Rövid Sziveri-áttekintés

Beszélgetés Sziveri Jánosról, Szűgyi Zoltánnal (Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván)

*

Milyen kötelékek kapcsolták Szűgyi Zoltánt Sziveri Jánoshoz? Milyen költői, szellemi tulajdonságok, milyen emberi vonzódások?

Az emberi kapcsolat határozta meg a szellemi kötődést is. Mi korán ismerkedtünk meg, pályánk elején, amikor ki-ki a saját szakmunkásképző középiskolája után a bölcsészkarra került, illetve amikor kezdtünk ismerkedni a művészettel. Jancsi annak idején képzőművészként kezdte. Nemcsak elméleti érdeklődés volt ez, maga is szobrászkodott, és igen intenzíven kereste a kapcsolatot a képzőművészeti megnyilvánulásokkal. Jómagam is a művészetek egészében gondolkoztam, nem festettem ugyan, kollázsoltam, és próbálgattam a vizuális megnyilvánulások lehetőségeit kifürkészni. Az irodalmi probálkozások ideje voltaképpen az volt, amikor Újvidékre kerültünk. Ott ismerkedtünk meg már író emberként; a művészet iránt vonzódó, kutató ifjakként kerestük egymást és a kortársakat. A véletlenszerű találkozás rövidesen nagyon komoly, elmélyült barátsággá változott. A kortársak vagy a pályakezdők közül mindig csatlakoztak hozzánk, vagy lemorzsolódtak, de mi folymatosan, az egymásra találás pillanatától kezdve végig együtt maradtunk. Ez volt tehát az emberi kapcsolat, amely egy intenzív, szellemi szinten is megélt, elmélyült összetartozássá alakult, annak ellenére, hogy ki-ki járta a maga útját. Talán ez volt a legszorosabb kapocs, a különbözőségünk. Ahogyan egy-egy érvet próbáltunk megindokolni, illetve megvédeni a magunk igazát, úgy fogalmazódtak meg a tételek, gondolatok, és ezt kamatoztattuk a saját épülésünkre, a magunk hasznára is.

Sziveri János költészete tele van ellentételekkel: egyén-közösség, hiány-keresés, individuum-univerzum, élet-halál, játékosság-halálos komolyság, avantgárd forma-klasszikus forma, bölcs szarkazmus-bensőséges vallomás feleselget egymásnak verseiben.

Létezhetnek ezek az ellentétek, hiszen a pálya kezdetétől mindig szemben állt a szellemi én és a mindennapokat megélő ember, tehát a biológiai én. Már a korai versek útkeresésében is tetten érhető az a szándék, hogy módosítson költészeti irányzatán: az avantgárd beavatottan nihilista gondolati forrásból táplálkozó és az élettől elrugaszkodott költészetében absztrakt módon is igyekezett összeállítani a maga egyéni programját. Természetesen az életsors is irányította, kényszerhelyzetek is adódtak, de ugyanakkor ő maga is felismerte, hogy ez a hermetikus, elvont költészet nem biztos, hogy az ő kibontakozásához, kiteljesedéséhez vezető út. Következett a tudatos irányváltás. De ez nem konfliktusértelemben volt ellentét, hanem egy fölismert, földolgozott módosítás. Aztán a betegségével újabb periódus kezdődött, újabb váltás történt, a még erőteljesebb elmélyülés, azzal a szellemi többlettel, amely a társadalomból kivonult, vagy kiszorult én-t a végső kérdések megfogalamazására kényszerítette. Ám ezek nem törések, inkább finom hajlatok, és nem ellentmondások, hanem a legszilárdabb építkezés.

A Szabad gyakorlatok című első kötetetének alapmotívuma a narancs. Miért éppen ez?

Az egzotikumot is önmagában hordó gyümölcs bezártsága vonzotta. Valahogy így élhette meg a nihilista költő a költészet izoláltságát, és ezt boncolgatta a költészet nyelvén az avantgárd eszközeivel. Ugyanazzal a fegyelmezett alapossággal, amely későbbi verseire is jellemző. Az apróra bontással és újraépítéssel voltaképpen a szerkezet és a költészet lehetőségeit kutatta, s mint a narancsot, kibontotta, bezárta, eltette. Akkor, a 70-es években megpróbálta megfogalmazni, hogy hol van a helye itt és most a XX. század emberének és a költőnek.

Az első és utolsó kötetét összevetve nyilvánvalóvá válik az elmozdulás az avantgárd formák irányából a klasszikusok felé. De nemcsak formai értelemben, hanem gondolatilag is. Mintegy az avantgárd gyermekbetegségéből kigyógyulva, viszont a saját betegségébe egyre mélyebbre merülve talán szigorúbban, vagy eszköztelenebbül vagy kevésbé játékosan mérte föl a világot és ebben a saját helyzetét?

Igen, később a társadalmi kihívások miatt lemondott az avanatgárd eszközeiről, de kategorikusan nem mondott nemet semmire, nyitva hagyta az utakat, szerepeket. Az utolsó kötetek verseinek kifejezési formáit nem annyira az elfordulás, mint inkább az elmélyülés szabta meg. Miután egyetemes dolgokról az emberhez kívánt szólni, és nem olvasóban gondolkodott, nyilván úgy találta, hogy a klasszikusabb formák jobban megfelelnek az egyetemességnek, mint a szabadvers. A legnehezebb időkben a költészet adta az egyedüli örömöt és az egyedüli fogódzót számára. A legkevesebbet tőrödött azzal, hogy hová lehet őt sorolni, azzal az eltökéltséggel dolgozott, hogy elmondja azt, amit megtapasztalt, amit megértett.

Sziveri János költészetében a hiány szinte állandó motívumként van jelen. Milyen okból - külső vagy belső kényszer hatására - fogalmazódott meg szinte az egész életpályát végigkísérő érzés, melyet a Rákrománc című versében így emel költészetté: A hiány az egyetlen tulajdon?

Mind külső, mind belső hiányból bőven kijutott Jánosnak, de bizonyossággal mondhatjuk, hogy korántsem a külsőségek adta hiánytól szenvedett, hanem a belsőtől. Mindenekelőtt önmagát mérte igen magas mércékkel, nem volt hajlandó a félmegoldásoknál, féllehetőségeknél megmaradni. A végsőkig kutatott, keresett minden téren. A hiányokból fakadó szellemi nyomás, sokszor szinte már szellemi terror kísérte végig az érett költő pályáját. Hozzá nem illett az elefántcsonttorony-költészet. Hirdette, hogy az embernek, de különösen a szellemi embernek joga van az élet kiteljesítésére, és ezt magának is megkövetelte volna.

Az idill szinte teljesen hiányzik ebből a költészetből.

János nem élhetett az idillnek még az árnyékában sem, ezért ez nála valóban ritka. Mégis az utolsó két kötetében - a Bábel és a Magánterület címűekben - itt-ott fellelhető. Ő sem a magánéletében, sem pedig költészetében nem tűrte a gyengeségeket.

A Kos jegyében című költeményének önportréja tehát igen jellemző lehet: Tékozlom magamat élveteg, / de senki lábához nem rogyok. / Születtem a Kos jegyében, / s gyarapodom - bár elfogyok. S talán az idill hiányával függ össze az is, amit egyik kritikusa is megfogalmazott: a szerelmes verseiből is hiányzik a bensőségesség, a líraiság. Elsősorban az erotika, a testi, szexuális kapcsolat jelenik meg ezekben.

János minden sajátságosan csinált, írt. A szó hagyományos értelmében vett szerelmes verseket valószínűleg nem lehet nála találni, de sok versében ott van a legmélyebb szerelmi érzés.

Utolsó köteteit olvasván úgy tűnik, hogy ezekben jelentkezik az igazán nagy költő. Lehetséges, hogy a betegség kifejlődése, szorító jellege tette őt igazán jelentős költővé?

A látszat ezt mutatná. De meggyőződésem, hogy az előző könyvek is nagyon fontosak. Az első talán nem, Jancsi sem tartotta alapmunkának. Lehet, hogy meg lehetett volna csendben is csinálni - mondta olykor-olykor. De erre a kötetre abban az időben - 1977-ben - nagyon is szükség volt. Ő élethivatásszerűen vállalta azt, hogy költő, és nem azért, hogy könyveket írjon, hanem mert így akart gondolkodni, így akart élni. A későbbi kötetek, a Hidegpróba, a Dia-dalok mind tartalmaznak nagyon jelentős verseket. A konkrét társadalmi mozgás ismeretében, vajdasági szemmel nézve úgy látjuk, hogy ezekkel túllép a vajdasági kisebbségi sorson, egyetemes dolgokra reflektál, ahogy Domonkos István Kormányeltörésben-je is. Verseiben ott vannak a mindennapi hatalom, az elmúlt rendszer dermesztő fojtogatásai, de ott van ezek valós emberi megéltsége, az ellehetetlenedés is. Amikor 1983-ban Jánost a Symposion éléről menesztették, Vajdaságban még viszonylagos jólét volt. Ugyanakkor szinte éhen halhatott az ember, a költő. Őt ekkor politikailag éretlennek bélyegezték, holott ő erre a manipulált világra volt éretlen. Túl tiszta volt, túl emberi. Akárcsak József Attila, aki bevallottan mestere volt. János is vallotta a Hamvas Béla-i gondolatot: jó lenne azon a szinten élni, ahogyan gondolkodunk. Nála a nap nem bevásárlással kezdődött. Akkor mi hittük, vallottuk a rimbaud-i modernnek lenni mindenestől -jelszót, s amikor a 70-es években elkezdtük a költészetet, az avantgárddal találtuk magunkat szembe, annak kellett nekifutni. Nagyon kevés hiteles ember volt abban a korban, olyan ember, aki költőként élt, és nem csupán úgy, mint egy ember, aki ír. Eszményképeink - Nagy László, Hamvas Béla, Pilinszky - ilyen kiteljesedett emberek voltak, akik életükben is vállalták teljes művészetüket. Talán ezért volt meghatározó élményünk Kassák - Egy ember élete című - önéletrajzi regénye is. A betegség János költészetének az elmélyülését kétségkívül gyorsíthatja, de az előzmények nélkül nem juthatott volna el a formai és mesterségbeli letisztulásig, s a gondolati mélységig, az Egészre való rálátás képességéig. Jancsi költőként volt jelen egész életében, és nagy költőként halt meg.

Mi szél hozott? - kérdezi 1989-es kötetcímében. Ez a kérdés a világban való bizonytalanságot fejezi ki?

Nyilvánvalóan. A szabadkai Gulyás József így fogalmazta ezt meg a 70-es években: Lenne már honnan szöknünk, de nincs hová. A kisebbségi sorson túlmutatva egyetemességében is igaz ez a gondolat. Végül eljött Pestre, nem tudott megmaradni ott, ahová pedig a gyermekkora, a szíve kötötte - Lukácsfalván, Muzslán -, nem volt ott élettere. De magyar költőnek vallotta magát, hát eljött, bár nem volt naiv, tudta, hogy nem tárt karokkal várják. Mégsem akart itt bizonyítani, - tette a dolgát.

A Bábel című - életében megjelent - utolsó kötete az emberi lét vagy a világ zűrzavarát fogalmazza meg?

Mindkettőt, sőt a sajátját is. Az emberi létezés zavarát kívülről figyelte, ugyanakkor már a véges leépülés tudatában saját biológiai romlását is megtapasztalta, ahogyan a betegség - mint Bábel tornyát - szervenként rombolja. A világ zűrzavarának felismerése, a lét tudomásul vétele már korábbi verseiben is ott van, de még párosult a konfrontálódás-készséggel. A címadó nagy versében, amely összegző is, mindenféle pánik nélkül helyre teszi a dolgokat, s az ellehetetlenült állapot ellenére belenyugszik a megváltoztathatatlanságba.

Méhes Károly írja Bábel-kötet értékelésében: A bibliai raquo;Bábellaquo; szót kétféleképpen lehet magyarra fordítani. jelenti egyfelől azt, hogy Isten kapuja, másfelől azt, hogy zűrzavar... El lehet-e bármely beszélt nyelv gondolataival Isten kapujába jutni? Valóban, Sziveri Jánosnak ez sikerült?

Én meg vagyok győződve arról, hogy egy nihilistaként induló ifjúból hívő ember lett, mire eltávozott. Megint csak Hamvas Béla szavai jutnak eszembe, hogy bolond az, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be. János is arra készült, amikor utolsó évében megbékélt sorsával. A Bibliát is átszellemülten olvasta. Utolsó verseiben meg akarta nevezni Istent, s bár még nem tudta, ezek a versek a hitbéli ébredései voltak. Azért tartom az ő költészetét végtelenül fontosnak, mert hiteles költészet. Egész életében félelmetes, iszonyatos dolgokkal kellett szembesülnie, eljutott a végsőkig, szinte az emberölés gondolatának határáig. S az elrettenés pillanatában megnyílt előtte a Biblia, és megértette, hogy van hitbéli lehetőség az újjászületésre.

Az utolsó biliárdgolyó című Szűgyi Zoltán-vers négy évvel a költő-barát halála után jelent meg. Renkívüli bensőségesség, ugyanakkor betölthetetlen hiányérzet sugárzik a költeményből.

Ezt a verset voltaképpen János halála után kezdtem el írni. Nagyon nehéz volt a kihordása, három éven át íródott gondolatban. A amikor készen lett, akkor sem tudtam odaírni, hogy Sziveri Jánosnak, vagy Sziveri János emlékére. Sokan úgy élik le az életüket, hogy nem adatik meg a számukra a barátság öröme. Nekünk ez nagyon fontos volt. A biliárdgolyó-motívum felidézi az utolsó közös kirándulásunk emlékét, de jelképes értelme is van. Ez az elefántcsontból készült, rendkívül szilárd, tömör anyag szinte az én-ig hatol. Így hordozzuk lelkünk mélyén a legfontosabb hiányokat, fájdalmakat, s az ember csak akkor találhat megbékélésre, ha a szívéből ki tudja iktatni ezt a legkeményebb magot. Amikor ez a vers elkészült, szívem szerint arra vágytam, hogy leüljünk és elolvassuk. Jó - mondtuk volna, és kész. Nekem az ő barátságát, közelségét a gondolatai változatlanul helyettesítik, így élem tovább az életet.

"nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem bizony."

2001.01.29 23:25

Keresztury Tibor Sziveri Jánossal készített interjújából

"Amikor én ténylegesen bekapcsolódtam az irodalmi raquo;életbelaquo;, úgy 73-74 tájt, akkor ott már olyan hideg szélcsönd nyomott el minden élőt, vagyis egy olyan tetszhalott világba csöppentem, ahol a sok mellékes dolog teljesen elfedte a lényeget, és mi, akkori fiatalok keveset láthattunk a valóságból. (S ráadásul még a szemünket is igyekeztek bekötni!) Ez is volt a bürokrácia célja: írjál semleges dolgokat, esztétizálj, ne üsd bele semmibe az orrod! Éreztük, hogy valami bűzlik, de akkor még nem volt olyan kifinomult a szaglásunk - kölyökkutyák voltunk mi még! -, hogy megkülönböztettük volna a rothadás szagát a szarszagtól. Meg aztán nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek első látásra tűnhet. Már a hetvenes években is a felparcellázás raquo;ideájalaquo; dívott ezen a tájon. Ma, amikor az egyesült Európa eszméje látszik megvalósíthatónak Nyugaton, akkor a földrésznek eme felén még minden szárnyék külön irodalmat képez, külön fejedelmekkel, raquo;udvartartássallaquo;. Nehéz egy olyan világban európainak lenni, főleg ha még a Balkán kultúraiszonyata is testközelben szuszog. Egy szó mint száz, néhány basáskodó kisisten magához ragadta a hatalmat, és ki-ki saját nemzetiségi területén igyekezett realizálni a maga kontraszelekciós politikáját. Magyar részről ez az atyavajda Major Nándor volt.

(Persze, korántsem vagyok biztos benne, hogy az ő mostani túl látványos bukásával bármi is megváltozik majd a kultúrában arrafelé!) Az értelmiség java része asszisztált neki, miközben serényen sütögette szalonnadarabkáit a tűznél. Annak idején, amikor Illyés Gyula egy nyugatnémet lapnak adott interjújában figyelmeztetett erre, s a vajdasági magyarság sivár helyzetéért az ottani értelmiséget tette felelőssé, akkor az raquo;illetékeseklaquo; Bori Imrét bízták meg, utasítsa rendre Illyést (Ezt ő meg is tette a maga modorában).

Pedig hogy Illyésnek mennyire igaza volt akkor, mi sem bizonyítja jobban, mint a későbbi Új Symposion-botrány vagy az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok lezüllesztése, a magyar jellegű Dél-bánáti Szemle megszüntetése, a Hungarológiai Intézeten belüli tragikomikus leszámolások, a kanizsai magyar ajkú középiskolai tanárok menesztése munkahelyükről egy diáklány templomi orgonahangversenye miatt, hogy csak néhány tipikus ügyet említsek. Egyszóval: nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem bizony!"

A forrásvizek barbársága. Keresztury Tibor beszélgetése Sziveri Jánossal. - Alföld, 1989/11

Balázs Attila:

Sziveri János: Hidegpróba / L'épreuve des glaces

Szabadon idézem az 1981-ben Újvidéken megjelent eredeti Sziveri-verskötet kétnyelvű kiadásához utószót írt egykori symposionista szerkesztőtársat, Losoncz Alpárt, aki szerint felemelő volt Sziveri költészetbe vetett hite, amelyet ő életaktussá transzformált. Erről a hitről nem tett le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge. Így Losoncz. Szerinte nem volt senki anno, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri, a költő-főszerkesztő. Losoncz valami időszerűtlent kénytelen megállapítani a korán elhalálozott Sziveri életében, magatartásában és műveiben is, tudniillik szerinte hiányzott Jánosunkból a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely fennmaradásunkat szolgálja.
Nos, értem Losoncz Alpárt, bár egészen pontosan nem tudnám meghatározni, miféle cinizmus tartotta meg az Új Symposion folyóirat Sziveri-nemzedékének többi tagját idáig az élet számára.

Valószínűleg nem érintette meg őket annyira - közöttük engem se - egy életében jócskán legendává lett, ma már erősen fakuló hírnevű, avantgárd indíttatású "vidéki lap" egyik lendületes generációjának az akkori Mozgó Világéhoz fogható, bukással végződő kálváriája, még ha mi voltunk is e nemzedék.

Költőnk védtelennek bizonyult korunkkal szemben, szögezi le Losoncz, így az, amit Sziveri kisebb-nagyobb pontossággal "politikának" nevezett, átgyalogolt elgyötört testén. Sziveri Jánosén, akinek kötetnyi verse napjainkban franciául is olvasható Marc Martin fordítói munkájának köszönhetően.

Martin erőfeszítését nem vagyok hivatott megítélni mizőr francia nyelvtudásomnak "hála", azonban volt szerencsém találkozni vele tavaly Párizsban, és úgy érzem, megbízom benne (cinizmus nélkül). Érdekes, hogy amikor a francia fordítói iskola jellemzői felől érdeklődtem nála, erre ő jókorát legyintett. Inkább arról beszélt, milyen elementárisan hatott rá Sziveri költészete. A rámozdulástól a belefáradásig elmesélte a fordítás történetét, aztán azt, hogyan kapott újabb lendületet, hogyan jöttek a szavak, a "tükörképek". Végül úgy általában nekikeseredve a nehéz fordítói munka honorálatlanságán, továbbá a magyar irodalom iránti csekélyke érdeklődésen, kicsúszott a száján, hogy a kutya sem olvassa ezeket a könyveket ott. Hosszabban írhatnék arról, miért van ez, ha sarkítva is ugyan, de így, ám valószínűleg nem tudnám megoldani a kérdést. Benne van ebben a kicsi meg a nagy nemzet ügye, történelem, ha egyáltalán... miegymás. Egy biztos: valami baj van a mi irodalmi "píárunkkal", még ha az utóbbi néhány évben tapasztalható is némi haladás (például a Sziveri-könyvet ugyancsak újraaktualizáló tavalyi MAGYART-on Franciaországban).

Túl nagy a téma, passzolom, ám egyet kénytelen vagyok megállapítani: távolról sem vagyunk profik például a szélesebb piac megcélzásában. Itt ez az egyébként roppant örvendetes "próba" L. A. okosan elemző utószavával, de hogy kinek szól, aligha tűnik eldöntöttnek.
Leginkább azokhoz szólhat, akik Sziveri rövid életét és munkásságát nagyjából ismerik, emberi attitűdjét becsülik, ugyanakkor - mindkét nyelv birtokában - roppant kíváncsiak, hogyan is hangzik a francia Sziveri. Nekik igen. Egy kevésbé speciális magyar olvasó azonban hasztalan keresi azt a pár infót, aminek alapján eldöntheti, kell-e neki a könyv. Ő még megnézhet ezt-azt a lexikonban, bár kétlem, hogy megnézi.

És mit néz meg a francia? Kezdhetné a földrajzi lexikonnal, hogy hát mit is jelent a Vajdaság kifejezés, ahonnan ez a fura, eretnek poéta származik, aztán folytathatná privát nyomozását tovább. Persze, ha egyáltalában létezik ez a francia olvasó. Különben dicséretre méltó, soványka spektrumunkat színesítő vállalkozás. Szemre is szép. Lehetett látni. 2001-ben a párizsi Magyar Intézetben.

(Fordította Marc Martin. A Messzelátó és a Fiatal Szegedi Írók Köre közös kiadása, 1999. 193 oldal, ár nélkül)

********

LEXIKON: Sziveri János (Muzsla, 1954 március 25. - Budapest, 1990. február 1. [a lexikonokban tévesen szerepel: február 2.]): Költő, szerkesztő. - Az általános iskolát szülőhelyén végezte, majd beiratkozott a mostari pilótaképző katonai gimnáziumba, melyet hamar otthagyott csakúgy mint a becskereki gimnáziumot és a villamosipari szakközépiskolában végzett. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén folytatta tanulmányait. 1980 és 1983 között az Új Symposion című folyóirat főszerkesztője volt. 1983-ban politikai okokból leváltották (a szerkesztőséget feloszlatták). 1983-1985 a Magyar Szó főállású újságírója; 1985-1988 a Szabadkai Népszínház dramaturgja. 1989-ben, már betegen Budapestre költözött. 1990. február 1-jén elhunyt. A Farkasréti temetőben (Hóvirág utcai bejárat) nyugszik.

Művei: Szabad gyakorlatok (versek, Újvidék, 1977); Hidegpróba (versek, Újvidék, 1981); Dia-dalok(versek, Újvidék, 1987); Szelídítés (Szabadkai Népszínház, 1987); Jámbor koponyák (Szabadkai Népszínház, 1988); Szájbarágás (versek, Budapest, 1988); Mi szél hozott? (versek, Budapest, 1989); Bábel (versek, Budapest, 1990); Magánterület (versek, Budapest, 1991); Minden verse (Budapest, 1994); Hidegpróba / L'épreuve des glaces (Fordította Marc Martin. A Messzelátó és a Fiatal Szegedi Írók Köre közös kiadása, 1999. 193 oldal, ár nélkül)

Lexikonok:

middot; Kortárs Magyar Írók Kislexikona 1959-1988. (Főszerk.: Fazekas István) Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1989.

middot; Új Magyar Irodalmi Lexikon, Budapest: Akadémiai Kiadó middot; Kortárs Magyar Írók 1945-1997. Bibliográfia és fotó tár I-II. (Szerk.: F. Almási Éva) Budapest: Enciklopédia Kiadó, 2000.

middot; Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon (1918-2000). Gerold László (szerk.), Újvidék: Forum Könyvkiadó, 2001.

Sziveri János Művészeti Színpad (1993-). - A Muzslán működő, elsősorban művészetkedvelő fiatalokat tömörítő egyesület 1993 óta (1995-öt kivéve) Sziveri János verspályázatot, 1995 óta pedig Bábel esszépályázatot hirdet, ez utóbbi legjobb munkáit a Bábel Könyvek c. kiadványsorozatban jelenteti meg.
(JMIL)

Sziveri János verspályázat (1993, 1995-). - A muzslai Sziveri János művészeti színpad a falu szülöttének emlékére, tiszteletére évente meghirdetett pályázata, a pályamunkákat ismert vajdasági költők, írók bírálják el.
(JMIL)

Sziveri János-díj A költő életművének és emlékének szentelt, 1991-ben Budapesten létrehozott és 1992 óta évente kiosztásra kerülő díj.
Eddigi Sziveri-díjasok: 1992: Babics Imre, költő; 1993: Zudor János, költő; 1994: Háy János, költő; 1995: Sebők Zoltán, esszéíró, műkritikus; 1996: Az Előretolt Helyőrség szerkesztői és költői: Orbán János Dénes, László Noémi, Sántha Attila, Fekete Vince; 1997: Hizsnyai Zoltán, költő; 1998: Kécza András, filmrendező; 1999: Szerbhorvát György, író, újságíró; 2000: Szálinger Balázs, költő; 2001: Mezei Kinga, színházi rendező.