– „Semmi pénzért nem költöznék ki Magyarországra” – mondta egy korábbi interjúban. Van ennek az elhatározásnak konkrét indoka?
– Abban az interjúban New Yorkot, Londont és Berlint is megemlítettem olyan helyszínekként, ahová szintén nem költöznék ki. Nem Magyarországgal van tehát bajom, hanem mindennel, ami nem Székelyföld – Kolozsvárt is beleértve, pedig ezt a várost szó szerint imádom! Egyszerűen itthon érzem jól magam, sőt inspirációs forrásként is ez a vidék jött be nekem leginkább. Például ha nem Székelyföldön élnék, akkor nincs se a Zöld című kötetem, se a Feketemunka, vagy teljesen másmilyenek lennének, mondjuk sokkal nosztalgikusabbak-hazavágyódósabbak. Nem beszélve arról, hogy szeretem teljes mélységében érteni-érezni a körülöttem zajló életet. Azzal áltatom magam, hogy a székelyföldi mindennapokat eléggé pontosan látom-tapasztalom (kismillió hibánkkal együtt), de például az amerikai elnökválasztásokról ugyan bizony mit tudhat egy magamfajta fickó? Márpedig kibicként nem lenne szerencsés belevartyogni „nagy kérdésekbeˮ.
– Ennek köszönhető az is, hogy a Székelyföld folyóirat egykori főszerkesztőjeként azt mondta, nem szeretné, ha több száz kilométerre Pesttől pesti lapot csinálnának. Ennek értelmében a folyóirat – a nevéből adódóan is – az erdélyi, a székelyföldi irodalomra és kultúrára fókuszál?
– Tényleg mondtam ilyesmit – és komolyan is gondoltam. Közhely, hogy a magyar kultúra folyóirat-kultúra, rengeteg folyóirat jelenik meg még mindig print változatban is, lefedve gyakorlatilag a teljes Kárpát-medencét. Jó látni, hogy a győri Műhely, a békéscsabai Bárka, a kecskeméti Forrás vagy a csíkszeredai Székelyföld nemcsak már befutott, „pestiˮ szerzőket közöl, hanem helyieket is. Nyilván nem árt minden lapszámba egy-egy húzónév, de miért ne jelenhetne meg mellettük néhány tehetséges helyi szerző is – főleg, ha fiatalokról van szó! Aztán hogy kiből mi lesz, az már más kérdés, de a tehetséggondozás tényleg kötelessége kellene hogy legyen minden folyóiratnak. Abban is van ráció, ha egy szerkesztőség kizárólag már elismert szerzőket kér fel munkatársnak, de szerintem a „kőlevesˮ néha izgalmasabb tud lenni a legfinomabb „pacalnálˮ is.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a Székelyföld már 1998-as indulásakor kulturális folyóiratként határozta meg magát, tehát nemcsak szépirodalmat közöl, hanem rengeteg nagyon jó történelmi vagy néprajzi tanulmány is megjelenik a lapban, a legtöbb elismerést ezek miatt kaptuk az olvasóktól (egyszerű olvasóktól és csúcsértelmiségiektől egyaránt). Én is szívesen olvastam-olvasom ezeket az anyagokat, mert fontos kérdéseket járnak körül székelyföldi múltunkat és jelenünket illetően. No de tudjuk, hogy Arany János is hely- vagy intézménytörténeti munkákban búvárkodott a legszívesebben.
– Már tizenkét éves korában megpróbálkozott az „eposzírással”. Felező tizenkettesekben számolt be egy nyári kirándulásról. Ez már akkor is az Arany-hatásnak volt köszönhető?
– Aranynak és Petőfinek. Jó hosszú részleteket kellett memorizálnunk az iskolában mind a János vitézből, mind a Toldiból, egy percig se bántam meg a dolgot, mert egy életre bemászott a fülembe a felező tizenkettesek ritmusa. Gyermekközpontú oktatás ide vagy oda: ennél jobb memóriajátékot azóta se találtak ki, kár, hogy végérvényesen kiment divatból. Pedig tudtommal még senki nem halt bele a verstanulásba.
– Egyik interjúalanyom azt mondta, hogy beszélgetett egy művésznővel, aki szerint a művészet „csak” van. Nincs hatással senkire és semmire. Én nem értek egyet ezzel a gondolattal. Ön mit gondol róla?
– Ezek szerint egy gyékényen árulunk, mert én se értek egyet a „művésznővelˮ. A világ legeldugottabb helyein, az utolsó zsákfalu búcsús ünnepén is árulnak például műanyag lézerkardot. Mi ez, ha nem a „művészetˮ hatása a mindennapokra? Ja, hogy a Csillagok háborúja nem magasművészet? Alighanem a művésznő is a legmagasabb művészetre gondolt, amikor azt mondta, hogy az „csakˮ van, de ez esetben sincs igaza.
Senki nem tudja ugyanis, hogy merre fog alakulni a művészet, minek lesz meghatározó hatása, illetve mi sikkad el belőle. Shakespeare ma magasirodalomnak számít, de a maga korában a komplett London ott csámcsogott-ebédelt a színpad előtt.
Vagy Aranyéknál maradva: felnőtt fejjel már a kínosan rossz lakodalmi rigmusokba is belehallottam a felező tizenkettesekben alkalmi verseket író Csokonai vagy Arany hangját.
– „Igyekeztem minél több kései verset elolvasni, hogy lássam, más költők hogyan vacogtak Isten előtt” – mesélte a betegsége időszakáról. Később pedig azt olvastam, hogy több költőről is mondja, leginkább kései verseket írtak. Hogyan lehetséges ez?
– Hát igen. Néha tényleg szívesen átugorjuk egy-egy költői életműben az alkalmi verseket, egyáltalán: a költők korai időszakát, s csak a kései, nagy verseket látjuk. Mentségünkre szolgáljon, hogy az oktatás is főleg a klasszikus darabokat sulykolja. A betegségem idején időszűke miatt habzsoltam a kései verseket, Radnóti Tajtékos ég című kötetét például legalább százszor elolvastam. Ő tipikusan az a költő, akitől – kis túlzással – elég ezt az utolsó (posztumusz) kötetet elolvasni. És nyilván vannak olyan költők, akik kizárólag „késeiˮ verseket írnak, vagyis akik már pályájuk elején is teljes költői fegyverzetben állnak. A húszéves Weöres például ugyanolyan klasszikus, nagy verseket ír, mint az ötvenéves. Pilinszky úgyszintén. Ugyanakkor külön öröm, amikor egy-egy költő gyakorlatilag a szemünk előtt kezd „késeiˮ verseket írni. Nemrég például, félig viccesen, gratuláltam egyik barátom kötetéhez, mondván, hogy sajnálattal látom a klasszicizálódását, mire azt válaszolta, hogy sajnos nem klasszicizálódik, hanem csak öregszik.
– A betegség leküzdését követően hogyan alakult át az alkotói attitűdje?
– Talán egy kicsit fegyelmezettebb lettem, vagyis igyekeztem olyan témákkal foglalkozni, amik igazán fontosak számomra. Falusi gyerekként én is szántottam-vetettem-kaszáltam, magyarán: elég sok időt töltöttem a szabad ég alatt, a Zöldben ezt a témát akartam körüljárni. A Feketemunkában pedig a kilencvenes évek voltak fontosak, amikor gyakorlatilag eltűnt a falu férfilakossága, mert mindenki Magyarországon vállalt munkát. A Zákeus fügefájában az Istenhez való viszonyomat szerettem volna tisztázni, édesapám halála után pedig jó lenne berendezni egy személyre szabott túlvilágot, ahol az öreg végre jól érezheti magát. Ez lenne a legújabb költői projekt, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
– Azt mondta, hogy a betegség nehéz időszakában az alkotás, az írás terápiás jelleggel bírt, és nem is nagyon szereti, ha valaki ennek a lehetőségnek az ellenkezőjét állítja. De mit jelent az, amikor az ember fizikailag is küzd az életéért, közben viszont versek írásával próbálja táplálni a lelkét?
– Tényleg hányingerem van attól, amikor némely okosok kinyilatkoztatják, hogy mire jó az irodalom és mire nem. Az ilyen hölgyek-urak alighanem afféle elit szalonnak képzelik el az irodalmat valahol a Parnasszus csúcsán, ahová csak keveseknek lehet bejárása, miközben az irodalom pont attól szabad, hogy popcornos tasaknak ugyanolyan jó, mint szentírásnak.
Becsületszavamra mondom – elvégre a bőrömre ment a játék –, hogy nekem az írás terápiás jelleggel is bevált.
Ma már általánosan elfogadott vélemény, hogy a gyógyulás nem kis százalékban fejben dől el. Elmehettem volna pszichológushoz is, kipanaszkodni magam, hogy lám, fiatalon meg kell halni, ehelyett az írást (és olvasást) választottam. Ebből lett a Két szék között. S nagyon nem érdekel, ha egy-két sznobnak az ilyen irodalom nem „tiszta irodalom”. Nem hiszem például, hogy Esterházy tisztára a nyelvjátékok miatt írta volna a Hasnyálmirigynaplót. Meggyőződésem, hogy neki is segített az írás: továbbra is, a halálos betegség ellenére is írónak tudhatta magát (ha már ez a szakmája, ugyebár), aki fölkel, olvas, leül dolgozni, azaz megpróbál normális életet élni. Amíg lehet.
– „A költészetet az emberiség anyanyelveként fogja föl” – írja önről Fried István. Egyetért az irodalomtörténésszel?
– Végtelenül tisztelem a tanár urat, elvégre féltucatnyi, szinte kismonográfiára elegendő tanulmányt írt a könyveimről. A viccet félretéve: abszolút mértékben egyetértek Fried Istvánnal: a költészet tényleg valami olyan, atommag-tömörségű nyelv, amit az ember anyanyelvként tud használni. Ki ne értené például, amikor Goethénél egy keleti költő így „udvarolˮ egy hurinak a mennyország kapujában: „nyújtsd kezed! hadd számolom / a múló évmilliókat / tíz törékeny ujjadonˮ? Kányádi Sándor mesélte, hogy egy alkalommal Tbilisziben elszavalta A vén cigányt egy grúz költőnek. A kolléga nyilván egy kukkot se értett a magyar versből, a végén mégis sírva köszönte meg a produkciót!
– Ugyancsak Fried István írja a Zákeus fügefája című kötetének kapcsán: „Nagyon régi és nagyon új korok találkoznak, feltétlen és tévedező hitek szembesülnek, egymástól eltérő versformák kerülnek egymás mellé, valamint irodalmi és vallási kultúrák lépnek a verseskötet magatartásformáinak nyelvbe átültetésekor komplementer viszonyba”. Itt már csak a felsorolásra is javasolt lenne egy teljes beszélgetést felépíteni, viszont ha már fentebb szóba került Arany János is, érdemes kiemelni, hogy az ön lírája tulajdonképpen folytonos párbeszédet mutat több évezred költészetével. Miért lehet fontos figyelni elődeink gondolataira?
– Közhelyes lesz a válaszom, de őszintén úgy gondolom, hogy az elődök tartják elénk azt a tükröt, aminek a segítségével jobban meg tudjuk ismerni önmagunkat. Hogy konkrét példát is említsek: tudjuk, hogy Francis Ford Coppola Apokalipszis, mostjának kiindulópontja Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregénye volt. Aktualizálta egy kicsit (Belga Kongó helyett Vietnám lett a helyszín), más (filmes) nyelvet használt – és micsoda remekmű lett belőle! A Megalopolisz című friss Coppola-filmnek meg állítólag Sallustius történeti munkája, a Catilina lázadása az ősforrása. S a többi. Fontos tehát figyelni az elődökre, de még jobb lenne, ha tanulnánk is egy kicsit az előttünk járók hibáikból.
– Hol tart most a magyar irodalom, és hol látja benne önmagát?
– Szerintem elvan valahogy. Mármint a magyar irodalom. Elvanogat. Egy kicsit talán szürkébb, mint a 90-es évek elején. És irodalmi pápánk sincsen (nem is vagyok meggyőződve, hogy kell-e egyáltalán). Nagy költők mentek el az elmúlt években (Juhász Ferenc, Kányádi), szerencsére maradtak is még: Oravecz Imre, Tolnai Ottó… Nyilván lehetne lamentálni (már megint) nyelvi elszigeteltségünkről, de ennek ellenére is folyton hírbe hoznak magyar írókat a Nobel-díjjal meg egyebekkel. Jó lenne tudni, hogy a kortárs életművek is annyira maradandóak lesznek-e, mint mondjuk az Ady–Babits–Kosztolányi-féle szentháromságé, de ehhez még el kell telnie egy kis időnek. Viszont jó látni, hogy szinte minden évre jut egy eseményszámba menő megjelenés (legutóbb Visky András Kitelepítése volt ilyen).
És hogy hol lenne az én helyem ebben az irodalomban? Erről legyen elég annyi, hogy épp most fejezek be egy interjút a kultura.hu-nak.
