Pénteki kultúrrandi Biksi Gábor producer-dalszerzővel

Sejtetted-e már gyerekkorodban is, hogy zenével fogsz foglalkozni, vagy más terveket szövögettél?

Nem sejtettem, de már akkor is érdekelt a zene. Ovis dalok helyett édesanyámnak köszönhetően a Beatlesre voltam ráfüggve: az ágyon ugrálva hallgattam a kazettáikat, kezemben az édesapámtól kapott játék gitárral. Ő aztán olyan parabolaantennát vett, amivel a világ összes zenecsatornáját fogni lehetett. Emlékszem, hogy láttam a Guns N’ Roses egyik élő felvételét, amitől teljesen odavoltam. Általános iskolában hasonló volt a helyzet: a Hupikék törpikék-slágerfeldolgozások helyett Snoop Doggot és társait hallgattam – hála a nővéremnek, aki három évvel idősebb, mint én és az ikertesóm. A zenei ízlést tekintve ő fogta a kezünket. Alsóban a hiphop ment, majd tízévesen elkezdtem deszkázni – nyilván óriási gengszter lettem –, és jött a rapzene, majd a rock/metál, a pop/punk. Máson flesseltem, mint a környezetem, de ez leginkább a parabolaantennának és a nővéremnek volt köszönhető.

Mikor került igazi hangszer a kezedbe?

Először akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én ezt érezni akarom, amikor a Rage Against the Machine Sleep Now in the Fire című dalával találkoztam, szintén valamelyik zenecsatornán. Az lett az álmom, hogy egyszer átéljem ezt a számot a színpadon. Ez 16 évesen meg is történt velem a Rocktogonban, tehát mondhatni, hogy már akkor kimaxoltam a zenei céljaimat.

14 éves korom körül a dobos jóbarátom basszusgitárost keresett a zenekarába. Addig piszkált, míg a végén kisírtam apám zsebéből egy basszusgitárt. Előtte már volt nálam kölcsönben egy csehszlovák Jolana basszusgitár, amit három húrral kaptam, és kettővel adtam vissza. Ötforintossal pengettem; azt se tudtam, mit kéne vele csinálni. Aztán mások mellett Prepelicza Zoli, a Lazarvs és Anga Kis Miklós, a Subscribe tagja tanított. De a nagy mesterem Szappanos György „Szapi” volt, aki sajnos már nincs velünk. A mai napig abból a tudásból élek, amit nála felszedtem.

És a billentyűk hogyan érkeztek a képbe? Zongoráztál is?

Zongorázni sajnos nem tudok. A billentyű azért jött, mert a basszusgitár élőben nem tud úgy szólni, mint a szintibasszus. Ez, hogy most itt ülhetünk a stúdióban, a basszusgitározástól indult, de ma már a számítógépes zenélésben élem ki magam. Sőt, a DJ-zéssel is régóta szemezek. A Next Level Music School tanfolyamán tanultam is (DJ-zést és bass music productiont), és párszor már volt lehetőségem élesben kipróbálni magamat.

De ha a 15 éves, basszusgitározó énemnek valaki azt mondta volna, hogy egyszer a számítógép előtt fog ülni és ezt fogja csinálni, nem hitte volna el. Azóta sokat változtam, már máshogy tekintek a hangszerekre. Kevésbé köteleződöm el mellettük; már inkább „csak” a segítőim abban, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. Az ízlésem is alakult: a rock- és metálvonal után egy darabig a jazz-funk, majd a reggae érdekelt, később pedig a bass music világa kapott el.

Hogyan indult a Cloud 9+ története?

A Cloud 9+ előtt nu metal zenekarom volt, szóval a kemény zenék mindig is közel álltak hozzám. A fordulópont akkor jött el, amikor 2008-ban kiköltöztem Angliába, ahol meghatározó kulturális hatások értek. Ott akkor virágzott a dubstep és a drum and bass, amikbe beleszerettem. Miután hazajöttem, popzenekarba hívtak. Korábban nem játszottam popot, de igent mondtam, így ismertem meg Koller Márkot és Kővágó Danit. Abból a projektből azonban mi hamar kiszálltunk, mert kitaláltuk, hogy élő hangszerekkel előadott elektronikus zenét szeretnénk csinálni. El is kezdtük gyártani az alapokat, de kiderült, hogy Dani – aki hihetetlenül tehetséges művész – inkább a szólóprojektjére koncentrálna. Az ő helyére érkezett az egyik legjobb barátom és fantasztikus zenésztársam, Tóth Berci, aki megint újabb lendületet adott a dolgoknak, és nekiálltunk az énekeskeresésnek. Kevesen tudják, hogy Kőrös Mimi, vagyis Saya Noé is énekelt a Cloud 9+-ban, csak az ő egyedi zenei világával nem volt kompatiblilis a mi akkori elképzelésünk. Akkor jött a képbe Szivák Zsolt és Kayode Sherlock Ábel. Ezzel össze is foglaltam jó tíz évet.

A középsuli után merre vezetett az utad?

Felvettek a Kőbányai Zenei Stúdióba basszusgitárra, de a szüleim azt kérték, hogy először szerezzek „rendes” diplomát. Rövid ideig a Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán tanultam, majd másfél évre bankban helyezkedtem el. Magánéleti döntésből kiköltöztem Angliába, aztán onnan visszatérve ismét megpróbálkoztam a felsőoktatással. Ezúttal a gödöllői Szent István Egyetem Gazdálkodási és menedzsment szakjával, ahova három évig jártam. De azt vettem észre, hogy a lelkem megnyugtatására odavonatozok ugyan, de be sem megyek az előadásokra, inkább beülök egy kávézóba, és zenét készítek a laptopomon... A Cloud 9+ elkezdett beindulni, és ez érdekes pont volt az életemben, mert realizáltam, hogy hinni kell a céljaimban, és akkor sikerülnek dolgok.

A „berobbanás” után már jobban támogatta a környezeted ezt az irányt?

Biztosan büszkék, de azt nem szabad elfelejteni, hogy kívülről szeretjük a zeneipart és a zenészeket túlromantizálni. Én nem tartom annyira földöntúlinak, hogy valaki sikeres lesz-e vagy sem, mert

hiszek abban, hogy a zene mindenkiben benne van. Ez a közös nyelvünk.

A kérdés az, hogy mennyire bátorítja magában az ember. Nincs nagy különbség a zenészség és bármely más hivatás, szakma között. Szeretjük túlmisztifikálni, de lényegében rezgésekről és valós vagy kitalált történetekről van szó, amikben hiszünk, és amik valamilyen módon hatnak ránk és összekötnek.

Érdekes, hogy így racionalizálod...

Nem szabad elfelejteni, hogy a zene is fizikai valóság, és rezgések alkotják. Ugyanakkor az ember ki tud találni olyan fogalmakat, amik nem léteznek, és azokról zenét tud írni. Veled volt már olyan, hogy hallgattál valamit, és közben kirázott a hideg? Fantasztikus érzés! És ha valami ennyire nagy hatással tud lenni az emberre, akkor az nagyon különleges dolog.

A Cloud 9+-ban az elejétől fogva részt vettél a dalszerzési és a produceri munkálatokban is?

Igen, persze. Az elején még segítséget kértünk külső producerektől, de aztán elvégeztem az imPro School produceri képzését és egyéb kurzusokat is. A mai napig képzem magam. A zongoratudásom hiánya miatt fordultam a számítógépes zeneszerzéshez, mert eleinte basszusgitáron raktam össze a dalokat, de aztán a különböző számítógépes programok révén kialakult a dalszerzői rutinom.

Milyen értelemben különleges egy Saya Noé-dal megszületése?

Benne olyan komplex és csodálatos zene van, ami teljesen más szintű, mint amilyennel valaha találkoztam. A szövegírástól a dalszerzésen keresztül a hangszerelésig és az ének rögzítéséig mindent ő csinál. Elkészíti a dalt az Ableton nevű programban, és én csak az utolsó produceri csiszolgatásokban segítek, esetleg tanácsokat adok. Mimi nem akar megfelelni senkinek, csak alkotni szeretne: reflektálni arra, ami benne van. Egyébként több előadóval dolgozom. Mindegyiküknél nagyon más a workflow, sokat tanulok tőlük.

Kik ezek az egyéb előadók?

Például nagyon szeretek a Belauval dolgozni, ami Kedves Péter zseniális produkciója. Mindig szuper hazai és külföldi énekesekkel fognak össze. Tizenéves koromban megismertem a francia Air Duót, amelynek az All I Need című dalába és a közreműködő énekesnőbe, Beth Hirschbe teljesen belezúgtam. Éppen most kevertem meg azt a friss Belau-dalt, amiben szintén ő énekel.

Van egy új trió, a Maluridé, akik szintén nagyon ügyesek. És egy Auriel nevű lány is volt nemrég, aki fantasztikus hegedűművészként elektronikus anyagot csinált, neki a kislemezét mastereltem. Sok mindenkit megemlíthetnék még, de az elmúlt hónapban ők voltak porondon.

Szoktál dalszerzést vállalni más előadóknak is?

Sok mindenkinek írok dalokat, „producerálok”, keverek, valamint cégeknek is dolgozom, de azok általában ghostwriter-projektek, nem is igazán szoktam őket kiemelni. És nyilván ezer éve tervezem, hogy megcsinálom a szólóprojektemet. Valami vad terror dubstepben képzelem el magam, csak nincs időm és kellő magabiztosságom, hogy belevágjak. Amúgy valószínűleg hallgathatatlan lenne, és én büszke lennék erre.

Muszáj rákérdeznem: hogyhogy vége lesz a Cloud 9+-nak?

Elfáradt a produkció, ilyen egyszerű. Nagyon szeretjük egymást a srácokkal, óriási volt ez a tizenplusz év. Megéltünk nehéz tagkiválásokat, sok dolgot tanultam magamról, másokról, a munkamorálról. De akármennyire is igyekeztünk megújulni, ez nem volt hiteles, és nem állt jól a zenekarnak. „Ugyanazt” megírni pedig nem lenne értelme, és nem jelentene kihívást sem. Méltóságteljesen szeretnénk abbahagyni. A Covid is befigyelt, akkor mindannyian lenyugodtunk egy kicsit. Addigra már hét-nyolc éve parkettán toltuk, ami fizikailag és mentálisan is nagyon fárasztó.

Bármikor találkozunk, végig sírunk a nevetéstől, megy a hülyéskedés. De a közönségünkkel nem tehetjük meg, hogy olyan dalokat adunk ki, amik nem állnak jól, vagy nincs mögöttük ihlet. Lehet, hogy ez meg fog változni, és három év múlva jövünk egy lemezzel. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert szép volt, jó volt, és jól kell tudni lezárni. Hogy mit hoz a jövő, meglátjuk, de az biztos, hogy valamennyien zenélni fogunk, és így vagy úgy összehoz majd még minket a sors.

A befejezés előtt azért még megtoljátok...

Még turnézunk egyet, és a búcsúkoncertünkre is készülünk. Ki tudom jelenteni, hogy ez nagyon szép elválás, pont az i-re lesz, mert úgy érzem, hogy mindent elértünk, amit lehetett.

Ennek örömére kiemelnél néhány meghatározó vagy kedves emléket?

Nagyon sok emlék van, de inkább a hozzájuk köthető érzések érdekesek. Hogy milyen az első telt házas koncert, vagy amikor vezetés közben először meghallod a dalodat a rádióban, vagy amikor valaki elmondja, hogy milyen emlék köti valamelyik dalunkhoz, koncertünkhöz. Végignézni a stagedive-okat, piró- és CO-ágyúkat, meg látni megvalósulni az egyéb show-elemeket, amiket kitaláltunk. Az érzés, amikor viral lesz az egyik dalod a YouTube-on. Külföldön koncertezni vagy headlinerként Budapest Parkos koncertet adni...

De ide sorolhatnám azt is, amikor úgy hozta a sors, hogy Markó Ádinak kellett beugrania a Sziget Fesztiválon dobolni – úgy, hogy közvetlenül előtte tanulta meg a dalokat. Mindössze négy óra alatt, a backstage-ben, miután Useme nevű zenekarával koncertet adott a nagyszínpadon... Annyira izgultam, mint még soha életemben. Több ezer ember előtt játsszunk úgy, hogy a dobossal korábban még nem is találkoztunk? 11-kor kezdtünk; kicsivel tíz előtt átjött, bemutatkozott, átbeszéltük a dolgokat. Olyan hidegvérű, világklasszis zenészt, mint ő, még sosem láttam. Százszázalékosan fókuszált, és árasztja magából a nyugalmat meg a biztonságot, miközben konkrétan atomjaira veri a dobot. Ádi később a zenekar teljes értékű tagjává vált. Az előbb említett pedig életem egyik legjobb koncertje volt, habár semmire sem emlékszem abból, ami a színpadon történt.

Mesélj kicsit a stúdióról, ahol ülünk!

Másik három előadóval karöltve mi írtuk a a Green Future fesztivál himnuszát. A videókliphez stúdiós jeleneteket álmodtak meg, amiket Szegeden, a Miracle Stúdióban és itt, a Gainlab Stúdióban rögzítettünk. Így ismertem meg a hely egyik alapítóját, Szőke Csabát, aki már akkor nemzetközi projekteken dolgozott. Én zöldfülűként lelkesen érdeklődtem, ő meg mindenre örömmel válaszolt. Csaba masterelte a második és a harmadik Cloud 9+-lemezt, és rengeteg másik produkción dolgoztunk később együtt. Közben megismertem a Gainlab-csapat többi tagját, és olyan baráti körbe kerültem be, amelynek tagjait ugyanaz a szenvedély köti össze. Nagyon sokat köszönhetek Csabának, nélküle sehol sem lennék producerként. Később ő és a stúdió másik alapítója, Borbás-Tóth Imre, valamint Makay Imó gondoltak egy nagyot, és most high-end stúdióeszközöket gyártanak a nemzetközi piacra, Gainlab Audio márkanévvel. Például a Slipknot szakemberei is használják az eszközeiket, de még jó pár világsztárt sorolhatnék rajtuk kívül.

És milyen terveid vannak?

A szívemhez a legközelebb Saya Noé projektje áll, mert ő az, aki szerintem képes arra, hogy nemzetközi vizekre evezzen, és olyan élményeket éljen meg, amilyeneket nekem korábban nem sikerült. Vele például jártunk a szerbiai Exit fesztiválon, Lengyelországban és egy osztrák showcase fesztiválon is. A távolabbi tervem olyan produkciókon dolgozni, amik külfölddel kompatibilisek. Olyan helyekre eljutni, ahol korábban még nem voltam. Még érzek magamban 13 jó évet a színpadon, de minél kevesebbet szeretnék éjszakázni, az biztos.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hegyi Júlia Lili / Kultúra.hu