Jancsó Gábor: A zeneírás terápiás mentsvárrá vált számomra

Miért ezt a filmet választottad?

A film kiválasztásakor számításba vettem, hogy két filmzenei világot szeretek nagyon: a dallamos, olasz hangulatú, Morricone munkássában és a Fellini-filmekben hallható zenéket és a jóféle, ugyancsak dallamos hollywoodi zenét, ami úgy hatásvadász, hogy közben erős is. Tavaly rengeteget koncerteztünk a Blahalousianával, sok időt töltöttem a turnébuszban. Több filmet is megnéztem, köztük A galaxis őrzői harmadik részét is, amit szeretek, és ami végül megihletett. A Zeneakadémián zeneszerzésből diplomázók főként művészfilmekhez, animációs és magyar filmekhez szoktak zenét készíteni. Én vagyok az első, aki egy hollywoodi film jeleneteit zenésítette meg. Az általam kiválasztott kilenc perces filmjelenet jól zenélhető, mert van benne minden: mély érzelmek, dráma, akció, „összeborulás” és feloldódás.

Miként tudtad mindezt megfogalmazni a zenében?

Tavaly szeptember végén, a Blahalouisiana-turné után elutaztam Rómába azzal a céllal, hogy „átállítsam a fejem”, átszellemüljek, és hazaérkezve képes legyek a pörgős koncertszezon után nyugodtan ülni és alkotni otthon, kettesben a zongorával. Az első három-négy hétben kerestem azt a vonalat, amin el tudok indulni zeneileg – erős támpontokat adtak a filmjelenet történései és dramaturgiája –, ezt követően azonban elkezdett vinni magával a filmrészleten látható történet, és mondhatni magától íródott a szerzemény. Könnyű játszótérré vált a nehezen induló munkafolyamat, és megtapasztaltam a spirituális klisé igazságát, miszerint az út legalább annyira fontos és élvezetes, mint az elérni kívánt cél. Ugyanakkora örömet éreztem egy percnyi zene megalkotásakor, mint amikor a Zeneakadémián adott diplomakoncert során életemben először hallottam, ahogy egy ötvenöt fős szimfonikus zenekar játssza a kreálmányomat. Más-más módon ugyan, de mindkét élmény katartikus és spiritulálisan emelkedett volt. Október első heteitől február közepéig dolgoztam a darabon úgy, hogy a grandiózus, nagy ívű, filmzenékre jellemző hangszerelést a saját zenei világommal gazdagítottam.

Miként tudtál felszabadultan kreatív állapotba kerülni az önfeledt alkotás érdekében?

Mindig inspirált állapotban vagyok, bármikor tudok alkotni, nincs szükségem áthangolódásra. Emlékszem, amikor tizenhárom éves koromban kezembe vettem az anyukám gitárját, belém ütött a felismerés, hogy a zenélés csodás játszótér. Világossá vált, hogy a zene mindig az enyém lesz, és bárhol is leszek a világon, egy hangszerrel az otthon érzését tudom előidézni magamban. Az erős alkotói ambícióim és motivációm miatt távol tartom magam attól a szenvedéstől, amit a kreativitás hiánya tudna okozni. Hozzáteszem, az is segíti az önfeledt alkotói állapot fenntartását, hogy az elmúlt négy évben rengeteg fájdalom ért a magánéletemben, és terápiás mentsvárrá vált a zeneírás. Ezzel foglalkozom a legszívesebben.

Miként definiálod a zeneiségedet?

Az egyik legnehezebb dolog számomra, hogy objektíven beszéljek erről. Egyrészt, mert a zeném olyan, mint egy napló, másrészt, mert ahogy emberileg formálódok, úgy változik a zeném is az önazonosság megtartása miatt. Ráadásul teljesen más hollywoodi filmzenét írni szimfonikus zenekarra, mint könnyűzenei dalt vagy önálló darabot. A saját zeneiségem kapcsán az az élmény jut eszembe, amikor másfél éve megmutattam a Blahalouisiana tagjainak egy általam megzenésített verset, és számomra teljesen váratlanul úgy jellemezték, hogy „ez tökre Jancsós”. Tudom, hogy mivel én vagyok a zenekar zeneszerzője, abszolút ismerik az ízlésem, mégis – mivel nem tudtam, hogy már van egy jellegzetes stílusom – nagyon megleptek. Ha mélyebben belegondolok, valójában jónak érzem, hogy már kialakult és jelen van a zenémben az egyedi hangzás. Az biztos, hogy sok minimalista zenét hallgatok, de nagyon szeretem a romantika korszakában íródott műveket is. Claude Debussy az egyik nagy kedvencem. Amikor a Zeneakadémián el kellett kezdenünk önálló darabokat írni a filmes feladatok mellett, nagyon erős inspirációt jelentett számomra a tőle származó idézet, miszerint: a zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér. Azóta is sokszor gondolok erre a sorra, miközben dalt írok Szajkó András (a Blahalouisiana szövegíró-gitárosa) szövegeire, vagy önálló darabon dolgozom. Ennek a sok-sok dolognak az ötvözete az, amit művelek: harmóniaközpontú, dallamos zene. Minden esetben az a célom, hogy a zene eszközei által megjelenítsem az elkészült dalban vagy darabban az érzésvilágot, ami munka közben megjelent bennem, és hogy olyan zenét készítsek, amilyet én is örömmel fogadnék hallgatóként. Imádom a hatvanas évek olasz beatzenéjét, ahogy a főszereplők lelkivilágát erős dallamokkal jellemző filmzenéket is – egyébként a Twin Peaks filmsorozat zenéjének rám gyakorolt hatása eredményezte azt, hogy jelentkeztem a Zeneakadémiára. Meg akartam tudni, tanulni és érezni, hogy mi fán terem a filmzenélés. Itt nagyon fontos megemlítenem Balázs Ádám nevét, akinek nagyon sokat köszönhetek emberileg és zeneileg is. Ő volt a filmzenefőtárgy-tanárom öt éven át. Igazi mentorom lett az évek során, a keze alatt könnyű úttá vált a fejlődésem.

Miként tudsz intenzív kapcsolatba kerülni az érzelmeiddel annak érdekében, hogy a rettegéstől az eksztatikus örömig bármit hitelesen jeleníthess meg a zenédben?

Itt visszakanyarodok az alkotás terápiás jellegére. Zeneszerzés közben kapcsolódok önmagammal. Például amikor a diplomamunkám készítése során ahhoz a jelenethez írtam zenét, amikor az egyik szereplő menekül az űrállomásról, felidéztem magamban, hogy én mit éreztem, amikor menekültem valami elől. Ezt az érzést úgy kellett felhasználnom inspirációként, hogy aztán képes legyek elvonatkoztatni tőle. Hiszen a zene nem rólam szól, hanem a képkockán látható főszereplőről, érte izgulnak a nézők a moziban. Úgy kell önazonosnak lennem a zenémben, hogy közben a nézőket-hallgatókat is meg tudjam érinteni. A filmzene célja, hogy a zeneszerző, a film és a néző összeölelkezzen. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem elég tehetségesnek lenni – jó csatornává kell válni. Ugyanez a helyzet a könnyűzenében is. A Sokat bír című dalunk teljes szövegét Szajkó András írta. A refrénje – miszerint „Sokat bír, túl sokat az én szívem” – sem tőlem származik, de pont egy olyan időszakban talált meg, amikor elegem volt a sok rossz történésből. Nem véletlen, hogy lendületes rockdal lett belőle.

Hogyan formál az alkotás terápiás hatása?

Segít olyan emberré válni, aki képes talpon maradni, és megőrizni a hitét mindenben, ami jó.

Miként kezeled az egymástól látszólag távol álló filmzenét és könnyűzenét? Hogyan válnak nálad egységgé?

Először a könnyűzenében mélyültem el, viszont hét-nyolc éve egyértelművé vált, hogy bár a Blahalouisiana szerelemgyerek és az önmegvalósítás egyik legjobb formája, nem elégít ki zeneileg, alkotóként. Éreztem, hogy tágulni szeretne a zenei univerzumom. Egy forró nyári napon, a már említett Twin Peaks nézése közben nyilalt belém az érzés, hogy a jazz tanszak elvégzése után szeretnék filmzenekészítést tanulni. Azért tudom egységként kezelni ezt a két műfajt a művészetemben, mert számomra jelenleg ezzel a kettővel teljes a kép – és nemcsak a műfajok miatt, hanem mert az egyiket csapatban csinálom, a másikat egyedül. Gyerekkoromban élsportolóként egyedül atletizáltam és csapatban fociztam. A futás és a foci a mai napig jelen van az életemben. A kettő látszólag különbözik, de elég sok bennük a közös dolog. Érdekes felismerés, hogy ez a kettősség a zenében is elkísér. Sportolóként korán megtanultam küzdeni a cél érdekében, és ezt most zenészként is kamatoztatom. Az a „győzelem” számomra, amikor összeáll egy dal vagy darab. A könnyűzene önmagában nem elégítené ki a hiperaktív alkotói jellemem, valószínűleg ezért jött az életembe a klasszikus zene, a filmzene. Nem tartom szélsőségnek a két műfajt, számomra a kettő egy. Zene. Úgy érzem, jobb Blaha-dalokat írok 2019 óta, mióta filmzenével is foglalkozom. Csak remélni tudom, hogy a hallgatók is így érzik. A zenekar sokkal sikeresebb azóta, aminek persze több oka lehet, de úgy érzem, a filmzenei tanulmányaimnak is köze van hozzá. Úgy gondolom, hogy a legjobb dalaink az elmúlt két – 2019 után készült – lemezünkön vannak.

Miként tudsz a komolyzenébe könnyed szórakozást csempészni, illetve a klasszikus zenére jellemző finomságokkal elmélyíteni a könnyűzenét?

Azt mondta nekem Bella Máté zeneszerző – akinek szintén nagyon sokat köszönhetek, ő volt a „sima” zeneszerzésfőtárgy-tanárom, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy ő is mentorommá vált az évek alatt – életem első Zeneakadémiás óráján, hogy a könnyűzene az extázisra törekszik, a komolyzene pedig a katarzisra. Ebbe a kijelentésbe nem tudtam belekötni. Nincs nehéz dolgom, ha a klasszikus zene világát akarom érzékeltetni egy popdalban, vagy a pop világát a komolyzenében. Rengeteg átfedés van a két műfaj között, könnyű hidat képezni köztük. A Beatles Blackbird című dalát egy Bach-bourrée inspirálta, azt ültette át gitárra Paul McCartney. A The White Stripes orbitális sikert aratott világslágere, a Seven Nation Army ugyancsak egy komolyzenei darab, Bruckner V. szimfóniájának dallamai felhasználásával jött létre. A Queen Bohemian Rhapsody című dalában az egyik Chopin-szerzemény hangjait hallom. A zenealkotás lehetőségei végesek. Adott számú hangok, hangnemek és dallamfordulatok léteznek, ezeket pedig véges számú módon lehet kombinálni. Manapság már aligha lehet újat létrehozni, viszont lehet magas szinten, jól és ügyesen alkotni.

Milyen motiváció hajt zeneszerzőként?

A lehető legjobb módon és minőségben szeretném közvetíteni a zenét, ami életem eddigi harmincnégy éve során megért bennem akár élmények, akár zenei művek hatására. Emellett az, hogy az érzéseim zenei megfogalmazása által jobban legyek. Érdekes, hogy sok esetben nemcsak engem segítenek az így készült dalok, a visszajelzések alapján a hallgatókat is. A Zeneakadémián tudtam meg, hogy sok nagy zeneszerző mondta azt magáról, hogy ő valójában csak egy „csatorna”. Nem tehetséges, hanem szerencsés, hogy képes meríteni az univerzumból, és hogy azt, amit merített, meg is tudja fogalmazni a birtokában lévő zenei eszköztár által. Lehet, hogy az emberek kizárólag önmagukon belül kreálják a hangokat és a különféle érzéseket, és az is lehet, hogy egy másik síkról is be tudjuk fogadni azokat. Akárhogy is, tetszik a lehetősége annak, hogy nyitottá váljak univerzális érzésekre, gondolatokra, és így akár közvetíteni is tudjam azokat.

Mit jelent számodra a spiritualitás, és hogyan áll kapcsolatban a művészeteddel?

A spiritualitást elkerülhetetlen dolognak érzem. A részem. Egyre jobb és fejlettebb emberré válok általa. Önmagammal, az emberekkel és a zenével is közelebbi kapcsolatba hoz.

Mikor és miért léptél spirituális útra?

2020 őszétől fogva pszichológushoz járok, ő vezetett rá erre az útra. A terápiát azért kezdtük, mert nem sokkal korábban elvesztettem az anyukámat, akivel nagyon szoros kapcsolatom volt, és akinek az elvesztését követően elmondhatatlanul fájdalmas módon változott meg az életem. Két út állt előttem: az összeomlás és a rossz dolgokba való belecsúszás vagy a talpon maradás. Az utóbbit választottam, viszont segítségre volt szükségem. A zenébe és a zenével abszolút összekapcsolható spiritualitásba kapaszkodtam. Elkezdtem olvasni David Lynch önéletrajzát, és nagyon megtetszett a személye, a kreatív munkássága és a spiritualitása. Egy példaképet láttam meg benne. Fantasztikusan használja a kreatív énjét, amit nagyon nagyra értékelek, mert tudom, milyen sokat kell dolgoznia magán egy embernek annak érdekében, hogy ilyen magas szinten legyen képes erre. A könyvében leírja, hogy évek óta rendszeresen meditál, így én is a meditációhoz fordultam, amit azóta is gyakorlok. Érzem a megtartó erejét és a felemelő hatását.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu