Szüreteljünk újdonságokat Miley Cyrustól a Kasabianig!

Szép remények, meggyőző basszusok

„Meghajlítanám a teret és az időt, hogy a karjaidba hulljak” – énekli Miley Cyrus az Orbit című zongorás balladában. De vajon maga a Bass Persuades című új albuma meghajlítja a teret és az időt? Nos, a lemez maradéktalanul legfeljebb a pasijának tetszik, akinek a művésznő a karjaiba hullik. Ő Maxx Morando, két dal kivételével a lemez valamennyi számának a társszerzője és producere.

Miley számára tehát a toplista első helyén néha néhány évvel fiatalabb férfi található, és már az a legfontosabb számára, hogy valaki várja otthon, aki átöleli. A színpad csillogása helyett fontosabb lett a rajongó férfi csillogó tekintete. Ezzel nincs semmi gond, és azzal sem, ha a házi boldogságának egy lemezt szentel. Már csak az a kérdés, hogy az egykori rajongók a hálószobában képzelik-e el az egykori Hannah Montanát, vagy a táncparketten.

Nos, a Bass Persuades a Billboard 200 albumlista élére került, ezzel Cyrus hatodik listavezető albuma lett, ugyanakkor a második héten az album a 157. helyre esett vissza, majd a harmadik héten le is került a Billboardról, és ez bizonyos szempontból szintén rekord: korábban nem fordult elő a lista történetében, hogy egy énekesnő ekkorát zuhanjon egy hét alatt. A Bass Persuades valami olyasmit jelent, mint a basszus meggyőző ereje, tehát a hallgató afféle partilemezt vár, de parti sincs igazán a lemezen, se basszus. Helyette inkább évődő romantika, belassult balladák követik egymást, miközben Miley a címadó dalban kalandra és táncra hív mindenkit.

Mégis: ez a szentimentális utazás a maga nemében professzionális, izgalmas és szexi lemez, olyan kellemes kortárs popdalokkal, mint amilyen a Let's Get Married. Korrekt munka, de nehéz eldönteni, hogy a rajongóknak készült, vagy a szerelmének, akiről azt mondja a Different Religion című dalában, hogy nekem saját istenem van, az én istenem egy dögös pasi. Ránk a slágerek tartoznának, az évődésnek ott van a hálószoba, ami lehet ugyan közösségi élmény, ha az úgy szólal meg, ahogy annak idején Madonna Eroticája. És mi van a címbéli meggyőző erővel? Hiába kellemes a lemez, az ugyanúgy hiányzik, ahogy a beígért basszus is.

Miley Cyrus: Bass Persuades
Atlantic/Warner
10 dal, 37 perc

Idétlen időkig

Ha akarjuk, a Timeless nem több, mint tíz, kronológiai sorrendbe rendezett, eddig ebben a formában kiadatlan Prince-felvételt tartalmazó album. Ha akarjuk, szenzáció, hiszen mégiscsak a tíz éve elhunyt zseni hagyatéka került napvilágra. Nem is olyan könnyű eldönteni, hogyan címkézzük föl a lemezt. A koncepció ugyanis az, hogy részt veszünk egy utazáson, aminek a kezdőpontja az 1977-es funkdal, az I Am You. A gyűjtemény legtöbb számához hasonlóan ezt is Prince írta, hangszerelte, adta elő. A felvétel 1977-ben készült, amikor Prince mindössze 19 éves volt. És a végpontja egy 2016-os koncertfelvétel, ami Prince utolsó turnéjának, a Piano & a Microphone-nak az idejéből származik. Viszont így elképesztően eklektikusnak hat az egész.

Talán szerencsésebb lett volna egy-egy korszakot körülírva mosni az aranyat, kiválogatni azokat a dalokat, amelyek méltóak az életmű egészéhez. És az is igaz, hogy ezek a felvételek kiadatlanok voltak, de egyes dalok más változatban már ismertek voltak a közönség számára. Például az eredeti Tick Tick Bang az 1990-es Graffiti Bridge című filmzenealbumon jelent meg, alaposan áthangszerelve, a With This Tear című dalt később Céline Dion énekelte el 1992-es albumán, míg a How Come U Don't Call Me Anymore? a 1999 című kislemez B oldalán bújt el. A dalokat Chris James keverte és maszterelte, aki olyan Prince-kiadványokon dolgozott, mint az Art Official Age és a Hit n Run Phase Two.

A Timeless mégis problémás kiadvány , hiszen maga a borító artworkje meglehetősen „tescós” lett, mintha valaki a ChatGPT-vel készíttette volna, arról nem beszélve, hogy Prince hagyatékának egyik társkezelője, Charles F. Spicer Jr. sokáig azt állította, hogy az albumon nem lesznek utólagos hangszeres rájátszások. Aztán a megjelenés után kiderült, hogy a Calabama című dalban Adrian Crutchfield, Lynn Grissett és Greg Boyer fúvós hangszeresek utólagos rájátszásokat készítettek a felvételhez. Spicer Jr. később helyesbítette korábbi nyilatkozatát, de akkor már jelentősen esett az album renoméja, és már az sem segített, hogy a Calabama eredeti felvételét október elején, kiegészítések nélkül is kiadták.

A lemezzel nincs különösebb probléma: tudjuk, hogy mire számítsunk, hogy ezek hagyatéki bútorok, amelyek kicsit nyikorognak, de nem is mindennapos használatra szánták őket, hanem inkább múzeumban vagy egy kutatóintézetben a helyük. Aki viszont hazaviszi, az bánjon velük körültekintően.

Prince: Timeless
NPG Records / Warner
10 szám, 41 perc

Mesebeli hármas

A leicesteri Kasabian Act III című albumával immár nyolcadszor is megszerezte az első helyet a brit albumlistán, amivel olyan előkelő társaságba került, mint a Led Zeppelin vagy az R.E.M. . Serge Pizzorno, a zenekar frontembere ezt nyilatkozta a Kasabian közleményében: Egész életemben arra vágytam, hogy elkészítsek és kiadjak egyetlen albumot. Már azzal is beértem volna, és életem hátralévő részében boldog lettem volna. Hogy mostanra kilenc albumot írtam, és a kilencedik lemezünk, az Act III sorozatban a nyolcadik listavezető albumunk lett, ez felülmúl mindent, amiről valaha is álmodhattunk.

De vajon felülmúlja a közönség várakozását is az album? Nos, egyezzünk ki abban, hogy ez a legjobb albumuk abból a hármasból, amit az eredeti énekesük, Tom Meighan távozása után készítettek. A lemez címében lévő hármas is arra utal, hogy ez a csapat harmadik albuma, amelynek már a gitáros, Sergio Pizzorno az énekese, aki akkor vette át a frontember szerepét, amikor Meighant kirúgták.

A lemez dialogizál a zenekar első nagy korszakával, amikor a Club Foot és az Underdog uralta az indie-listákat, és a nagy lendületben is sikerült megtalálniuk az arányokat a diszkó, az indie-pop, a hippis pszichedélia és az elektronika között. A Kasabian úgy tesz, mintha mi sem történt volna az eredeti énekes távozása után, ugyanolyan koszos indie-diszkót készít, mint a fénykorukban. A zenekarban ugyanolyan figyelemre méltó a kreatív hányados, mint amikor föltalálták a groove-os, de nyers gitárokkal kordában tartott indie-popot.

Talán csak azt róhatjuk föl nekik, hogy túl rövid és sűrű az album, így nem kap kellő teret egy-egy izgalmas téma kifejtése. A zenekar nem kapkodta el az Act III-at. Eredetileg július közepére tervezték a megjelenését, de aztán őszre csúsztatták a publikálását, hogy még simogassák az anyagot. A Kasabian mindent tud az arénarockos rave-ről, a kocsmai art popról, de ami a legfontosabb: a lemezen végig ott a kreatív feszültség, az izgalom, miközben találunk kijáratokat Eminemhez, a Gorillazhoz, az eurodiszkóhoz vagy a játékosan újraértelmezett polkához is.

Kasabian: Act III
Sony
13 szám, 32 perc

Hosszú vágta

„Nem tudom, merre tartok, de olyan érzés, mintha már jártam volna itt” – énekli Beck a Bleed című dalában, miközben a vonósok keretezik a pszichedelikus country felvételt. Igen, járt már itt, a 2026-os Ride Lonesome lefegyverző lezárása lehet a Sea Change és a Morning Phase alkotta trilógiának.

A Ride Lonesome Beck tizenötödik stúdióalbuma, a 2019-es Hyperspace óta ez az első stúdiólemeze, egyben ez volt a leghosszabb szünet két soralbuma között. Beck az 1990-es évek elején vált ismertté. Meghökkentő módon forrasztotta egybe a folk-rockot, az indie-popot és a hiphopot, de aztán a Sea Change-dzsel megmutatta, hogy nemcsak a szíve van a helyén, hanem az esze is. Majd jött a Grammy-díjat is begyűjtő Morning Phase, hogy aztán kétségeink se legyenek afelől, hogy már sosem lesz az a fiú, aki barkács-popos bohócként azt énekli, hogy I'm a loser baby, so why don't you kill me?

Beck azonban nem csak ezzel a zenebohóc személyiséggel rendelkezett, és ez már hallható volt az 1998-as Mutations című albumán is. A Ride Lonesome olyan, mintha Cormac McCarthy Véres délköreit járnánk be, ráérősen hömpölygő, részletgazdag világa tele van az elvált, ötvenes férfi borongós életbölcsességeivel, melyeknek mégis van otthonossága. A legszebb az egészben, hogy a Ride Lonesome felvételére újra meghívta a Sea Change és a Morning Phase kreatív csapatát – Smokey Hormelt, Joey Waronkert, Justin Meldal-Johnsent, Roger Joseph Manning Jr.-t és Jason Falknert –, míg a nagyzenekari hangszereléseket Beck apja, David Campbell készítette. Ugyanakkor az új album nem a korábbi sikerek megidézésére tett kísérlet, hanem fenséges lezárása egy mélabús utazásnak, amelynek világa egyik pillanatban sivár, másikban méltóságteljes.

Meg kell találnod az utat / Egy folyónyi könnyet kell sírnod … / Ő már nincs itt / És nem ölelhetsz át egy emléket – énekli Beck a lemez címadó dalában. Olyan, mint az egykori Marlboro Man, akit kikergettek a tájból, ahol felnőtt életében fényképezték, és mindig mellé raktak egy cigarettalogót. Ha az emléket nem is ölelhetjük át, a Ride Lonesome dalai velünk maradhatnak.

Beck: Ride Lonesome
Capitol Records
12 szám, 47 perc

Nyitókép: Miley Cyrus 2019-ben. Fotó: Armend Nimani / AFP