Fábián Janka: Petőfi karakterét sem könnyebb megalkotni, mint egy hétköznapi emberét

A nyári témáink között egyértelműen megtalálható az utazás is. Most legfőképp az út, az útkeresés tematikát próbáljuk körüljárni. A Fábián Janka-könyvek is szépen beilleszkednek ebbe a tematikába, hiszen egyfajta időutazásról is beszélhetünk, amikor ezeket a regényeket olvassuk.

Törekszem arra, hogy az olvasó könnyen elképzelhesse azt az atmoszférát, amiben játszódik a történet. Ez számomra is fontos, írás közben nekem is hasonló élményben van részem, magam elé képzelem a regényben megjelenő történelmi korszakot, a korszak jellemzőit. Ehhez persze nagyon sok kutatómunkára van szükség, utána kell néznem az akkori eseményeknek, a korszakra utaló sajátosságoknak. Érdekes, de egészen apró részletekkel is el lehet érni a kívánt hatást. A hangulatot már a nyelvhasználattal is meg lehet teremteni, persze figyelve arra, hogy ne vigyük túlzásba ezt se, mert különben ki is zökkentheti az olvasót. Nem szabad túlzottan régieskedni például a szóhasználattal, hiába, hogy régmúlt történetekről van szó; ez egy szórakoztató műfaj, és az fárasztó lenne az olvasónak. A korabeli hangulat megteremtéséhez az is elég, ha mondjuk udvarias frázisokat bújtatunk el a szövegben, ami az akkori évek közbeszédére jellemző volt, illetve egy-egy szóval lehet jelezni azt is, hogy például a 19. században járunk. Ugyanúgy a helyszínek leírásával is lehet sejtetni, hogy milyen volt a kor hangulata, ahogyan a divattal, a kávéházi és vendéglőkultúrával. Ezekre oda kell figyelni, viszont arra is, hogy ne kerüljön bele nem oda való, például – horribile dictu – 21. századi szleng. Olvasóként találkoztam olyannal, hogy egy középkori témájú könyvbe beletettek egy modern frázist – engem teljesen kizökkentett az élményből.

A történelmi regények definíciója legfőképp a történelmi korszakot hangsúlyozza. Mit enged meg, mi az, ami még belefér egy ilyen műfajú írásba?

Van itt is azért egy kis játéktér. Azt szoktam mondani, és ez igaz is, hogy minden történelmi regény fikció. A műfaj nevében szerepel a regény is, ami arra is utal, hogy nem dokumentumgyűjteményekről és nem is tankönyvekről van szó. De még az életrajzi regények esetében is igaz, hogy nagy adag fikciót is tartalmaznak. Az életrajzíróknak is megadatik a lehetőség, és sokszor szükségük is van rá, hogy az átkötő részeket, réseket kiegészítsék valamivel. Egy regény másképp nem is jöhetne létre. Azt is hozzá kell tenni, hogy maga a történelem sem egy egzakt tudomány. A történész is utánanéz a forrásoknak, és rengeteg tényt meg lehet ismerni, de a többit a saját tudásával és a beleérző képességével kell kitöltenie. A regényíró is így működik: nálunk persze több helye van a fantáziának, kitalált szereplőket, cselekményszálakat tehetünk bele a történetekbe. Találkozunk valóban létezett alakokkal is, de a két szereplő közötti történések is csupán fiktívek, hiszen a létező személy egy nem létezővel soha nem tudott volna beszélgetni. Ez egy izgalmas szituáció, de én tartom magam ahhoz, hogy a hihetőség határain belül kell maradni. Ha ezen túlmegyünk, az már történelmi fantasy lesz, ami egy külön műfaj.

Az is nagyon érdekes, hogy a főhősei mindig kitalált karakterek: „A hétköznapi emberekről szeretek írni, azt kutatom, hogy az ő sorsukat hogyan alakította a történelem, illetve ők hogy formálták a történelmet. A XVIII. századtól napjainkig bármelyik korszakban jól érzem magam, ekkor játszódnak a regényeim.” Ezeket a karaktereket milyen formában tudja megalkotni? A sok kutatásból kiszűrt átlagos, hétköznapi emberek jellemvonásait gyúrja egybe?

Mindkét típusú szereplőt nehéz a regényekbe belehelyezni. Petőfiről is éppolyan nehéz beszélni, az ő karakterét megalkotni, mint egy 19. századi hétköznapi emberét. Az előző éppen azért nehéz, mert sokat tudunk róla. A Márciusi napló című könyvem olyan történelmi időszakot mutat be, amelynek a napjairól szinte percről percre tudjuk a történéseit, azt, hogy ki mit csinált, hol volt a forradalom idején. Ebbe beleszőni egy fiktív történetet nem is olyan könnyű, meg kellett találni azokat a réseket, ahova bele tudtam helyezni a hihetőnek és izgalmasnak szánt saját történetemet. Vannak is a regényben olyan mozzanatok, amelyek részben szembemennek az igazsággal. Ezek apró részletek, de szükségem volt ezekre a változtatásokra azért, hogy a főhősöm, Karolina történetét is el tudjam helyezni a szöveg egészében. Kaptam olyan kritikákat is, hogy ez a könyv csak egy „ujjgyakorlat” volt számomra. Egyáltalán nem. Voltak az írásnak nehézségei, pont azért, mert egy ennyire jól ismert, dokumentált cselekménysorozatba kellett egy komplett történetszálat beleilleszteni. Ott vannak azok a könyveim is, amiknek a hátteréről éppen ellenkezőleg, nagyon keveset lehet tudni. Az első Anna-bál témájú regényem, Az Anna-bál szerelmesei esetében azzal találtam szemben magam, hogy alig lehet tudni valamit az esemény körülményeiről. Persze legendák vannak róla, és nem is szándékoztam lerombolni azokat, viszont alig vannak források, és a történészek véleménye sem egyezik meg egymással. Ilyenkor egy regényíró is felteszi magának a kérdést: most mihez kezdjen? Kialakítottam a magam verzióját, úgy gondolom, sikerült megtalálni az arany középutat. Megmaradt a legenda, de azt sikerült a tőlem telhető legjobban, a történelemtudomány jelenlegi állásával egyeztetni.

Mennyire tud elcsépeltté válni egy történelmi eseményből ihletődő téma? A nemrég megjelent Márciusi naplóban felbukkan Petőfi Sándor és Jókai Mór is. Az 1848-as évek, Petőfi karaktere mára szinte lerágott csont. Nem félt attól, hogy nem lesz akkora igény rá, mint az előző írásaira?

Úgy gondolom, hogy Petőfit és Jókait is lehet izgalmasan ábrázolni. A forradalmi napokban ők is még egészen fiatal emberek voltak, ezért mindig lehet róluk újat mondani. Persze sokan vélik, hogy mindez lerágott csont, kicsit én is féltem a fogadtatástól. Viszont a történelmi eseményeket nem állt szándékomban megváltoztatni. Hogyan is jönnék én ehhez? Az mondjuk igaz, amint már korábban említettem, hogy néhol vannak kisebb változtatások, azért, hogy Karolina története jól tudjon működni. Ilyen például a Teleki Blanka-féle lánynevelő intézet, ahol a valóságban nem voltak bejárós tanítványok, csak bentlakósok. Valamint a könyv végén – mivel ez egy márciusi napló – előre kellett hoznom olyan eseményeket, amelyek igazából csak néhány hónappal később történtek meg. De mindezzel csak az volt a célom, hogy egy könnyed, élvezhető történetet beleszőjek a jól ismert történelmi eseményekbe, nem az, hogy nagy újdonságokat közöljek a korról.

Az is roppant érdekes, hogy a regényekben sokszor találkozunk lábjegyzetes magyarázatokkal: kiegészítve, javítva az adott történet hitelességi adatait. Mennyire akasztják meg  a lábjegyzetek az olvasót a befogadásban?

Úgy hiszem, az a titok, hogy ezt sem szabad túlzásba vinni. Én is olvastam olyan regényt – nem tudományos művet! –, amelyikben féloldalas lábjegyzetek voltak. Egy idő után muszáj volt kizárnom őket a látóteremből, mert már nem tudtam úgy élvezni az olvasást, ahogy szerettem volna. Az én lábjegyzeteimet lehet arra is fogni, hogy valahol mélyen ott szunnyad bennem a történelemtanár: szeretnék valami pluszt is nyújtani ezekkel a történetekkel. Arra figyelek, hogy ne legyen sok belőlük, de amit odaírok, azt kellő indokkal teszem: ha netán az olvasónak odatéved a tekintete, részesülhessen egy „aha-élményben”. Mária Terézia édesapjáról például sokan semmit nem tudnak, ilyenkor legalább azt megjegyzem, hogy mikor uralkodott.

Erre mondják a történelem szakos tanárok, hogy szívesen használják melléktananyagként a Fábián Janka-könyveket.

Ezeket a regényeket nem azzal a céllal írom, hogy bevigyék őket a történelemórákra, hiszen, mint említettem, nem tankönyvek. Nyilván tudat alatt megvan bennem a tanári énem, nem tudok kibújni a bőrömből, arra viszont odafigyelek, hogy soha ne legyek didaktikus. Egyértelműen olyan témákat választok, amiket én is szeretek, szeretem kutatni és megírni is ezeket. Sokszor nekem is felcsillan a szemem egy-egy adaton, új információn, de az is fontos, hogy ne akarjak mindent beleírni a történetbe. Csak azok kerülnek bele, amelyek szervesen beilleszthetők a cselekménybe, és nem lógnak ki az öncélúságukkal. Persze annak örülök, amikor olyan visszajelzéseket hallok, hogy a tanárok és diákok szívesen veszik kézbe a könyveimet, akár tanító jelleggel is, mert persze van benne jócskán tudásanyag is.  

Az viszont külön izgalmas, hogy egy-egy történelmi alakot milyen formában lehet megmutatni az olvasóknak. Ha csupán a történelemkönyvből ismerjük meg Mária Teréziát vagy II. Józsefet, talán nem úgy viszonyulunk hozzájuk, ahogy egy szépirodalmi mű olvasása közben láthatjuk. II. József sok értelmetlennek tűnő rendelete nagyon száraz tananyagnak hathat, viszont amikor elkezdtem jobban foglalkozni ezzel a témával, rájöttem, hogy már a korszak is roppant izgalmas, ez a két ember pedig főleg. Mária Teréziával ellentétben II. József, nem volt szeretetre méltó személyiség, ám nagyon izgalmas életet élt, főleg mielőtt uralkodó lett belőle. Hihetetlen tragédiák történtek vele. Azt hallom vissza az olvasóimtól is, hogy a regényem által emberileg sokkal közelebb tudott kerülni hozzájuk ez a karakter, mert jóval több minden kiderül róla: az, hogy miken ment keresztül, érthetőbbé teszi a későbbi cselekedeteit uralkodóként, és hogy miért lett olyan kiállhatatlan alak. Nemcsak pozitív szereplőkről érdemes és izgalmas írni, sőt!

Azt hiszem, most már ideje feltenni azt a kérdést is, hogy miért pont történelmi témájú regényeket ír. Próbálkozik mással is?

A közelmúlt történelme is vonz, tervezek is a jövőben egy Retróregényt írni. Ma már az a világ, amiben felnőttem, letűnt kornak látszik. Ha megnézzük, mondjuk, a 2001-es terrortámadást, az is ma már történelemnek számít, a mai huszonévesek nem is éltek akkor. Persze a 21. század nem feltétlenül a kedvenc témám, de az új könyvben biztosan előkerülnek onnan is dolgok.

„Miután megjelent a mesém a Váci Naplóban, akkor egy darabig író is szívesen lettem volna, de a felnőttek általában megmosolyogtak. Ennek hatására úgy gondoltam, hogy ez valami kevésbé tisztességes foglalkozás lehet, valami obskúrus dolog.” Ekkor még tízéves volt. Most hogyan látja ezt?

Magyarországon íróként megélni nem egyszerű. Gyönyörűszép nyelvünk van, de nem világnyelv, és ez behatárolja a piaci lehetőségeket. Egy angol nyelvterületen dolgozó írónak egészen más számokkal dolgozhat, mint mi. Nekem több mint tíz év kellett ahhoz, hogy csak az írásból tudjak megélni. A legtöbb kollégámnak van, és nagyon sokáig nekem is az írás mellett volt egy másik foglalkozásom, ami biztosította a megélhetésemet.