Melyik a legjobb Queen-album?

1. Bál van az Operaházban – A Night at the Opera

Az A Night at the Opera coverén látható címer középpontjában álló stilizált Q nem csak a Queen kezdőbetűje: a körülötte látható szimmetrikus kompozícióban szinte tükörként fogja össze a zenekar négy tagjának asztrológiai jelképeit, a két oroszlán Roger Taylor és John Deacon, a rák Brian May, és a tündérszerű alak, a szűz maga Mercury. A Q betű által megjelenített tükörben nézett szembe a zenekar a saját démonjaival, ugyanakkor a tükör a jövőt is megmutatta, egészen pontosan a zenekar következő, 1976-os keltezésű lemezét, az A Day at the Racest, amely a fehér A Night at the Opera coverjének a fekete hátterű „tükröződése”.

A Queen 1975-ös remeklése az egyik legdrágább album volt a végtelen hosszúságú stúdiózás miatt. De minden font jó helyre került, mert ez a túlzóan ambiciózus mű nemcsak pusztítóan hatásos, de ihletett  nagyszabású munka is egyben. Egy kolosszális erőfeszítés, amit minden hangjegyben érezni lehet.

Talán a könnyed humora miatt, talán azért, mert nem akar sem misztikus hatású prog-rock lemez lenni, sem hard-rock erőfitogtatás, sem egy poposított ragtime jutalomfalat. A dalok széles stílusbeli skálán mozognak, de a különböző műfaji katalógusokból összeállított kollekciók remekül kiegészítik egymást, oldják a bombasztikus jelleget vagy éppen a szentimentalizmust.

Nagyképű lemez, mert mindent akar, de ha az önbizalmat visszaigazolja a produkció, úgy egy rossz szavunk sem lehet. Az A Night at the Operát egyezményesen a legjobb Queen-lemeznek, a rajta szereplő Bohemian Rhapsodyt az életmű magaslati pontjának tartja az utókor, és ehhez jön a kísérő ajándék, a You’re My Best Friend, ami a zenekar egyik legnagyobb slágere. Ez lett a Queen Sergeant Pepper's-albuma, azaz majdnem ugyanannyit kísérleteztek a stúdióban, mint a Beatles 1967-ben.

A nemegyszer nyolcszorosan felülírt éneksávokból rakták össze a vokálok erőteljes hangzását. Az albumon hárfától Taylor Alfa Romeójának a kipufogóhangján (I’m in Love with My Car) át gyűszűkkel játszott sztepphangokig (Seaside Rendezvous) van itt minden, de ezek az effektek sem tolakodók, inkább csak díszítőmotívumok.

A poptörténet egyik leghíresebb dala, a Bohemian Rhapsody egyben a legtalányosabb popdalok listáján is szerepelhetne, ugyanis egyesek szerint egy gyilkosság vallomástétele, de az is lehet, hogy egy coming out enigmatikus kísérlete. Mercury elutasította, hogy értelmezze a szöveget. Az is biztos, hogy a tükör nemcsak az önvizsgálat eszköze, de remekül be lehet gyakorolni előtte a rockpózokat is.

2. Második eljövetel – Queen II.

A Queen II. coverfotóját Mick Rock készítette, összhangban az album koncepciójával, mely szerint a fehér (A oldal) és a fekete (B oldal) kontrasztjára épít.

A fotó előzménye egy hasonló módon megvilágított Marlene Dietrich-fénykép, de az album messzebb utazik a két háború közötti dekadencia korszakánál. A dalok egy kitalált középkor fantasyvilágát népesítik be, miközben tündérek, fekete és fehér királyok tűnnek fel, és ogrék csatáznak a pázsiton. Az Ogre Battle című szélsebes dal konkrét előképe lett a speed metalnak, ugyanakkor May lírája, a White Queen erősen hatott mindarra, amit úgy hívunk: Scorpions-ballada. De a Queen II. nemcsak másokra hatott, hanem közvetlen előzménye lett a zenekar klasszikus hangzásának, hogy aztán két év múlva megkoronázhassák az életművet az A Night at the Opera albummal.

A Queen II. annak ékes példája, hogy mekkorát tud változni egy album megítélése, ha egy zenekar kitart az eredeti elképzelései mellett. 1974-ben a szakma szerint a négyes nem találta a hangját, és csak botladozott a prog-rockos ambíciók, a hard-rockos nekifeszülés és a poposabb glam-rock között, nem tudták, hogy Led Zeppelint vagy Genesist akarnak játszani, és szinte mindenki azt érezte, hogy a Queen „túl sok”.

Amikor aztán két év múlva mindent vitt a Bohemian Rhapsody, már másképp tekintettek a Queenre, és onnan már megértették, hogy valójában mit is akart a zenekar: hogy a túlzások valójában a Queen erényei. Jellemző, hogy az album a mai napig megosztó. A Kerrang! 2005-ös szavazásán minden idők 72. legjobb brit rockalbumának tartották, de Jimmy Guterman és Owen O’Donnell Minden idők legrosszabb rock and roll felvételei című könyvükben a Queen II.-t minden idők 13. legrosszabb albumának titulálták.

Az biztos, hogy nem egy slágergyűjtemény, és kétségtelen, hogy a zenekarban nagyon ott volt a bizonyítási vágy. Alig egy hónappal a kudarcnak titulálható első albumuk megjelenése után, már 1973 augusztusában stúdióba vonultak, és a számos innovatív megoldás és kísérletezés után egy hónap alatt rögzítették a felvételeket, de az angol kormány takarékossági intézkedései miatt korlátozták az elektromosáram-felhasználást, így aztán 1974. március 8-án került a boltokba a lemez.

Aztán melléjük szegődött a szerencse, mert Anglia legnépszerűbb popzenei műsorában, a Top of the Popsban David Bowie visszamondta a szereplését, és a Queent ajánlották helyette, így a stúdióban eljátszhatták a Seven Seas of Rhye-t, ami utána tizedik lett a slágerlistán, ami lökést adott az album eladásainak is.

A Fairy Feller’s Master Stroke című Mercury-dalt Richard Dadd azonos című mágikus festménye ihlette. Az énekes, amikor a zenekar tagjai értetlenkedtek, elvitte őket a Tate galériába, hogy nézzék meg a képet, hátha megértik a dalt is. Talán a többi értetlenkedőnek is meg kellett volna néznie annak idején az alkotást.

3. A bajnokok reggelije – Queen: News of the World

1977 novembere és 1978 májusa között a Queen világturnéra indult a News of the World című 1977-es keltezésű albumukkal. A december 2-i, Madison Square Gardenben megtartott koncertjük végén Mercury így köszönt el a közönségtől: öröm volt veletek üzletelni. Nos, ez valóban mindenkinek jó deal volt.

Nem könnyű megtalálni azt a pillanatot, hogy mikor lett a Queen valódi világsztár státuszú zenekar, de a News of the World idején már biztosan azok voltak, köszönhetően a két mindent vivő slágerüknek, a We Will Rock You-nak és a We Are the Championsnek. Mindkét dalt az egyre nagyobb tömegeket vonzó koncertjeikre írták, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megénekeltessék a stadionok közönségét. A dolog annyira jól sikerült, hogy azóta is éneklik a sportrendezvényeken.

Az album olyan sikeres volt, hogy a zenekar meghódította az amerikai piacot is. Mindezt 1977-ben, amikor a balettruhákban éneklő Mercury helyett eljött a szakadt bőrdzsekikben és nehéz bakancsokban üvöltöző punkok ideje. Roger Taylor, a zenekar dobosa annyira felhúzta magát az 1976-ban és 1977-ben mindent elsöprő punkhullámon, hogy két dalt is szentelt a témának: a Sheer Heart Attackben a faék egyszerűségű punkdalokat cikizi, míg a Fight From the Inside a punkhullámért rajongó kritikusoknak olvas be. Bizonyára Taylort akkoriban a sírba lehetett kergetni azzal a véleménnyel, hogy a News of the World a Sex Pistols elegáns változata, ami már csak azért sem volna helytálló, mert annak ellenére, hogy a zenekar a korábbi lemezek túlírtsága után ezúttal valóban törekedett az egyszerűségre, de még így is fényévekre van a punk bolygójától. Olyan messze, hogy az album borítóján látható óriás robot sem találna könnyen el oda.

Kétségtelen, hogy a Sleeping on the Sidewalknak olyan a hangzása, mintha demó lenne – ahogy még több dalnak is –, és hogy direkt hagytak a dalokban hibákat is, de a punkok ezeket az apró hibákat sosem találnák meg. Egyszerű sound ide vagy oda, a zenekar még arra is ügyelt, hogy a We Will Rock You dobjait a Wessex Sound Studiosban, az egykori templomból kialakított stúdióban vegyék fel, a visszhangos akusztika miatt. A borítón látható robot eredetileg egy 1953-as Astounding Science Fiction magazinban volt látható, amit Frank Kelly Freas grafikus némileg átdolgozott, és a gépember tenyerébe helyezte a zenekar tagjait. A lemezkiadó a legnagyobb rajongóknak készített limitált számú robotos órákat, ami lehet, hogy valójában a zenekar népszerűségét mérte. Az óra – játsszunk el a gondolattal – 1991-ig működött, amikor is a pop egyik legnagyobb énekese, Freddie Mercury elhunyt.

4. Versenyszemlélet – Queen: A Day at the Races

Amikor már az A Day at the Races utómunkái zajlottak, a Queen 1976. október 16-án promóciós megfontolásból a kemptoni lóversenypályán megrendezte a „Day at the Races Hurdle” futamot. Természetesen a Queen tagjai is fogadtak, mind a négyen ugyanarra a lóra tettek, és mind a négyen nyertek is. Viszont az egyre népszerűbb punkhullám idején kevés kritikus fogadott volna magára a Queenre és az A Day at the Racesre, amely a korábbi album, az A Night at the Opera ikerlemeze.

Erre utal a két cím és a borítók hasonlósága, csak az egyik fehér alapú volt, a másik fekete, és az 1975-ös album az operában vizitel, míg a másik a lóversenypályán.

Legalább ilyen erős marketinges ötlet volt az is, hogy az A Day at the Races felvételei közben a zenekar ingyenes koncertet adott a londoni Hyde Parkban, cirka 200 ezer néző előtt. A két album hasonlóságát mutatja az is, hogy ugyanúgy nagyok a stílusbéli ingadozások, a heroikus hard-rocktól a Beatles-féle zongorapopon át a modoros revüzenékig. Ugyanaz a polírozott precizitás és kellemesen túlbonyolított harmóniák jellemzik, ahogy a korábbi munkáikat.

Ott van például az album legnagyobb slágere, a gospel karakterű, Aretha Franklin világát idéző Somebody to Love, ugyanakkor a Queen nem menekült el a kényes témák elől sem, hiszen a bluesos zsánerű White Man az indiánok előtt tiszteleg, szóvá téve a fehérek felelősségét az amerikai őslakosokkal szemben elkövetett történelmi bűncselekményekben. Kétségtelen, hogy ez a lemez is tele van túlzó gesztusokkal, és talán művészieskedő is, de egyben bebizonyította azt is, hogy valami akkor is lehet ihletett, ha a témák a zeneiségből törnek fel, nem pedig az utcák és a hálószobák konfliktusaiból.

Szintén a promóció részeként a zenekarnak 1976. december 1-jén meghívása volt Bill Grundy Today című, élőben sugárzott műsorába, amit Freddie Mercury fogfájása miatt az utolsó pillanatban le kellett mondaniuk. Ekkor az EMI a Sex Pistolst ajánlotta helyettük, így kerültek Johnny Rottenék a műsorba. A Pistols olyan szitokáradatot zúdított a nézőkre, hogy a városi legendák szerint a 47 éves James Holmes kamionsofőr annyira felháborodott a látottakon, hogy belerúgott a televízió képernyőjébe, és a készülék felrobbant. (A történetet sokan úgy ismerik, hogy kidobta a tévéjét az ablakon.) Szóval a Queen, ha akarta, ha nem, részese lett a punktörténelemnek, többek között azért is, mert ugyanabban az időben mindkét zenekar a Wessex Studiosban dolgozott. Csak míg a Queen a botrányokat az Operába és a lóversenypályára vizionálta, addig a Sex Pistols az egész Egyesült Királyságot találta botrányosnak.