Jane Austen még sosem volt ilyen földhözragadt

Jane Austen 1811-ben megjelent legelső regénye már azokat a témákat járja körül, amelyek az írónő teljes életművét végigkísérik: a nővérek közötti köteléket, a szerelem és a becsület között feszülő örök feszültséget, valamint a nők bizonytalan helyzetét a régensség kori társadalomban. Georgia Oakley brit rendező új adaptációjában szintén ezekre az elemekre összpontosít, modern lendületet adva nekik, miközben hű marad Austen művének lényegéhez. De vajon tényleg szükség volt rá?

Szex, szerelem és Pitbull

A brit Working Title Films-produkció olyannyira hisz a Jane Austen-feldolgozások nem múló sikerében, hogy harminc év után ismét ők gyártották le az Értelem és érzelmet. Ang Lee filmje világszerte 135 millió dolláros bevételt hozott és egy forgatókönyvírói Oscart Emma Thompsonnak, a szintén általuk készített 2004-es Büszkeség és balítélet pedig 132 milliót kaszált és négy Oscar-jelölést kapott.

A Julia Quinn kortárs regényfolyamából készült, ám igencsak szabadon értelmezett Bridgerton című sorozat azóta a Netflix történetének egyik legnézettebb műsorává lépett elő, amit sorra próbálnak másolni kisebb-nagyobb sikerekkel. A streamingplatform feldolgozta Jane Austen Meggyőző érvek című regényét, Louisa May Alcott Kisasszonyok című klasszikusa is új értelmezést kapott Greta Gerwig által, és hamarosan jön az új Büszkeség és balítélet-sorozat is.

A Bridgerton olyannyira elrugaszkodott a történelmi hűségtől, hogy különféle bőrszínű színészek játszották a karaktereket, és még popslágereket is beemeltek a sondtrackbe, no persze vonósnégyesre és nagyzenekarra átkalibrálva azokat. A szereplők Taylor Swiftre keringőztek az év bálján és Pitbull Give me everything című slágerére estek egymásnak a hintóban. Az első évadban feltűnő, Hastings jóképű hercege kevésbé érződik tizenkilencedik századi nemesnek, mint egy Wall Streeten dolgozó playboynak, aki a tizennégy órás munkanap után félmeztelen tükörszelfit készít az edzőteremben. De a nők erős sminkje, valamint a csillogó ruhák és a királyi parókába komponált motorizált üveghattyúk sem voltak éppen korhűek – ami nem gond, hiszen eszképista fikciót nézünk, nagy szerelmi monológokkal, és a Bridgerton csupán szórakoztatni kíván. 

Jane Austen rajongói ezzel szemben pont azért szeretik az írónő karaktereit, mert nem kétdimenziós kellékek, és mert nők történetein keresztül mesél olyan társadalmi kihívásokról, melyek egy része sajnos a mai napig aktuális. No persze ezek a rajongók nem olyan ijesztőek, mint mondjuk J.R.R. Tolkien fanatikusai, akik Norvégiában például, amikor nem nyerte el a tetszésüket A Gyűrűk Ura norvég verziója, felgyújtották a fordító házát, de azért felettébb kritikusak.

Aki persze Jane Austen Értelem és érzelem című regényének új adaptációján dolgozik, annak semmi oka nincs arra, hogy megrettenjen Ang Lee és Emma Thompson forgatókönyvíró-főszereplő méltán elismert, bő harmincéves filmjétől – ahogyan Austen eredeti regénye előtt sem kellene túl mélyen meghajolnia. A filmművészet és világirodalom érinthetetlennek vélt szent tehenei ugyanis nem arra valók, hogy „levágják” őket, hanem arra, hogy újraértelmezzék. Oakley filmje egy next gen, vagyis következő generációs változat, mégis egy borongósabb, elgondolkodtatóbb hangulatú film, ahol még az időjárás is sokkal borúsabb, mint amilyen harminc éve volt. Puritán, józan és megfontolt.

Remények és a rideg valóság

Ang Lee 1995-ös filmje méltán vált a Jane Austen-adaptációk etalonjává, elsősorban a remek színészi gárdának, no és az Elinort is megformáló Emma Thompson remek átiratának köszönhetően. Száraz humora pontosan olyan csipkelődő és éleslátó, amilyen Austen stílusa, a történet ívét pedig mesterien alakították, a film a fináléban valóságos érzelmi cunamit szabadított a nézőre. Georgia Oakley adaptációja lehetne folytatása a rendező BAFTA-díjas bemutatkozó mozijának, a Blue Jean című, Thatcher-kori, queer drámának, hiszen az Értelem és érzelemre is jellemző a visszafogott, mégis kézzelfogható intimitás, amely remekül illeszkedik a 18. századi Angliához, ahol az elfojtott vágyak és a buja vidéki táj világa találkozik.

Oakley korábrázolása földhözragadt romantikával telített: a remegő fűszálak, a harmatcseppes pókhálók és a vízen úszó tündérrózsalevelek képei remekül rezonálnak a Dashwood nővérek, Elinor (Daisy Edgar-Jones) és Marianne (Esmé Creed-Miles) háborgó belső világával. A két lány közül a fiatalabb, Marianne a szókimondóbb és szenvedélyesebb, a kamera pedig szorosan a nyomában jár, ahogy az erdőt járja, vagy épp értesül apjuk haláláról. A Hamnetben látott közhelyes természet gyermeke szimbolikát a rendező szerencsére elkerüli, és noha a film természeti szépségei kétségkívül gyönyörködtetnek, Oakley arra is nagy hangsúlyt fektet, hogy megmutassa a dombok megmászásával vagy a többnapos, hintós utazásokkal járó kimerítő valóságot.

Diana Reid forgatókönyve többé-kevésbé követi a regény főbb cselekményét a megözvegyült Dashwoodné (az Outlanderből ismert Caitríona Balfe) tehetetlenül konstatálja, hogy néhai férje első házasságából született egyetlen férfi örököse, John Dashwood (Tom Brooke) átveszi az irányítást a családi birtok felett. Mielőtt a lányaival együtt Devonba, egy szerény tengerparti házikóba költöznének, el kell viselniük John komikusan fösvény feleségének, Fannynek (Stacy Martint legszívesebben felpofoznánk) a sértéseit. 

Eközben azonban Elinor megismerkedik Fanny fivérével, Edwarddal (George MacKay), kölcsönös vonzalmuk ártatlan séták és beszélgetések során mélyül el. Sajnos Edward azonban látszólag ok nélkül hagyja, hogy Elinor kicsússzon a kezei közül, amikor a család végül új, messzi és jóval szerényebb otthonába költözik – egy olyan házba, amelyet a jóindulatú, ám nyers modorú Mrs. Jennings (Fiona Shaw nagyszerű) bocsátott a rendelkezésükre.

Ami a szabad szellemű Marianne-t illeti, ő a sármos Willoughby-ban (Frank Dillane) találja meg a hozzá illő partnert, miközben elhárítja Brandon ezredes (A világ legrosszabb emberéből ismert norvég Herbert Nordrum óriási szakállban) esetlen közeledését. Devonban Marianne és Willoughby zongoraduetteket játszik és a sziklafalak peremén bújik össze, és noha a férfi ad neki egy lovat, végül mégsem kötelezi el magát, mielőtt visszatérne Londonba, ahol – úgy tűnik – hosszabb ideig maradni is szándékozik.

Edward is Londonban tartózkodik, így amikor Mrs. Jennings utazást tervez a fővárosba, Marianne és Elinor lelkesen csatlakoznak hozzá. A lányok viseltes, fehér ruhái és kócos, már-már sörényszerű frizurái éles kontrasztban állnak a londoni társaság aranyozott enteriőrjeivel és szigorúan feltűzött hajviseleteivel. A két nővér jelleme – Elinor megfontoltsága és Marianne életöröme – Holly Blakey koreográfiáján keresztül rajzolódik ki: vidéken Marianne és Willoughby egy féktelen, vidám néptáncot járnak, míg Elinor és Edward egy nyüzsgő londoni bálon találkoznak, ahol egy visszafogott, mégis feszülten érzéki keringőt lejtenek.

Természetes vonzerő

Ez az alkotás határozottan földhözragadtabb és befelé fordulóbb, mint Ang Lee cukorkaszínű adaptációja: Oakley személyesebb, intimebb megközelítést alkalmaz, amely korábbi nagyjátékfilmjének stílusát idézi.

Olyan érzésünk támad, mintha valóban a nők bőre alá látnánk, egészen a nyers, hús-vér érzelmekig – épp azokig, amelyek miatt Jane Austen művei több mint két évszázada relevánsak maradtak.

A rendező gazdag textúrájú világa – a lágy, gyertyafényes belső terekkel, a falra akasztott vadakkal és a rengeteg kutyával (juhászkutyák, masztiffok, és még egy whippet meg egy mopsz is!) – vibráló pszichológiai realizmussal párosul. Az alacsony szögből felvett közelik jól érzékeltetik Elinor önuralmának törékenységét abban a pillanatban, amikor Edward közli vele, hogy eljegyezte magát egy másik nővel, Marianne pedig a darabokra tört idealizmus megtestesítője, amikor meglátja Willoughby-t, amint karonfogva sétál gazdag menyasszonyával. Ez a Marianne nem könnyezve szaval Shakespeare-t a dombtetőn, miután világossá válik számára, hogy vége van, hanem torkaszakadtából üvölt az esőben.

Frank Dillane Willoughby-ja nem Greg Wise a titokzatos, délceg figurája, aki fehér lováról lepattanva fél kézzel felemeli a bajba jutott hölgyet: az ő interpretációjában ez a figura egy csélcsap, vigyorgó fuckboy, aki fizimiska alapján ácsoroghatna egy pesti klub előtt is 2026-ban, és aki már az első pillanatban kicsinyes módon gúnyolja Brandon ezredest. A casting szempontjából a kortárs esztétika döntő szempont lehetett: a Dashwood lányokat alakító színésznők sokkal inkább tűnnek Z generációs londoni egyetemista szobatársaknak, akik matchájukat kevergetve megbeszélik az aktuális pasiügyeiket, mint Austen-hősnőknek. Szép arcuk és sovány alakjuk megfelel a mai szépségideálnak, sőt, még az édesanyjukat alakító Caitríona Balfe is korábban Victoria’s Secret-modell volt.

Ha tetszik: pont a nagy, átélhető érzelmek hiányoznak belőle. A hangvétel komorsága mintha megfosztaná a művet attól a szellemességtől és humortól, amely igazán sajátjává teszi Austen alkotásait, és bár Daisy Edgar-Jones és George MacKay gyengéd párt alkotnak, nem igazán lehelnek új életet a karaktereikbe, ahogy a bolyhos szakáll mögött eltűnő Herbert Nordrumra is túl nagynak bizonyul Alan Rickman cipője.

Talán éppen itt húzódik a határvonal a tehetséges színész és a mágneses aurával megáldott sztár között, és Ang Lee Értelem és érzelem című filmjében szinte az összes főszereplő rendelkezett ezzel a különleges kisugárzással. Az akkor mindössze tizenkilenc éves Kate Winslettől a hebegő-habogó Hugh Granten át a csupán mellékszerepben feltűnő Hugh Laurie-ig. Edgar-Jonesnak nehezebb dolga van Elinor visszafogott szerepében, hiszen egyszerre kell közvetlennek és sebezhetőnek mutatkoznia. Creed-Miles szenvedélyes Marianne-ja közelebb áll a leírt megmagyarázhatatlan mágnesességhez, ám a forgatókönyv enyhén klisés figurává silányítja őt, miközben Fiona Shaw a szókimondó távoli rokon, Mrs. Jennings szerepében már-már ellopja a show-t.

Greta Gerwig képes volt varázsolni a Kisasszonyokkal: tudott újat mutatni Gillian Armstrong 1994-es, mindenki által ismert és szeretett verziójához képest. A lineáris történetmesélést sutba dobva a négy lány kapcsolatára és egyéni vágyaira helyezte át a hangsúlyt, a család, a szeretet és a női ambíció ünnepévé téve filmjét. Georgia Oakley Értelem és érzelem-újragondolása pedig Elinoré és Marianne-é, a logika és a szenvedély megtestesítőié, akik tökéletes egyensúlyban állnak egymással. Kettejük között valódi összhang és természetes, testvéri bizalmasság érződik, ami végtére a film legszebb szerelmi szálát adja.