- Nem meglepő, hogy éppen költő, Jónás Tamás ítélte neked a díjat, mert olyan muzsikus vagy, aki dalokat ír, melódiában gondolkodik, szólói pedig mindig elbeszélnek egy történetet, beszédes hangja van a gitárodnak. Ennyire fontos neked, hogy közelíts az emberi hanghoz?
- A zene eleve egy énekes forma vagy a beszéd továbbgondolása. A most megjelent instrumentális lemezem dalait is sok szempontból énekes daloknak írtam. Mindig is érdekelt, hogy közelítsem a zenét az énekléshez, a gondolatok közléséhez. Szerintem minden egyes jazz-zenész dalokból indul ki, a jazz-sztenderdek túlnyomó többsége dal, amit valamikor valaki énekelt. Így kerültem én is közel a dalokhoz. Tamással is írtunk közösen dalokat, először megírtam a zenét azzal a tudattal, hogy erre majd szöveget írnak és Marozsán Erika majd elénekli azokat. Tehát magamban dúdolnom kellett a dalokat, hiába gitárra írtam őket. Másrészt ez egy fontos visszaigazolás, hogyha egy dallam értelmezhető, leénekelhető, írható rá szöveg, akkor az a dallam működik. Legalábbis definícióként én ezt így tartom érvényesnek.
- Ezt lehet tanulni? Hogy valaki a hangszíntől kezdve a szólók strukturális felépítéséig mindent az énekhez közelít? Azért kérdezhetem ezt, mert régóta tanítasz.
- Talán nem is az énekhanghoz, de vannak bizonyos technikai dolgok, amikre az ember oda tud figyelni, például a kérdés-válasz forma, a motívumfejlesztés; ezek improvizáció- vagy dallamalkotó technikai segédeszközök, amelyek formailag olyanná teszik, mint egy mondat. Persze van, akinek több érzéke van ehhez és van, akinek kevesebb. Valószínűleg nekem több van, ha te is így látod, hogy ezek dalszerűek. Egy ismerősöm tegnap meg azt mondta ezekre a dalokra, hogy versszerűek. Talán mert apám annak idején nótákat énekelt, és én azokat kísértem. Ez volt az első komoly élményem a zenével, ami az ének és a hangszer kapcsolatáról szól, ráadásul unisono, tehát amit ő énekelt, azt én egy az egyben játszottam a mandolinon, illetve ő is ugyanezt csinálta, amikor nem téptem ki a kezéből a hangszert. Amatőr zenész, egyébként mérnökember volt.
- Mindent nekik köszönhetek - ezt a szüleidről írtad a lemezborítón, amely sok mindent felidéz a gyerekkorodból.
- Igen, mindent, minden jót. Nyílván rosszat is, hiszen a félelmeimet, a szorongásaimat is a szüleimnek köszönhetem, mint mindenki más, de én a zenei kapcsolódásomat is az apai zenélésnek köszönhetem. A formák iránti, akár irodalmi érdeklődésemet, vagy tágabb ételemben kulturális érdeklődésemet anyámnak köszönhetem, az ő széles európai műveltségének, amit persze csak kopírozok, csak távolról becsültem. De nyílván ez is segít abban, hogy művész lehessek. Persze nagyon sok praktikus dologban is segítettek, például nem akadályozták meg, hogy olyan pályára menjek, ami nem az ő pályájuk.
- Jónás Tamás a díj írásos indoklásában (www.aegondij.hu) érdekes kitételt tesz rólad: "...aminek én[ látom], duhaj, hedonista észtnek". Személyiségednek, a hétköznapi lényednek, talán nem csak a művészinek, olyan oldala lehet ez, amit kevesen ismernek, de ő ráérzett. Igaza volt?
- Nagyon meglepett, amikor Tamás indoklásával szembesültem. Jót kacagtam rajta, mert nem látom magamat hedonistának, mostanában különösképpen nem, persze észtnek igen, ez manapság föl is erősödik, mert anyám észt. Az élet élvezete... hát szeretnék hedonista lenni, kiélvezni az életet, de hol vagyok most attól? Távol. A duhajt nem értettem. Számomra az duhaj, aki dobálja a székeket, meg összetöri a kocsma berendezését, én meg sosem törtem össze kocsmaberendezést. De Tamás látja, hogy - most ezt úgy olvasom, hogy az egyértelmű életszereteten túl, ami a hedonizmus - van bennem egy destruktív erő, van bennem egy romboló vágy, amikor változtatni akarok a világon. Érzem azt, hogy milyen az építés, apám is épített, sok mindent, főiskolákat, egyetemeket, nagyon becsülöm az építő embereket, de nagyon sokszor bennem olyan dühök, olyan vágyak vannak, hogy leromboljam a körülöttem lévő társadalmi szerkezeteket, művészeti beidegződéseket, sok mindent. Van bennem egy romboló hajlam. Tamás egyébként személyesen valamilyen Síva-attribútumnak mondta ezt, beszéltem vele később erről. A duhajságban benne van az öröm is, amikor az ember tombol. De valóban bennem vannak ezek a feszültségek, amiket iszonyatosan lefojtok. Tamás azt mondta, hogy őt egyszer valamilyen jelzővel illették nagy nyilvánosság előtt, talán éppen Esterházy Péter, és ez a jelző később azonosult az ő életével. És kicsit ezt is akarta, mint igazi alkotó ember, aki úgy gondolja, hogy a szavaknak valódi súlya van, hogy ezeknek a szavaknak súlya legyen, megmozdítsák az életemet ebbe az irányba. Még nem tudom, hogy mit kell nekem ezzel kezdenem. Éppen a bennem lévő destruktív erőt jobban felszínre hoznom, vagy őszintébben kezdjem el élvezni az életet, a vágyott hedonizmussal? Vagy például megtanuljak észtül? De ezzel, hogy én egy rejtett duhaj hedonista észt vagyok, mindenképpen dolgoznom kell.
- Említetted, hogy hajlamos vagy a zenei beidegződéseket is egyik pillanatról lesöpörni az asztalról. Sokakat megleptél, amikor hosszú és gyümölcsöző "sideman" (zenekari tag) munkák alkalmával azt mondtad, hogy ez zsákutca, innen vissza kell fordulni, és kiléptél az együttesből. Nem haragszanak rád ezért a társak?
- A díj átvétele előtt kértek tőlem egy önéletrajzot, és ebben azt írtam, hogy nem feltétlenül érzem a helyemet sem a társadalomban, sem a zenésztársadalomban. Valószínűleg sok mindenki haragszik rám, mint ahogy sok mindenkire én is haragszom, vagy bizonyos helyzetekben viszolygok. Tehát sok konfliktusom volt ezek miatt, de nagyon sok olyan helyzet is volt, ami nem ilyen volt. Igazán közeli ismerőseim, barátaim el tudták fogadni azokat a döntéseimet, amiknek egész egyszerűen nem tudtam ellene menni. Lehet, hogy ezt valaki személyes bántásnak érezte, de hát nyílván nem annak szántam.
- Friss, új, 1978 című szólólemezed is megemlíttetik a díj indoklásában. Évek óta az egyik - ha egy szóval akarom jellemezni - legnyugodtabb lemezedet készítetted el.
- Igen, lehet, hogy nyugodt. És ez annak is köszönhető, hogy ebben a lemezben a szüleimről akartam beszélni. Az ember általában nyugodtan beszél a szüleiről, főleg én, aki nagyon mérges vagyok, hogy ők már nincsenek itt. Nagyon haragszom a világra, meg sok mindenre, pl. a cigarettára meg a tüdőrákra, meg ilyenekre, hogy ők nincsenek, de rájuk nagyon nyugodtan gondolok. Talán ez a legstabilabb pont az életemben. Hozzáteszem, hogy ha lesz következő lemez, vagy produkció, lehet, hogy az is nyugodt lesz. Lehet, hogy ez egy tendencia, ilyen irányba megyek. Bár a nyugalom, ahogy a lemezborítón is írom, kizárólag a feszültség fényében lehet értékes.
- Beszéltünk arról, hogy énekesek számára milyen komponálni. De mennyire érzed magad médiumnak, amikor "csak" hangszerelői vagy interpretátori munkákkal járulsz hozzá egy ilyen produkcióhoz?
- Én nem vagyok a klasszikus értelemben vett hangszerelő vagy zeneszerző. Valószínűleg egy zeneszerző vizsgán nem mennék át abban az iskolában, amiben tanítok. De akkor tudok kreatív lenni ilyen közegben, ha benne vagyok, ha azonosulok vele. Amikor Marozsán Erikával dolgoztunk, akkor is nagyon benne voltam a közös munkafolyamatban Tamással és Erikával. Amikor Ágival dolgozom, akkor is, sokat turnézunk, most talán vele dolgozom a legtöbbet. Ez is egy nagyon közvetlen, nagyon személyes munkafolyamat, tehát nem úgy zajlott, hogy bekopogtattak az ajtómon számomra idegen emberek egy csekkel, hogy írjak valamit. Valószínűleg erre nem is lennék képes. Lehet, hogy technikailag sem, de hogy érzelmileg nem, az egész biztos. Tény, hogy egyre inkább megtalálnak azok a feladatok, és én megtalálom azokat a feladatokat, ahol nagyobb a felelősségi köröm. Tehát vagy én írom a dolgokat, vagy én hangszerelem meg, vagy az enyém maga a produkció. Nem könnyű ezzel a felelősséggel bánni, és nekem nagyon nagy teher, hogy elmegyek egy zenekarral játszani, amelyik a koncepciómat viszi, és hogy tudok-e igazi katartikus élményt, vagy örömet szerezni annak a hallgatóságnak. Húsz éve a pályán vagyok, de ez sokkal nagyobb teher, mint korábban bármikor. A nagyobb felelősségi kör sok félelemmel, szorongással jár együtt. Másrészről viszont a kisebb felelősségi körrel bíró munkákat, a sideman-kedést, ahogy nevezted, egyszerűen unom. Nem nézem le, és nem tartom rossznak, csak amikor benne vagyok, akkor elkezdek unatkozni. És lehet, hogy mostanában kevésbé szeretem az unalmat, mint a szorongást... Lehet, hogy ez merő egoizmus, nem tudom, de ez egy tőlem független, bár a szándékaimmal azonos irányú tendencia.
