukciója bár elkülönül és hangsúlyosan nyelvi teremtménynek mutatja magát, mégis beleíródik az empirikus én életvilágába.

„A versen kívül nincsen életem: a vers vagyok […]”,

jelenti ki, aztán elég nagy érzéki gazdagsággal mégis megjelenik a versen kívüli élet, az empirikus jelen, amelyről persze kiderül, hogy abban is „csak mint költő létezem”. Petriről tudható, hogy élénk érdeklődést tanúsított filozófiai és akár specifikusan irodalomelméleti kérdések iránt is, méghozzá megalapozott, bár talán nem feltétlenül elmélyültnek nevezhető olvasottság birtokában. Mindenesetre az, hogy ebben a viszonylag kései versben vitatkozik az Ars poeticát nyitó kitétellel, amelyhez persze József Attila sem tartotta magát, vagyis azzal, hogy a költő költsön és ne a költészet, hanem más iránt érdeklődjék, komoly előzményekkel bír az életműben. Az összkiadás révén láthatóvá vált, hogy tartósan foglalkoztatták irodalom-, elsődlegesen műfajelméleti kérdések. Már a Költők egymást közt című antológiában, ahol Vas István vezette be a verseit, az ezekhez mellékelt bemutatkozásában tulajdonképpen ő mutatkozik a legteoretikusabbnak a kötet szerzői közül, pl. egyedüliként használja a líra szót. Később líraelméletről is beszél, ami csak kevés lírikusra jellemző. Az ilyen jellegű írásaiból, amelyekben terítékre kerül a lírai és az empirikus én viszonyának kérdése is, egyértelműen kitetszik, hogy nemcsak az alkotó szemszögéből volt képes az irodalomra nézni. Ezek persze nem kidolgozott szövegek, inkább tervezetek, vázlatai valami soha el nem készült nagyobb értekezésnek, nem tartoznak a magyar esszéirodalom csúcsai közé, de mégis nagyon tanulságos hátteret képeznek a lírai életmű számára.

Hol látja ennek a költészetnek az interpretációs határait? Lehetséges-e teljesen megérteni Petri líráját, vagy mindig marad valami, ami csak olvasói konstrukció?

Nyilván mindig marad. Ebben a tekintetben nem más a helyzet, mint bármely másik életművel. Petri lírájának megértéséhez elég sok támasz áll rendelkezésre. Köztünk vannak még életének tanúi, barátai, akik sok mindent elmondanak, megírnak, amit érdemes tudni vagy lehet hasznosítani a versek értelmezésében is. Elég egyenletes a recepciótörténete is, amin azt értem, hogy kevés az olyan időszak, amikor teljesen tétlennek mutatkozik a kritikai irodalom, van több, egymástól keletkezési idejét és szemléletét, fókuszát tekintve is eléggé különböző monográfia. Az egyre bővülő szövegkiadások pedig, különösen a legutóbbi, 2018-as, amelyről szerkesztője, Várady Szabolcs elárulja, hogy még mindig nem tartalmaz minden ismert szöveget, nagyon sok anyagot szolgáltatnak Petri költői módszerének megértéséhez. A különböző változatok és versvázlatok szembesítése például annak feltérképezésére teremthet alkalmat, hogy milyennek képzelte Petri az eszményi verset a gyakorlatban. De persze az így összegyűjthető tudás nem meríti ki a megértés lehetőségeit. Az irodalom különféle tudásprodukciós technikák és intézmények által előállított interpretációs határai szerintem kétféleképpen viselkednek. Azt megmutatják, hogy miképpen nem lehet, nem érdemes vagy téves értelmezni egy szöveget, de azt, hogy miként lehet, nem határolják be.  

Milyen módszertani kihívásokkal szembesült Petri György lírájának elemzése során?

Bár sokat foglalkoztam ezzel a költészettel és sok munkámban előkerül, keveset írtam róla. Így a módszertani tapasztalataim is korlátosak. Talán azt emelném ki, és szerintem ebben Petri gyakorlottabb értelmezői sem vitatkoznának velem, hogy egy olyan költészetről beszélünk, amely a legpoétikusabb megoldásait és pillanatait olykor meglehetősen elrejti.

Sokat írtak arról, nemcsak Petri, hanem számos, a ’60-as évek végén indult pályatársa kapcsán, hogy az a költészettörténeti fordulat, amely többek közt az ő lírájában ad hírt magáról, radikálisan provokálta a költői nyelv státuszáról, más nyelvekhez való viszonyáról, szépségéről alkotott elképzeléseket vagy az ezekre irányuló elvárásokat. Egy bizonyos értelemben költőietlen nyelv kihívásaival szembesít, amely másfajta olvasói attitűdökre tart igényt. Ez ma már nem jelent kihívást, nagyon sokat írtak erről, és hát Petri maga is beépült a kortárs költői nyelv normatív hagyományai közé. Vagyis ez önmagában nem képez nehézséget a poétikai elemzés számára, az azonban talán továbbra sem teljesen magától értetődő, hogy

Petri olykor egy-egy képet, holt metaforát vesz kiindulópontul, amely aztán a szövegben viszonylag szétszórtan fejti ki az igazi szemantikai teljesítményét. Sok apró, utalásszerű gesztussal idéz fel költői tradíciókat, például műfaji konvenciókat (elégia, szonett stb.), Horváth Kornélia könyve megmutatta, hogy ennek milyen fontos szerepe van például verstani vonatkozásban is. Bizonyos tekintetben, újabban erről is több szó esik, konzervatív arculatú költőként is le lehetne írni. És az is a módszertani kihívások közé tartozik, hogy sok finom poétikai megoldása ötletszerű marad: kiindul, felvetődik, de aztán funkciótlan vagy zárványszerű lesz a versszöveg egészében – ami nem egy esetben talán kompozíciós fegyelmezetlenségről tanúskodik vagy olyasmit eredményez, amit öncélú szójátékként szokás megbélyegezni. Nem tartozik a magyar költészet legegyenletesebb színvonalú életművei közé, tehát akár az is kihívást jelenthet, hogy hol jelöljük ki a csúcsteljesítményeit és ezekhez viszonyítva mit kezdünk azokkal a tartományaival, amelyek talán kevésbé attraktívak.       

Halálának huszonötödik évfordulóján hogyan emlékezhetünk méltón a költőre?

Úgy emlékszem, Petri halálát követően nagyon hamar felmerült a költészete maradandóságára vonatkozó kérdés. Túlél-e az alkotó távollétében, mennyire számít jelentős hagyománynak a fiatalabbak számára, rögzült-e véglegesen a helye a 20. század második felének irodalomtörténeti kánonjában, és hasonlók. Mindeközben az nemigen volt vitatható, hogy továbbra is fontos viszonyítási pontot képez az újabb irodalmi törekvések értelmezésében. 2009-ben a Telep csoport készített egy Petri-számot a Puskin utca című folyóiratban (ebben történetesen magam is szerepeltem egy rövid verskommentárral), 2010 óta létezik egy Petri György-díj, amely pályakezdő írók, költők teljesítményét ismeri el. Pár éve egy szavazáson a Hogy elérjek a napsütötte sávig bizonyult a legjobb kortárs magyar versnek, ami szerintem túlzás, de tulajdonképpen nem lepett meg, hogy ez lett az eredmény, olyannyira nem, hogy meg is jósoltam magamban. Annak is vannak nyomai viszont, hogy a fiatalabb generációk viszonya

– ezt számomra emlékezetes módon dokumentálta Bartók Imre egy nagyjából tíz évvel ezelőtti, Petriről készült beszélgetésben.

Károlyi Csaba még jóval korábban, 2008-ban közzétett egy nagy feltűnést keltő és némi vitát is kiváltó kritikát azzal a vélekedésével, hogy Petri költészete „süllyed”. Én összességében nem osztom ezt a diagnózist. Ugyanakkor, ha nem egy avítt fizika keretei között gondoljuk el az ilyen irodalmi folyamatokat, vagyis nem úgy képzeljük, hogy szilárd ponton álló külső megfigyelőként nézegetjük, hogy Petri emelkedik vagy lefelé mozog, akkor egy ilyen ítéletet nemigen szigetelhetünk teljesen el ettől a mozgástól. Egy életmű rangját aligha lehet teljesen függetlenné tenni a dokumentálható olvasatoktól, ahogyan egy szó stílusértékét vagy akár a jelentését sem igen lehet a beszélőközösség ítéleteitől teljesen függetlenül megállapítani. Vagyis ha létezik olyan perspektíva, ahonnan nézve süllyed, akkor ezzel is számot kell vetni. Mégis, szerintem összességében kevés érv késztet arra, hogy Petri költői jelentőségét megkérdőjelezzük. Az viszont komolyabb kérdés, és talán összefügg az életmű említett egyenetlenségével is, hogy nem könnyen átlátható, mit is szeretünk, ki mit szeret Petriben. Az a sejtésem, hogy jócskán különböző válaszokat adnának erre a kérdésre az olvasói. Ezért tulajdonképpen lehetne olyan módon is emlékezni rá, hogy ki-ki összeállítja a maga kis válogatott Petri-antológiáját, aztán valamikor vessük össze, kíváncsi volnék, mekkora és milyen közös metszetek jönnének ki.