Egy korábbi interjúban említette, hogy a kétezres évek elején „száz kis történetből” akart százágú regényt építeni. Hogyan látja ma ezt az elképzelést: mi tartja össze a sok különálló epizódot, hogy valóban regényként működjön, és ne csak novellafüzérként? Mitől lesz regény a regény?
Tudtommal attól regény a regény, hogy bokros, azaz szerteágazó benne a történet, több a szereplője, mint az elbeszéléseknek, és több szálon is futhat benne a cselekmény. De persze a modernitás megenged itt is sok egyéb lehetőséget, a 20. században és azóta is regénynek neveznek szinte minden terjedelmes írásművet. A százágú regény olyan szempontból regény lesz/lenne, hogy sok a szereplője, sok szálon fut benne a cselekmény és terjedelmes. A klasszikus – minden szálat egyfelé kormányzó és végül elvarró – regény poétikájának talán nem felel meg, de azért összefüggő történetről van szó. Egyébként már több más címet is találtam neki, de – sajnos – messze van még attól, hogy elkészüljön. Pedig illene haladnom vele, nincs már mire várni.
Prózáját gyakran átjárja a líraiság. Amikor regényt ír, hogyan találja meg az egyensúlyt a költői nyelv és a cselekmény sodrása között?
Nem szándékosan lírai a prózám, valószínű a versírás sok évtizedes gyakorlata a próza esetében is meghatározza a kifejezésmódomat.
A Régi napok rendje kapcsán beszélt arról, hogy régi, elutasított írásait újraolvasta, és ma is érvényesnek találta őket. Mitől érzi egy szövegről, hogy most már elég jó (vagy azóta is jó) a közlésre, és mitől dönt úgy, hogy félre kell tennie?
Nem szándékosan tettem félre ezeket a bizonyos „megtalált elbeszéléseket”, de tény, hogy jobban esett, hogy nem foglalkoztam velük, hogy igyekeztem megfeledkezni róluk. Ott porosodtak egy dossziéban mindenféle iratok, kéziratok mappái közt a polcomon, többé-kevésbé emlékeztem a témáikra, de egész 2017–18-ig nem éreztem késztetést arra, hogy újra elolvassam őket. Kellett hozzá több mint húsz év, hogy kíváncsi legyek rájuk. Ebben az is segített, hogy időközben megtudtam, hogy az a kiadói vezetés, amely a már elfogadott, megszerkesztett, megjelenésre váró novelláskötetem kéziratát visszaadta, több, nálam elismertebb prózaírónak is ugyanakkor, ugyanígy visszaadta a kiadás előtt álló kéziratát.
Az persze velem is előfordul, hogy – ha nem is félreteszem, de – valami miatt abbahagyom valamely tervezett művem megírását. Főként egyéb elfoglaltságok, sürgetőbb kötelességek miatt. De az is megtörténik, hogy még a befejezés előtt fennakadok valamin, vagy kifogy belőlem az az elemi érdeklődés, ami miatt nekikezdtem a munkának. Belefogok valami újabb, hirtelen fontosabbnak érzett írásba, és a korábbiak befejezése egyre halasztódik. Sajnos nem vagyok főállású író, mindig sok más feladat hárult és hárul rám, így az írás szenvedélye egyfajta búvópatakként van jelen az életemben. Újból és újból felszínre tör, és jó esetben segít, hogy befejezzem azt, amit korábban abbahagytam.
Az ifjúsági regényeiben fontos szerepet kap a felelősség felismerése és a konfliktusok kezelése. Hogyan tudja ezeket a tapasztalatokat úgy ábrázolni, hogy a mai fiatal olvasók is hitelesnek érezzék?
Írásaim magvát legtöbbször megtörtént események képezik. Azért írom meg ezeket a történeteket, jelenségeket, szereplőket, mert valamilyen szempontból egyszerinek, fontosnak, emlékezetesnek, tanulságosnak tartom, ezért ismertté szeretném tenni őket. Úgy tapasztalom, hogy jó, ha valamely téma – élmény, történet – nem hagyja békén az írót, szinte kényszeríti rá, hogy foglalkozzék vele. Ugyanakkor nem föltétlen az a fontos számomra, hogy amit leírok, az valóban megtörtént dolog legyen, hanem hogy olyasmi legyen, ami megtörténhetett volna. A művészi alkotások kezdetektől fogva azért is születtek és azért is maradtak fenn, hogy ellensúlyozzák az idő múlását, az ember mulandó voltát. Hogy az unokák is tudhassák azt, amit felmenőik megéltek, ne kelljen minden generációnak mindent nulláról kezdenie. Ahogy a tudományok, a művészi alkotások is az emberiség közös örökségét képezik, értéküket a szépségük és az igazságuk adja.
Igaz ez a sok ezer éves szobrokra, építményekre éppúgy, mint a klasszikus zenei vagy irodalmi művekre is: idő múltával nem csökken, hanem egyre nő a közönségük. Például iskolai tananyaggá válnak, könyvtárak sokasága őrzi őket stb.
A kérdésben említett regényeim (Lyukak az osztálykönyvben, Levelek haza, Kivala Palkó Nemlehet-országban) még nincsenek negyvenévesek. Egy írásmű életében ez nem túl hosszú idő, és bár keletkezésük óta sok minden megváltozott körülöttünk, az ember lényegi adottságai nem sokat változtak. Ma is a legtöbb gyerek fel akar nőni, meg akarja ismerni, meg akarja hódítani a világot, boldog szeretne lenni. Sokszor elhangzik, és igaz is, hogy a digitális forradalommal nagyon megváltoztak életvezetési szokásaink, mindenhová belépett a képernyőkultúra. Amit az előttünk járó nemzedékek megbeszéltek egymással, vagy társas együttlétek során megtanultak, azt most a képernyők segítségével sajátítják el, magánéletük is áttelepült az elektronikus eszközökre stb. Ez mind igaz, de ennek az is a következménye, hogy egyre különlegesebb, mondhatni egzotikusabb számukra minden, ami a digitális korszak előtt történt, ahogy és amit akkor megéltünk. Tehát abban bízom, hogy aki veszi a fáradságot és elolvassa ezeket a regényeket, az úgy érezheti, hogy bekukucskált az idő kulcslyukán, és amit látott, az a saját élete számára is értelmezhető.
Amikor rövidebb történetekből építkezik, milyen eszközökkel teremti meg azt a kohéziót, amelytől az olvasó regényként érzékeli a művet?
Ha rövidebb történetek egymás mellé kívánkoznak, akkor valami módon összefüggenek egymással, a helyszínük, a történelmi idejük, a szereplőik révén rendelkeznek azzal a kohézióval, amely egy regényt összetarthat.
Ha visszatekint pályája elejére, mit tart a legnagyobb változásnak az írói hangjában vagy módszereiben?
Nehezen tudok erre a kérdésre válaszolni, mert nem érzek túl nagy változást sem az írói hangom, sem az írói eszközeim tekintetében. Ami nem csoda, hiszen én magam vagyok az az instrumentum, az a hangszer, amelyen írásaim születnek, és jelentős életkorom ellenére is lényegileg azonosnak érzem magam fiatalkori énemmel. A témáim, élményeim, szenvedélyeim nyilván sokat változtak, de az írói eszközeim változását ez nem föltétlen tette szükségessé. Lehet, persze, hogy ezt a kívülállók jobban meg tudják ítélni, mint én magam.
Egy regényben gyakran előfordul, hogy egy mellékszereplő „túlnő” a háttérszerepén. Milyen jelekből ismerhetjük fel, hogy egy ilyen alaknak nagyobb teret kell adni?
Az írás szerintem nemcsak munka, de kedvtelés is. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan részei, amelyeket nagyobb kedvvel, lendülettel ír meg az ember, és lehetnek olyan részek, amelyek nehezebben, küzdelmesebben születnek. Ha általában nem is elemzem ki, hogy melyik rész megírása miért volt könnyebb vagy nehezebb, de többnyire engedek a belső késztetésnek, utána engedek a több lendülettel, könnyebben születő részeknek – eseményeknek, szereplőknek –, megengedem, hogy korrigálják korábbi tervemet és túlnőjenek az előzetes kompozíción, esetleg megváltoztassák az eredeti végkimenetelt is. Javára válik-e ez az engedékenység az írásműnek, vagy aránytalanná teszi? Utólagosan úgy látom, hogy sosem véletlen, ha az írói koncepció valami módon „kisiklik”, egyik vagy másik esemény, gondolat vagy figura nagyobb szerepet, bővebb kifejtést igényel, mint ahogy előre elképzeltem. Az olvasó szerintem ebből nem sokat vesz észre, hiszen nem ismerheti az eredeti írói tervet, úgy kell hogy elfogadja – vagy elvesse – a művet, ahogy az megszületett. A szakember azonban megállapíthatja, ha torz a kompozíció, ha a kifejtés itt vagy ott összecsapott vagy éppen túl terjengősre sikerült stb. De ez főleg akkor fordul elő, ha az író a kész kéziratára nem tekint elég kritikusan, nem fordít kellő figyelmet és fáradságot az indokolatlan aránytalanságok korrigálására.
Az olvasók sokszor válaszokat várnak egy regénytől emberi és társadalmi kérdésekben. Meg kell felelni ezeknek az elvárásoknak?
Az írás már az ősidőkben is a közérdekű szellemi tartalmak: a fontos és aktuális üzenetek vagy a hosszú távon is érvényes ismeretek továbbadására született, mivel ezt a célt élőbeszéd útján nem lehetett beteljesíteni. Az írás nem helyhez, időhöz kötött, mint a beszéd, túllép egyszeri voltán, és a betűk (az íráshoz használatos közmegegyezés szerinti jelkészlet) segítségével örökíti meg valakinek vagy valakiknek a közölnivalóját. Az írást eleve azért találta fel az emberiség, hogy segítségével adjon hírt saját magáról, koráról, történetéről, de azért is, hogy átörökítse a tudását, hogy a késői utódok kapjanak az élethez „használati utasítást” őseiktől.
Meggyőződésem, hogy az írásnak ezek a lehetőségei és feladatai nem avultak el. Így hát nem vagyok a szövegirodalom híve, élek ugyan a nyelv minden régi és új lehetőségével, de az életem során megszerzett kevéske tudásomat, tapasztalatomat is igyekszem a különböző szépirodalmi műfajok eszközeivel továbbadni.
Azt mondta, hogy eszköztárában nincs lényeges különbség a régi és a mai írások között. Mégis, kísérletezik-e új formákkal, szerkezetekkel, és ha igen, melyek azok, amelyeket most izgalmasnak érez?
Ma is az élőbeszédhez közel álló, egyszersmind anyanyelvünk minél több regiszterét, rendkívüli adottságait megszólaltató szövegformálásra törekszem. Ez alapvető írói indíttatásaim közé tartozik: egyik legfontosabb ihletforrásom maga a magyar nyelv.
Ha ma kellene újraírnia valamelyik korai regényét, mit érezne fontosnak benne megtartani és mit változtatna meg a mai látásmódja szerint?
Szent Ágoston írja Vallomások című nagy önéletrajzi regényében, hogy rengeteget olvasott életében, de mióta megtért, azóta már csak az olyan könyvek érdeklik, amelyekben előfordul Jézus neve. Ezzel jó ideje én is így vagyok, úgy érzem, látom, tudom, hogy ha Jézus neve hiányzik egy műből, akkor abból kimaradt a lényeg, abban az élet középpontja félrecsúszott, az a létezés legnagyobb titkára nem képes reflektálni. Ha újragondolnám korábbi könyveimet, először megkeresném, hogy hol rejtőzik bennük a jézusi középpont, és jobban kibontanám, láthatóvá tenném azt.
