Darabos Enikő: Bittova-válságsó, halszag, zsidók (Narancs-szemle)

Lehet, hogy abszolút téves a koncepció: ki látott még olyan hülyét, aki azért rohan, hogy eljusson egy pontra, ahonnan már nem kell rohannia, mert idő, mint a tenger. Még a végén a nagy rohanásban le fogok szokni a cigiről. Mire felkapom a fejem, két pontot megírtam, és még nem gyújtottam rá. Eltölt a büszkeség, és sietve rágyújtok. És nekilátok a 3-ik pontnak, de ezt teszem elsőnek. Így lesz belőle második. (Majd egyszer elmagyarázom pontosabban, de most rohanok.)
   
   2.
   Az ELTE Szociológiai Intézetének Kisebbségkutató Intézete a magyarországi zsidóság feltérképezésére vállalkozott 1999-ben. A felmérés eredményeiről készít interjút a Narancs Kovács András szociológussal. A beszélgetés címe azt ígéri, hogy most végre meg lehet majd tudni, ki a zsidó. Definícióval indítanak, az, aki saját magát valamilyen értelemben zsidóként azonosította. Alternatívák: vallási és származási háttér, vallási hagyományok folytatása, a kulturális mintákhoz való igazodás. Nagyon komolyan belehúztak a fiúk. Számok, arányok, validitás, ahogy azt a szociológia kutatásmódszertana előírja. A Narancs igen büszke erre a tematikára, címlapon népszerűsíti. A címlapfotó kicsit hatásvadász, de a Narancs Jews visszavesz egy kicsit a tragikus hangulatból.

3.

A 8. Velencei Építészeti Biennále november 3-ig tekinthető meg. Még senki nem késett le semmit. Még el lehet ugrani Velencébe. A Narancs értékelő ismertetése alapján megéri szívni pár napig a velencei halszagot. Az építészeti szemle azért is tanulságos, mert hozza azt is, ami mainstream, és azt is, ami azzal keres helyet magának, hogy ellenszegül a fővonal kanonizációs törekvéseinek. Ez a kulturális vita határozza meg a központi kiállítás és a nemzeti pavilonok egymáshoz való viszonyát. Míg a központi kiállításon az építészeti elit szolidan bemutatja az elkövetkező évtized legmeghatározóbb épületeit, a nemzeti pavilonokban mindenki a saját rögeszméit hozza.

Az izraeliek a háborús időkre való reakcióként (és tüntető ellenszegülésként) nem állítottak ki semmit. Az amcsik lelkében még ott ég mindig a WTC, és üres helyét szeretnék elfedni egy újabb grandiózus épülettel. A finnek afrikai hangulatra vágynak, és vissza szeretnének térni a gyökerekhez. A magyar pavilon, úgy tűnik, korrekt és visszafogott. Mindenkinek a magáé. Még ha a másiktól is vette kölcsön. Jó nekik ott együtt.
   
   4.
   
   Ha Iva Bittová, akkor nekem az jön be, hogy jo-jo-jo-jo. Ez az a száma, ami biztos, hogy egész napra beeszi magát a hallójárataimba. Ilyesmire gondolhat a cseh hegedűművésznő, amikor azt mondja a vele készült interjú során, hogy mindazoknak, akik vele játszanak, érezniük kell egymást is, meg őt is. És ő gondoskodik arról, hogy meglepődjenek rajta. Mert gyerekes, például. Vagy azért, mert nehezen lefordíthatók a szövegei. Vagy mert nem teljesen biztos a származásában. A zenében viszont nagyon biztos lehet, mert 25 éve játszik magában. Magányos a zenéje is. Azt is állítja, hogy művészi szempontból semmi különbség nincsen a férfi, illetve a női előadó között. Úgy tűnik, hogy Gorbacsovot azon a fellépésen mindez hidegen hagyta. De vajon mit gondolhatott Margaret Thatcher?
   
   5.
   
   A valóságshow sajátos tartalommal bíró sajátos természetű szöveg, amely ebből fakadóan sajátos szabályozást kíván. Jobban mondva kívánna meg. Ugyanis Hammer Ferenc írásából az derül ki, hogy a valóságshow kapcsán termelődő dühödt közbeszéd többnyire nem képes argumentálni, s ezért a médiaszabályozás elveihez sem tud viszonyulni. Mindenki pampog, kommentál, moralizál - de nem kínál fel semmilyen elgondolást a hatályos médiaszabályozás keretein belüli orvoslásra. A moralizálásból pedig, Hammer szerint, egy-kettőre erkölcsi ítélet születhet, "ha elég nagy kitartással ismételgetik addig, amíg a többség rá nem bólint". Ráadásul ezek mindig ideológiai érdekeket rejtenek. Naná, hogy nem tudnak argumentálni. A szerző problémalátása újnak tűnik a Narancs eddigi valóságshow-értelmezései körében. Logikus, összeszedett, tárgyilagos. Ez és ez van, gyerekek. Hogy a csajszi miért pont akkor feküdt le a Nemtomkivel először, amikor a másik adón elkezdődött a Való Világ? Hogy ez produkciós elvárásoknak megfelelően történt, és ha igen, mi van az emberi méltósággal és az alapvető emberi jogokkal?

Vannak kérdések, vannak kitételek, és ezeket Hammer végig is veszi. És most először úgy tűnik nekem, lehet értelmesen beszélni erről a valóságshow hibrid műfajáról.
   
   6.
   
   Ha Legát Tibort olvasok, akkor az első benyomásom az, hogy nem értem. Hogy ez a fickó - ájmín, a narrátor - tisztára el van szállva. Hogy a fene ott egye meg, hát minek is foglalkozom én itt. Aztán egy idő múlva még rosszabb lesz a helyzet: azt kezdem gondolni, hogy én valami rettenetesen ostoba perszóna lehetek, aki a legcsekélyebb belátásra sem képes. Kicsire összehúzom magam, és tovább olvasok. Arcomon rezzenetlen nyugalom, de közben szanaszét hullott az önértékelésem. Végül eljutok addig a pontig, hogy jó, legyen, essek szét, ne is értsek semmit, úgy kell nekem. És ebben a pillanatban beáll valami különös megvilágosodás. Mintha érteném. Mintha baromi jól csinálna valamit. Mintha a Tandori is ilyesmit akarna, de neki nem jönne össze. Vagy túlságosan is. De az is meglehet, hogy én vagyok már rettenetesen széthullva.