Az Országos Széchényi Könyvtár és a Hagyományok Háza gondozásában jelent meg a Versénekmondó című könyved. Még mielőtt kitérnénk arra, miről is szól ez a könyv, kicsit mesélj kérlek arról az ösztöndíjról, amellyel megvalósulhatott ez a projekt.
2020-ban elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíját, így megvalósíthattam ezt a vállalásomat. Ez egy hároméves művészeti ösztöndíj, amit évente száz, ötven évnél fiatalabb művésznek ítélnek oda.
Régi álmom volt, hogy az egykori mesterek, tanárok és elődök útját összegyűjtsem és megismertessem. A verséneklők és énekmondók életútja és motivációi érdekeltek. Ehhez elmentem hozzájuk, s a beszélgetések után megszerkesztettem az ott elhangzottakat.
Érdekes helyzetben van az énekelt vers, mert olyannyira nem definiálható, hogy az akadémia művészeti kategóriái közé sem lehet besorolni: egyszerre tartozik és nem tartozik a színházművészethez, a zeneművészethez, a népművészethez.
Háromszor pályáztam, mire elnyertem az ösztöndíjat. Végül fotóművészként kaptam lehetőséget arra, hogy elkészítsem ezt a könyvet. A beszélgetések mellett vállaltam művészportrék készítését, a könyv szerkesztését és nyomdai előkészítését. A film- és fotóművészeti tagozat ösztöndíjas vállalásai között több olyan volt, ami különböző művészeti területeket kötött össze. Sokat tanultunk egymástól és hálás vagyok az ösztöndíjasok között kötött barátságokért is.
A Versénekmondó huszonhárom interjúbeszélgetést gyűjt egybe. Ahogyan te is az imént, úgy Gryllus Dániel is hasonlóan fogalmazott az interjúban: „ez a műfaj színháznak koncert, koncertnek színház, népinek városi, városinak népi, zenének költészet, költészetnek zene, könnyűnek nehéz, komolynak könnyű.” Te éppen arra kerested a választ, hogy mit is jelent pontosan verséneklőnek és énekmondónak lenni. Sikerült összeállítani egy pontosabb definíciót?
Az elmúlt négy év tapasztalata szerint azért sem lehet egy pontos definíciót adni, mert mindenki kicsit másképp gondolkodik róla. A verséneklés helye a mai világban meghatározhatatlan, kezdve attól, hogy pop- és rockegyüttesek is használnak verseket szövegként. Már azt is nehéz meghatározni, hogy egy dalszöveg lehet-e vers vagy sem, így azt, hogy mi az énekelt vers, még nehezebb. Ebben a munkában azokat az embereket szólaltattam meg, akik a verset tekintik az üzenetnek, aminek meg kell találni a zenéjét, hogy könnyebben eljuthasson a hallgatóhoz. Ennek is többféle iránya van: a megszólalók közül volt, aki azt mondta, a dal a fontosabb, bár a megkérdezettek többségükben a versre szavaztak – az alkotás, az énekelt vers műfaja verscentrikus.
Ha viszont valaki azt kérdezi, hogy ki énekmondó, akkor legtöbbször a 16-17. századi historikus énekmondókra gondolunk. A mai kortársaink pedig a korabeli dallamokat kutatják és éneklik meg a 21. században. A historikus énekmondás Magyarországon jelentős alkotásokkal bír, sok könyv foglalkozik ezzel a témával, de számos dolgot csak sejthetünk a témával és az akkori közvetítőkkel kapcsolatban. Sudár Balázsnak nemrég volt egy előadása, ami azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy az Árpád-korban léteztek-e énekmondók? Ez azt is jelenti, hogy irodalomtudományi és zenetudományi szinten is próbálják kutatni.
A Versénekmondó című kötetben főleg az 1960-as években újra előtérbe kerülő megénekelt vers útját jártam körül, amikor ismét együtt szólalt meg a vers és a dallam. Sebő Ferenc mondja a kötetben megjelent interjúban, hogy a népdal és a népzene volt az, ami áthidalta azt az időszakot, amikor külön vált a költészet és a zene.
Az interjúbeszélgetés alanyai a hatvan évnél idősebb korosztály tagjai. Miért pont őket szólítottad meg a témában?
Mert velük kellett elkezdni ezt a gyűjtőmunkát. Leghitelesebben azt írhatod le, amit attól hallottál, akiről szól. A kötetben megszólalók közül sajnos ketten már nem élnek. Kátai Zoltán két hónappal a beszélgetésünk után halt meg. Hosszú és mély beszélgetés volt. Kobzos Kiss Tamással abban a formában, ahogy a többiekkel, sajnos már nem is tudtam beszélgetni, mert 2015-ben elköltözött a földi világból. Szerettem volna, hogy bekerüljön ebbe a kötetbe ő is, ezért Csörsz Rumen István irodalomtörténésszel, énekmondóval, Kobzos Kiss Tamás egykori tanítványával közösen összeállítottunk Tamás utolsó nagy interjújából egy fiktív beszélgetést. Ehhez felhasználhattuk az Énekmondó című dokumentumfilm teljes nyersanyagát, köszönet érte az alkotóknak (beszélgetőtárs: Sebő Ferenc, rendező: Szomjas György, operatőr: Dénes Zoltán). Csörsz Rumen Istvánt kértem meg a kötet elkészültekor annak lektorálására is, mert fontosnak éreztem, hogy többen is elolvassák és véleményezzék a szerkesztett beszélgetéseket a megjelenésük előtt.
A Versénekmondóban megjelent interjúk nem életkor szerint vagy ábécé sorrendben kerültek egymás mellé, hanem ahogyan a beszélgetések elkészültek.
Ez a réteg biztosan a szakma első számú és kulcsfontosságú része. De a fiatalabb generáció, aki igyekszik felvenni velük a tempót, akiknek ugyanaz az vágya, mint az interjúalanyaidnak – vajon mit tudna hozzátenni egy ilyen összeállításhoz? Van szándékodban őket is felkeresni?
Igen, ezt a munkát folytatni kell. A megkérdezettek generációjából is van még néhány alkotó, akivel le kell ülni beszélgetni, de a fiatalabbakkal is nagyon fontos lenne.
Amikor az eredeti tematikát kitaláltam, az szempont volt, hogy ne együtteseket keressek meg, hanem a tagokat külön-külön, mert például arra a kérdésre a válasz, hogy ki miért kezdte el, vagy az, hogy miért vált ez hivatássá az életében, mindenkinél más.
Hogyan látja az idősebb generáció a verséneklők jövőjét?
Mindegyik generáció kicsit másképp viszonyul a versekhez és a megénekelt versekhez. Jövője biztos van, de a mikéntjéről sokféleképpen gondolkozunk. Arról is különböznek a vélemények, hogy tanítható-e ez a műfaj, vagy hogy szabad-e, s ha igen, milyen módon szabad a versekhez nyúlni.
A Dévai Nagy Kamillával készített interjúból kiderül az is, hogy volt egy olyan kezdeményezés, amely arra tett kísérletet, hogy iskolai keretek között lehessen verséneklést tanulni. Miért nem tudott ez az iskola akkreditál intézménnyé válni? Ti szeretnétek hasonló intézményt létrehozni?
Jelenleg azt látom, hogy egy meglévő iskolába kellene integrálni a verséneklést. A Dévai Nagy Kamilla által megálmodott intézmény alapgondolata nagyon jó volt, de ahhoz, hogy akkreditált iskola lehessen, több olyan kompromisszumot kellett volna meghozni, amit Dévai Nagy Kamilla nem szeretett volna. Ha pedig nem válik azzá egy intézmény, akkor hosszú távon nagyon nehezen vagy egyáltalán nem lehet fenntartani, üzemeltetni, szakmai rangot adni neki.
Azt mondtad, verséneklőként veneklőkkel beszélgetni – és így készíteni el ezt a könyvet – más, mintha ugyanezt egy újságíró csinálta volna végig.
Igen, ezt vallom most is, mert verséneklőként beszélgettem a kollégáimmal, egykori tanáraimmal, barátaimmal, ami miatt olyan utakra is elkanyarodtak a beszélgetéseink, amit a személyes kapcsolat hiánya nem adott volna meg. Ettől ez a kötet nem lett jobb vagy rosszabb, hanem más lett.
Téged verséneklőként mi érdekelt a legjobban ezekben a beszélgetésekben?
Igyekeztem a beszélgetőtárs személyére koncentrálni. Rá voltam leginkább kíváncsi. De a kezdetektől bennem van a kérdés, hogyan és miként lehet nem csak külön-külön, hanem közösen is tenni a verséneklés ügyéért. Nemcsak együtt alkotni, hanem együtt lenni, együtt mozogni. A Misztrállal több próbálkozásunk is volt, amivel összefogtuk a verséneklők és énekmondók családját. A Janus Pannonius album, A remeték fohásza pálos album vagy a különféle fesztiválok is arra keresik a választ, hogyan lehet ezt közösen, együtt csinálni.
Fontos, hogy nyissunk a fiatalabbak felé is. Mi a Misztrállal most pont középen állunk az idősebb és a fiatal generáció között, s mindegyiket közel érezzük magunkhoz.
A legtöbb esetben egy fiatal alkotó nem ugyanúgy dekódol egy költeményt, mint az idősebbek, s az se biztos, hogy egy-egy dal minden generációhoz szól, de aki verset énekel, üzenetet ad át.
Bízom abban, hogy egyszer lesz egy olyan állandó hely, ahol az énekelt vers közvetítői össze tudnak jönni, találkozni és beszélgetni tudnak egymással, ahol a versszerető közönség mindig számíthat arra, hogy a költészet és a dalköltészet segít eligazodni a mindennapokban. Reálisan ez akkor tudna igazán működni, ha egy létező kőszínház adna helyet ennek a kezdeményezésnek, ahol heti három-négy nap csak a költészeté lenne. Biztos vagyok abban, hogy megtölthető lenne mind programmal, mind közönséggel. Ezt a vágyát Kátai Zoltán is megfogalmazta a kötetben szereplő beszélgetésben.
„A saját kortársaink muzsikusai vagyunk” – mondod egy korábbi interjúban. Mégis folyton visszatérünk az elődeinkhez – ezelőtt száz évvel írt verseket zenésítünk meg, némelyik pedig hangzásban is azt a világot idézi, amelyik korszakban a versszöveg született.
Az általad kiemelt gondolat arra vonatkozott, hogy a mai kortárs előadóművész feladata a kortársakkal való kommunikáció. Egy közvetítői szerepben vagyunk, és az a dolgunk, hogy közvetítsük az akár több száz éves üzeneteket is. A költők is sok esetben olyan gondolatokat fogalmaznak meg, amelyek időtállóak. Az is lehet, hogy a ciklikus időnek épp azon a szakaszán vagyunk, amelyik aktuális – itt nem konkrét költőkre, versekre gondolok, hanem magára az üzenetre. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy a ma emberéhez eljuttassuk ezeket a mondanivalókat.
Te is nagyon sok verset megzenésítettél már. Mik azok a szempontok, amelyek fontosak?
Egy dallam egy vershez sokféleképpen érkezik. Van, hogy rögtön hallod az adott versre illeszkedő dallamot, ami áldott pillanat, de van olyan is, hogy napokig, hetekig alakul kerek egésszé egy kompozíció.
Minden esetben fontos, hogy érthető legyen az énekelt szöveg és hogy jó helyre kerüljenek a hangsúlyok. Minden énekelt vers egyfajta értelmezése is a költeménynek. Ezért fontos, hogy csak olyan verset énekelj, amit megértettél és aminek mondanivalóját hitelesen tudod közvetíteni.
A Versénekmondó könyvvel párhuzamosan elindítottad a versenekmondo.hu online felületet, ahol egyrészt megtalálhatóak az interjúbeszélgetések és a portréfotók, de az oldalon a verséneklők és énekmondók regisztrálni is tudnak.
Igen, mert nagyon jó lenne, ha minél többen tudnánk egymásról. Mivel nem szerezhető verséneklő vagy énekmondó végzettség egyelőre, nehezen azonosíthatók azok, akik ezzel foglalkoznak. A feltétel csupán annyi, hogy az illető nagykorú legyen és legyen egy olyan lemeze, amelyen verseket énekel. Aki 2023-ig regisztrált, név szerint bekerült a kötet utolsó fejezetébe, de a regisztráció most is nyitott!
Érdekes látni, hogy mennyiféle hangszeren kísérik a verseket és hogy hányféle helyről származnak a muzsikusok, akik ezzel foglalkoznak.
