Az olvasók az író vérét kívánják
Temesi Ferenc Kossuth-díjas író óvodás korában még mesemondónak készült. Azóta viszont minden könyvébe beleírja magát, az írást a krokodilokkal való birkózáshoz hasonlítja. Idén tüntették ki a Nemzet Művésze címmel, illetve ugyancsak ebben az évben jelölték a Prima Primissima díjra irodalom kategóriában. Az írót az alkotás folyamatairól faggattuk.
Rengeteg könyve jelent meg, és lassan megszámlálhatatlan az írásaiért kapott elismerés, a különböző irodalmi kitüntetések. Idén van esély egy újabbra is, hiszen irodalom kategóriában jelölték a Prima Primissima díjra. Egy ilyen életpályához tud-e hozzátenni bármit ez a jelölés – azontúl persze, hogy hálás és örül az ember?
Az ember mindig örül, ha megsimogatják a buksiját.
„Önmagunk szakadéka fölött átkelni: ehhez nagyobb bátorság kell, mint a csatatéren” – írja ön. Hogyan sikerült átkelni ezen a szakadékon?
Az biztos, hogy az őrzőangyalaimnak sok dolga volt.
Mindig is író akart lenni?
Óvodás koromban még mesemondó szerettem volna lenni, de jött az írás.
A legtöbb beszélgetésben és könyvkritikában elhangzik, hogy ön bármiről és bárkiről is ír, valahol magát is beleszövi a történetbe. Lehet ezt nem így csinálni?
Más lehet, hogy meg tudja tenni enélkül, én nem tudom. Különben az olvasók az író vérét kívánják, ezért közel kell vinni őket hozzá. Legalábbis én így csinálom. De az, hogy leírom, amit látok, az már nem az, amit látok. Az írás mindent megváltoztat.
„Amelyik könyv nem a lehetetlent kísérti meg, az nem is érdemes a regény elnevezésre” – ezt elsősorban a Bartók című könyvének megjelenésekor mondta. De ha az általánosságot vesszük, mit kell itt érteni pontosan a lehetetlen alatt?
Amikor megszületünk, mindannyian elnyerünk egy világhelyet. Rengeteg munkával, szorgalommal pár centit feljebb tudunk menni az évtizedek alatt, de magunk alá zülleni nagyon könnyű. És mindig fölé kell célozni, hogy elérhessük, eltalálhassuk a lehetetlent. Ezt kell megpróbálni, s talán nem olyan magasan, de sikerül.
Legtöbbször úgy beszél az írásról, mint egy szakrális folyamatról, ami folyamatosan átveszi a hatalmat az író felett.
A krokodilokkal való birkózás után a legnehezebb szakma az írás, mégis olyan sokan próbálkoznak vele, hogy ez érthetetlen. De az biztos, hogy ez a mindennapos birkózást jelenti. Van, amikor te győzöl, de van, amikor az anyag. A legvégén pedig mindig a regény győz, már a megszerkesztettsége miatt is. A könyv kijelöli, hogy melyik fejezetnek hova kell kerülnie.
„Olyan író vagy, amilyen olvasó. Én meg tudom mondani az íróról, milyen olvasó. Amíg írok, addig tilos szépirodalmat olvasnom. Ha három évig tart, akkor addig nem olvasok.” Miért?
Még most is látszik az írói stílusomon, hogy tizenkét éves koromban elolvastam a Rougon-Macquart-sorozatot. Nem teljesen, mert nem volt meg, csak húsz kötet belőle. Aki ért az irodalomhoz, az megérzi, hogy még most is felismerhető az írásaimon. Van egy nagyon naturalista vonal a szövegeimben. S éppen emiatt nem olvasok irodalmat, miközben írok, mert nem akarom, hogy hasson rám. Ha jó, azért, ha rossz, azért.
Mi a feladata egy írónak ma, 2024-ben?
Az író a fegyverek közt sem néma, nem némul el. A latin mondás szerint a háborúban hallgatnak a múzsák. Nem hallgatnak. Az ember dolgozik tovább, írja a könyvét, miközben nem tudja, hogy megéli-e a holnapot. Így élünk mindannyian ebben a háborúban. Talán csak ennyi a feladata: hogy írjon. Írjon, és tartsa a lelket az emberekben.
