Hogyan alakult ki a tánc iránti szenvedélyetek? Mindig fontos szerepet játszott az életetekben? Fiatalon is sokat táncoltatok? (Butorék megérkezésemkor már a kapuban jelezték, hogy tegeződjünk, mint ez a táncosoknál szokás.)
Butor Zoltánné Ágota: 1961-ben, esküvőn, tánc közben ismerkedtünk meg. Édesapám katonatársának fia volt a vőlegény – a háborúban a fronton születtek a legnagyobb barátságok. Zoltán a szomszédban nyaralt, így őt is meghívták. A tánc azóta is fontos szerepet tölt be az életünkben. Hétvégente Baján, ahol nevelkedtünk, a négy-öt középiskola közül valamelyik biztosan táncestet rendezett. A legjobb szórakozás akkoriban az ötórai tea és a táncdélutánok voltak; ott ismerkedtek, találkoztak a fiatalok. 1956 után visszaszivárgott az amerikai zene, és Zoltán osztálytársainak sikerült szert tenniük néhány lemezre – az ötórai teákon azok szóltak. Budapestre felkerülve még válogathattunk a táncos helyek, a Pilvax, az Astoria és a többiek között. Úgy tudom, Székely Attila versenytáncos-tánctanár egy ideje próbálja visszahozni Pestre a tánckultúrát: fiatalokat verbuvál össze, táborokat, utcai táncokat, közösségeket szervez, a Múzeumkertben pedig nyaranta minden korosztály számára táncesteket rendez.
Butor Zoltán: A gyerekek már felnőttek, a vendéglátó cégünk tízéves, mi pedig éppen hatvanévesek voltunk, amikor a kerületi újságban, a Budai Polgárban olvastam, hogy a híres Berczik Sára táncklubban Dalotti Tibor, a Botafogo táncegyüttes koreográfusának vezetésével szenior társastánctanfolyamot indítanak. A hirdetésben az állt, hogy a korhatár 99 év. Elmentünk, és mindkettőnknek nagyon megtetszett. Így kezdődött. Csak a mozgás kedvéért jártunk oda, meg sem fordult a fejünkben, hogy versenyezzünk. Korábban is sportoltunk: amikor a legnagyobb unokámat vízilabdaedzésre hordtam, mindig úsztam egy jót, Ági pedig fitneszterembe járt. A tánc azonban nemcsak a zene és a mozgás miatt a legjobb elfoglaltság, hanem azért is, mert oda együtt járhatunk. Korábban azt hittük, békés időtöltés, de mi bizony akkor kezdtünk el veszekedni, amikor táncolni kezdtünk.
Ágota: Igen, mert Zoltán egyszerűen átadja magát a táncnak, miközben én precízen számolom a lépéseket.
Zoltán: Szeretek szerepelni, és ráadásul szeretem „eladni” a parketten magam, ebből adódtak a konfliktusaink. De azzal párhuzamosan, ahogy a táncban egyre jobban összehangolódtunk, egyre kevesebb volt már a vita. Idővel átmentünk egy volt versenytáncos, Limp Sándor táncóráira. Ott senkit sem érdekelt, hogy kinek mi a foglalkozása, a vallása vagy milyen a vagyoni helyzete: minden a táncról szólt, amely komoly mentális és fizikai igénybevétellel jár.
Hogyan kezdtetek el versenyekre járni?
Zoltán: Nem a győzelem kedvéért kezdtünk versenyezni, hanem azért, hogy próbára tegyük és megmutassuk magunkat. Rengeteg munkát fektettünk a felkészülésbe, és egyre igényesebbek lettünk. Amikor Koltai Ottó tánciskolák közötti versenyt szervezett, beneveztünk, 12–13 éve pedig jelentkeztünk a Magyar Táncsport Szakszövetségbe, és szenior versenyzők lettünk. Ez számos előnnyel jár. Komoly szervezésű versenyeken vehetünk részt, ahol szigorú szabályokat kell követni. Július óta nyugdíjasok vagyunk, így azóta ez a fő elfoglaltságunk. Az edzések önköltségesek. A Big-Bem Táncsport Egyesület tagjai vagyunk.
Ágota: A szenior IV-es kategóriában táncolunk, pedig már rég az V-ösben kellene lennünk (ez a 75 év felettiek kategóriája), ám Magyarországon Olaszországgal, Ausztriával vagy Németországgal ellentétben sajnálatos módon nem létezik ez a kategória. Ezért itthon a hatvan-hatvanöt évesekkel együtt versenyzünk.
Zoltán: A versenyeken öt táncot táncolunk. Én kicsit izgulós vagyok, ami sajnos sokszor Ágira is átragad.
Ágota: Talán éppen emiatt a verseny utolsó perceiben sorra kerülő quickstepben nyújtjuk a legjobb teljesítményt, mert akkorra elmúlik az izgalom. Úgy hallottuk, hogy az ausztriai versenyeken nem is reménykedhetünk a dobogóra kerülésben, ám tavaly mégis harmadikak lettünk odakint, sőt tangóban a pontozás szerint elsők – talán éppen azért, mert az esélytelenek nyugalmával léptünk be a táncterembe. Sajnos egyre kevesebbszer táncolunk klasszikus versenytánczenékre.
Nem fárasztó ez a sok mozgás? A hasonló korúak többsége otthon, a fotelban üldögél és rejtvényt fejt…
Ágota: Egyáltalán nem, sőt: a tánc sok bajra gyógyír. Én íróasztalnál dolgoztam, és mindig fájt a hátam, Zoltán pedig kezdődő gerincsérvvel küzdött. Egyértelműen a táncnak köszönhető, hogy fiatalosabbak vagyunk a korunknál. Igaz, a súlyom nem csökkent, de a tánc hatására teljesen átalakult a testfelépítésem. A jó erőnléthez egymagában nem elég a tánc, de szerencsére az edzőink figyelnek ránk, és gondoskodtak róla, hogy a tánc, a gyógytorna és a jóga kombinációja minden korábbi problémánkat megoldja. Versenykönyvünk van, ami miatt félévente kötelezően részt kell vennünk sportorvosi vizsgálaton, ahol rendre elhangzik a mondat: „Húsz évet letagadhatnak.”
Zoltán: A tánc lett a hobbink, ez az életformánk. Minden érdekel bennünket, ami ezzel kapcsolatos: a táncszínháztól az opera- és balettelőadásokig, sőt még a világ operaházaiból élőben közvetített balettelőadások vetítéseire is járunk.
Ágota: Lassan már semmi másra nincs időnk, mert azokon a napokon, amikor nincs közös edzés, kibérlünk egy tánctermet, és ott próbálunk. Így heti ötször táncolunk. Sajnos otthon nem tudunk gyakorolni, mert nincs hozzá elég tér. (Igaz, a Covid-járvány alatt kipakoltuk a nappalit, és az lett a tánctermünk.) Szinte semmi szabadidőnk nem marad, de már nem tudom elképzelni az életünket tánc nélkül.
Zoltán: Ugyan kinek kell itt szabadidő?
Közben fényképeket nézegetünk, majd a legutóbbi versenyükről készült felvételt is lejátsszák.
Zoltán: Ehhez a képhez óriási sztori fűződik. Szekszárdon volt az első versenyünk, és a nevezésnél a szervezők megkérdezték: „És hol vannak a gyerekek? Ki vigyáz rájuk most?” Ez tíz évvel ezelőtt történt, amikor hetvenévesek voltunk. Ezek pedig az osztrák versenyen készült képeink. Az osztrákok olyan sokat adnak a nemzeti kincsükre, a bécsi keringőre, hogy a nemzetközi táncversenyeken külön bécsikeringő-versenyt rendeznek. Ott természetesen labdába sem rúghatunk. De jó lenne, ha nálunk is lenne csárdásverseny!
Ágota: Országosan mi vagyunk a legidősebb versenyzők. Legszívesebben kötelezővé tenném a táncot az iskolákban. A japánok Kodály-módszerrel tanulják az éneket, Magyarországon pedig már szinte énekórájuk sincs a gyerekeknek! Sajnálom a fiatalokat, hogy nincs lehetőségük táncolni.
Melyek a kedvenc táncaitok?
Zoltán: A standard táncok. A fiatalok inkább a latin táncokat kedvelik. Mi is táncoljuk őket, csak nem versenyeken. Úgy gondolom, hogy a latin tánc versenyszinten már nem nekünk való, edzés végén viszont azokkal szoktunk lazítani.
Ágota: Sándor azonban még akkor is ránk szól, amikor már azt hisszük, hogy végre lazíthatunk: „Tessék sarokra lépni!”, „Tedd feljebb a karod!”, kiabálja.
Zoltán: A tánciskolás versenyeken még volt bevonulás negyven-ötven táncossal, és előtánc, azaz parkettpróba is, amikor a teljes versenyprogramot letáncolhattuk a közönség előtt, de még a bírók nélkül. Amióta nem dolgozom, sokkal könnyebben rögzülnek bennem bizonyos mozdulatok, a koreográfia, mert már tudok erre koncentrálni. Harminc évig saját vállalkozást vezettünk, és sokszor edzés közben vagy után hívtak a munkatársak, hogy elromlott a hűtő, defektes a kocsi, ami azonnal agyonvágta az egészet, mert elfelejtettem, mi történt a táncórán. De most már csak erre kell koncentrálnunk. Amikor új koreográfiát tanulunk, az a jó, ha este, lefekvéskor, ima előtt vagy után fejben letáncolom az egészet. Ülve, gondolatban is le kell tudni táncolni a koreográfiát, és én úgy tudom jól rögzíteni. Ami nyugdíjaskorom előtt nem ment, mert a munka elterelte a figyelmemet a táncról. De az biztos, hogy ebben a korban is lehet táncolni.
Ágota: Sőt kell!
A sok pár közül vajon miért ti álltok olyan sokszor a dobogó tetején?
Ágota: Én sosem szerettem szerepelni, Zoltán igen. Én szabálykövető vagyok, Zoltánt viszont abszolút nem zavarja, ha nem azt lépi, amit kellene. Őt magával ragadja a muzsika. Sokszor meg is dorgálják, hogy ne érezze már annyira jól magát. De gyakran éppen ezzel ér el hatást, mert semmiféle feszültség nem látszik az arcán, csak öröm és boldogság.
Zoltán: Ami tetszik a közönségnek, csak a bíróknak nem. Főleg ha ismerős zenét kapunk! Nekünk a dallamos, romantikus, a tánchoz illő zenék tetszenek. Az angol keringőhöz például csak gyönyörű szerelmes dalokat tudok elképzelni.
Ágota: A mi erényünk a közöttünk lévő összhang. Egyformákat lépünk, és teljesen egymásra tudunk hangolódni.
Zoltán: Mert ügyes vagyok, és te le tudsz követni. Minden lány azért irigyli Ágit, mert bármit csinálok, ő le tudja követni. Ági sokkal alkalmasabb arra, hogy irányítson, mert fejben nagyon tud mindent. Ő számol, én pedig alkalmazkodom és szerepelek. Gondoltad volna, hogy nem kézzel, hanem csípővel táncolunk, irányítunk, vezetünk? A kéz csak dekoráció. Korábban a bécsi keringő volt a kedvenc táncom, míg most épp azzal küszködöm a legtöbbet. Már a végrendeletemből is kihúztam, hogy bécsi keringő szóljon a temetésemen.
Ágota: Haladni akar. Siet, amit nem szabad. Sándor annyira leegyszerűsítette a bécsi keringőnket, hogy csak két forgást és három váltólépést csinálunk: így fékezzük a haladást.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy a tánc a fiatalok terepe: hajlékonyság, gyorsaság, kitartás szükséges hozzá. A ti példátok nemcsak kivételes, hanem azt is teljesen átrajzolja, amit az életről és a kiteljesedés lehetőségeiről általában gondolunk.
Ágota: Olykor mi is rossz passzban vagyunk, és nincs kedvünk táncolni. De ez a táncteremben tíz perc múlva mindig elmúlik. És amiről még nem beszéltünk, az a csapat, a közösség ereje. Figyelünk egymásra, sokszor együtt utazunk, kirándulunk. Sokan súlyos betegséggel küzdöttek közülünk, de a tánc gyógyuláshoz segítette őket. A tánc gyógyít, lelkileg és mentálisan egyaránt karbantart.
Zoltán: Sokat köszönhetünk Sándornak, akinek küldetése, hogy hozzánk hasonló korú, nem táncos múltú szeniorokból versenytáncosokat képezzen. Nagyon figyel ránk; amikor sérüléssel bajlódunk, úgy alakítja a koreográfiát, hogy hasonlítson ugyan az eredeti elképzelésére, de könnyebben meg lehessen valósítani.
Ágota: Mindig azt mondja: „Ne akarjatok úgy táncolni, mint a fiatalok, mert azt ebben a korban már nem lehet bírni.” Nagyon vigyáz ránk. Idősen is lehet gyönyörűen, eredményesen táncolni. Az összhang, a harmónia sokat számít, emiatt állhatunk gyakran a dobogó felső fokára. Hatvan éve vagyunk házasok. Zoltánban tánc közben nincs sok tudatosság. Ha neki nincs ez a „szállni vágyása”, akkor lehet, hogy nem tartanánk itt. A tánc tartást ad: el kell menni fodrászhoz, kozmetikushoz, vigyáznunk kell magunkra: a lábunkra, a kezünkre, és muszáj csinosnak lennünk. A lányokkal gyakran bújjuk az internetet, hogy milyen új ruhát vegyünk, varrassunk. A táncnak köszönhetően teljesen el tudunk szakadni a problémáktól. Nem a világ szörnyűségeiről beszélgetünk, ezért talán vidámabban tudunk élni. Az is keveseknek adatik meg, hogy ezt együtt műveljék. Örök emlék marad, amikor a bécsi versenyen dobogósok lettünk. Fantasztikus érzés, amikor egy koreográfiakombináció, amivel már annyit küzdöttünk, egyszer csak kisimul, és már minden magától megy.
Zoltán: A tánc miatt nem hagyhatjuk el magunkat. Nem tudom elképzelni, hogy mi csak úgy ülnénk a tévé előtt... Mi addig élünk, amíg táncolni tudunk.
Fotó: Pordán Digital
