Sisso: C. M. szikár szexuális élete - és a magyar fogadtatás

Érdeklődve figyelem, ahogy Cathrine Millet szexuálpatológiai, testművészet történeti, önéletrajzi regényét felpróbálgatják a magyarok, és lötyög rajtuk, mint japánon az import koton.
A kiadók ugye eleve félreértelmezték, és a könyv bemutatóját elvitték egyfajta igénytelen szórakoztatóipari produkció felé, (persze valószínűleg nem azért, mert jelentőségét nem ismerték fel, inkább, mert a marketingpolitika ezt diktálja, hiszen mégis jobban hangzik a meghívón egy sztriptíz bár, mint egy képzőművészeti kisegítő műhely neve) de ettől még nem szenvedett csorbát a mű, sem Cathrine becsülete, mert nem azt jellemzi.
Aztán természetesen jött a kritikalavina más pinája kárára. Az anyaországban is, ahol azt gondolták, hogy nekik már nem lehet újat mondani, mivel Simon De Beauvoir 1954-ben leírta a vagina szót, jóval a brit Eve Ensler felületes, népszerűsítő feminista műve a Vagina Monológok előtt. (Az eddigi legnormálisabb kritikát erről lásd: Szoftos, szaftos résrehajlás címmel a http://amazona.korridor.hu/cikk.php?cikk=95 webcímen.).

Mert mit is vétett Cathrine M. az Art Press című művészeti folyóirat 55 éves, sokat próbált főszerkesztője, aki mindemellett még lehet jó műkritikus?
Leírta a szexuális életének a történéseit, úgy, mint az egzisztencialista az előtte fekvő tájat, közömbös részletességgel, emocionális felhangokat nélkülözve.
Azt a szexuális életet amelyet 18 évesen kezdett, de aztán olyan módon folytatott, amely mások számára a deviánst jelenti, sőt a perverz felé mutat. Miért baj ez? Nem csinálni, csak olvasni kell, sőt azt sem kötelező. Szeretett ugyanis (ezt a szeretettet többen kétségbe vonták) tömegesen, arctalanul közösülni, és ez mások szemében minimum szálka, maximum "Pain in the Ass", ahogy az angol mondja. Negyven akárhány szeretőjét említi név szerint, de ott van még az arctalanok gruppja, akikre azért fantasztikus tehetséggel emlékezik, de kizárólag deréktól lefelé.
Utóbbi gesztus, azaz a pillanatnyi örömért való szex, vagy a másik nem nemi szervének bálványként való imádása, általában, és a világirodalomban is kizárólag férfiaktól elfogadott. Ki látott már fallosz-mintás butikpulóvert teszem azt.

De le is állnék a nősoviniszta felhangokkal, mert a legrémesebb kritikákat erről a könyvről a magukat feministáknak vallók képesek írni. Lemásolja a férfi hierarchiát, szexista, mazochista, beteg, ilyen és hasonló jelzőkkel bélyegzik meg azt, aki csak a saját seggét tette ki az ablakba, nem a másokét. Mégpedig eléggé védtelenül és konkrétan, más nőket nem sértve, persze a gyónás igénye mellett nagyon is exhibicionista módon. És akkor ezek a felháborodott nők elfelejtik, hogy nem mérhetnek kettős mércével, ha Sade márkinak meg mindent megbocsátottak, beemelve őt a világirodalomba. Nem átallnak sajnálni Catherine-t, magas lóról, féligáteresztő bugyiból nézni le rá. Azt hiszem erre az együttérzésre van a legkevésbé szüksége, mert azért biztosan jutott neki egy-két tisztességes orgazmus, amit nem bánt meg.

Irodalmi szempontból persze volna rajta finomítgatni való, ám a fordítás is sokat számít, hiszen több, szavahihető franciatudós szerint a magyar nyelv koránt sem árnyalja annyira a szexualitásra vonatkozó kifejezéseket, mint a francia. A maszturbációs fantáziák kifejezetten izgalmasak, a futószalag szexben pedig pont annak a ritmikusan unalmassá válása a legtöbb nő számára (talán szerencsére) ismeretlen élmény, az abból való kitekintés, térelméletek, falloszügyi jelentések, és egyéb művészetkritikai mellékszálak mentén pedig már-már ironikus. Úgy érzem a gyerekkori bevésődések körül való galopp, a pszichologizálás az, ami nem igazán szerves része az írásműnek, sőt mondhatni sutára sikeredett.

Van azonban egy igazán elvitathatatlan erénye a regénynek, ami számomra a legérdekesebb volt, és még senkitől, társadalom tudományokkal foglalkozó kritikustól sem hallottam megemlíteni. Bemutat egy olyan underground, magát nem az éves jövedelemmel, hanem az extrém szexuális szokásokkal elkülönítő társadalmi réteget, amiről azt hisszük nem is létezik. A csoportos szexet kedvelők, bérlakásokban, parkokban, vasúti kocsikban bujkáló táboráról van szó. Nálunk is vannak fanatikus "gruppenszexerek", a párhuzamos szexuális élet terei itt is szerveződnek időtlen-idők óta informálisan. Akad, akihez eljut a hír, van, akit megérint ennek a fajta, sokak által kétségbe vont szabadságnak a szele, van, aki mélyen megveti ezt a habitust, csak olyan nincs még, aki leírta volna szociográfiai igényességgel, különösen nem a saját világra nyitott rése perspektívájából. Catherine M. talán tudattalanul, de ezt tette, és szexuális életéről szóló művének számomra ez a fő erénye.
Mi, azok is, akik egyébként imádják a tömegszexet, inkább a nőiségbe utolsókat rúgó, poszt-kapitalista unalomművek utánzását, a saját szobájuk négy falánál és a multinacionális cégek irodáinak ablakánál tovább nem látó, saját pinájukat sem ismerő nők monológjait tartjuk etalonnak, sőt, hogy messzire ne menjek, irodalomnak, mert azok jelentéktelenségével jobban együtt tudunk érezni.