"Az emberiséget fenyegető két legnagyobb veszély a fanatizmus és a közöny" - idézi Sánta Ferenc gondolatát a szerdán délelőtt az író emlékére felavatott márványtábla, amely a Vőlegény utca 3/A alatt, az 1957 és 1966 között a neves szerző lakóhelyéül szolgáló ház falán kapott helyet. "Sánta Ferenc sem gondolhatta talán, hogy ez a XXI. század küszöbén ennyire aktuális lesz" - jegyezte meg az idézet kapcsán Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke.
A 2008 júniusában, 80 évesen elhunyt író emlékét megörökítő tábla avatásán Tóth József polgármester elevenítette fel Sánta Ferenc életének és munkásságának főbb állomásait. Rendkívül színes és kalandos pályája során bányászként és a Ganz Daru- és Hajógyár betanított munkásaként is kereste a kenyerét, hiszen a nagyon fiatalon megnősült írónak négy kisgyermeket kellett eltartania - az írás csak 1968-tól vált számára fő anyagi forrássá.
Vasy Géza, akit szoros kapcsolat fűz Sánta Ferenchez - hiszen első, 1975-ben megjelent kismonográfiáját is róla írta - elmondta, számára nagyon fontos útmutatást adott az az erkölcsi, és nem csak erkölcsi jellegű felelősségtudat, ami az ő műveiben megfogalmazódik: hogy a családi és a felnevelő közösség milyen nélkülözhetetlen és meghatározóan fontos. Az íróra legjellemzőbb hívószavak közt említette az igazság keresését, az erkölcsöt és az írói hivatástudatot. Az irodalomtörténész kiemelte az írónak azt a gondolatát, amely már nem csak a családra vonatkozik: hogy "nincsen egyéb mód a nevelésnél", amely során nem csak a nevelt, de maga a nevelő is "nevelődik", fejlődik. Amikor a nyolcvanas években a posztmodern irodalom térhódításba kezdett Magyarországon, sok korábbi, a posztmodern előzményének nem tekinthető művet söpört félre, ezért is van például ma Sánta Ferenc is egy kicsit félárnyékban - mutatott rá.
Vasy Géza szerint azért igazságtalan ez a helyzet, mert Sánta prózapoétikai szempontból is újító volt a hatvanas-hetvenes évek fordulójának magyar irodalmában. Az egyén és a hatalom viszonya, az egyén erkölcsi felelősségvállalásának égető kérdése szinte az összes művében jelen van, jól példázza ezt az 1963-as Az ötödik pecsét című regénye és az 1964-ben megjelent Húsz óra, amelyekből Fábri Zoltán rendezett emlékezetes filmeket.
Sánta Ferenc számos elismeréssel gazdagodott élete során: 1956-ban és 1964-ben József Attila-díjat kapott, 1970-ben Monte Carlóban Arany Nimfa-díjjal, 1973-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, 2007-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.
