A Mindent láthattok a megtévesztés modern mesterműve

Szeretnénk azt hinni, hogy a dokumentumfilmesek szigorúan semleges megfigyelők, akik olyan embereket vesznek filmre, akik egyszerűen önmagukat adják, a felvett anyagból pedig objektív igazságot formálnak. Ám mivel a dokumentumfilmeket – legalábbis egyelőre – emberek készítik, nem pedig robotok, a teljes objektivitás gyakorlatilag lehetetlen. Bár a kamera maga nem emberi, a mögötte álló érzelmi világ az: lehet, hogy a film nem mondja meg nyíltan, mit gondoljunk, de pontosan az a célja, hogy elvezessen minket egy bizonyos konklúzióhoz. A Nathan Fielder és Lance Oppenheim rendezésében készült Mindent láthattok című alkotást, amely az ősz elején, a Telluride Film Fesztiválon debütált teljesen váratlanul egy meglepetésvetítésen, számos kritikus úttörő jelentőségű dokumentumfilmként méltatta, amely örökre megváltoztathatja a tényalapú filmkészítés arculatát. No de ne szaladjunk ennyire előre!

A film első fele azt a 34 napot követi nyomon, amely közvetlenül megelőzte Elizabeth Holmesnak, a Theranos nevű, vérvizsgálati technológiával foglalkozó cég alapítójának börtönbe vonulását. Holmest elítélték csalás miatt, valamivel több mint 11 év szövetségi börtönbüntetést kapott, amelyet 2023 májusában kezdett meg letölteni. A dokumentumfilm elkészítése során Fielder, Oppenheim és stábjuk Holmesnál, párjánál, Billy Evansnél tartózkodtak, a lehető legközelebbről megfigyelve az életüket két kicsi gyermekükkel. A filmesek Evans kezdeményezésére kerültek a képbe: ő és Holmes – aki ekkorra már teljesen visszavonult a nyilvánosságtól – megkeresték az A24 stúdiót, érdekelné-e őket egy róluk szóló dokumentumfilm elkészítése. 

Végül, némi kerülőúton keresztül, Fielder és Oppenheim kapták meg a feladatot. A film elején Evans elmondja: azt szerette volna, ha a világ pontos képet kapna arról a nőről, akit ő ismert – egy odaadó társról és anyáról –, akit véleménye szerint igazságtalanul gonosztevőnek állítottak be. A film címe Holmesnak egy, a Fielderhez intézett ígéretéből ered: megfogadta, hogy semmit sem titkol el az alkotók elől, de vajon be is tartotta ezt az ígéretét?

A női Steve Jobs

Elizabeth Holmes híre és bukása Magyarországra főleg a róla készült dokumentumfilm (A feltaláló: vérszomj a Szilícium-völgyben) és Hulu-minisorozat (A kibukott) révén jutott el, Amerikában viszont óriási szenzációnak számított. A mindössze 19 éves Holmes által 2003-ban alapított Theranos nevű startup legfőbb kijelentése volt, hogy mindössze néhány csepp vérből orvosi tesztek százait képes elvégezni, ezzel megspórolva rengeteg kórházi látogatást és különféle vizsgálatokat. A cég kifejlesztette az Edison nevű vérvizsgáló eszközt, melyről azt állította, hogy pusztán egy kis ujjbegycsípésből vett vérminta alapján számtalan vizsgálatot tud lefuttatni – tű nélkül.

Korszakalkotónak tűnő ötlete hatalmas figyelmet keltett a befektetők körében, így 2013 és 2014 között a Theranos több mint 700 millió dollárt szedett össze, a cég értéke pedig elérte a közel kilencmilliárd dollárt. A Theranos elérhetőbbé tétele érdekében olyan nagy gyógyszerláncokkal is együttműködésbe lépett, mint a Walgreens, de még Henry Kissingerből is milliókat húzott ki. Holmes kitalált magának egy alteregót: példaképe, az Apple-alapító Steve Jobshoz hasonlóan fekete garbót hordott, szőke haját hátrafogta, és piros rúzsban szerepelt a legnagyobb magazinok címlapján.

A cég gyanús tevékenységeiről először 2015-ben esett szó, mikor a Wall Street Journal újságírója, John Carreyrou leleplezte a vállalaton belül kiterjedt korrupciót. Oknyomozása feltárta, hogy a Theranos technológiája valójában nem képes megbízhatóan előállítani a beígért pontos eredményeket. Hogy elkerüljék a teljes elhiteltelenedést, a Theranos hagyományos vérvizsgálatok elvégzését szervezte ki külső partnereknek, miközben azt a látszatot keltette, hogy azokat saját technológiájával végzi. A leleplezés végül a partnerek, befektetők és a nagyközönség bizalomvesztését eredményezte, mely végül a vállalat összeomlásához vezetett.

Holmest 2022 januárjában négy vádpontban találták bűnösnek: egyrendbeli, befektetők kárára elkövetett, elektronikus úton elkövetett csalásra irányuló összeesküvésben, valamit háromrendbeli, szintén befektetőket érintő csalásban. 11 év és 3 hónap börtönbüntetésre ítélték, azt követő háromévnyi pártfogó felügyelettel. Egykori partnere és üzlettársa, a nála húsz évvel idősebb Ramesh „Sunny” Balwani 12 év és 11 hónap börtönbüntetés kapott szintén csalás és összeesküvés miatt. Az ítéleteik közötti eltérés oka, hogy Balwanit a betegeket érintő további vádpontokban is bűnösnek találták. Holmes a tárgyalása alatt végig kitartott ártatlansága mellett: úgy vallott, hogy Balwani kényszerítette, kontrollálta és bántalmazta őt. A férfi tagadta ezeket a vádakat. 

Mindezek az információk fontosak, hogy megértsük Nathan Fielder filmjének jelentőségét: már maga a tény, hogy három évig teljes titokban készült, hatalmas teljesítmény.

Alien vs. Predator

Amikor egy csínytevő-átverő, azaz prank komikus néz farkasszemet egy hírhedt csalóval, a legfontosabb kérdés az, hogy vajon ki pislog először? Nathan Fielder és Elizabeth Holmes párharca a csalók világának csúcsösszecsapása: King Kong találkozik Godzillával, a predátor az Alien-filmek földönkívülijével. Pedig lényegében alig történik valami. Ülnek egy tengerparti házban, és úgy merednek egymásra, mint két vadnyugati párbajhős. Fielder – a The Rehearsal és a Nathan for You című tévéműsorok alkotója – előszeretettel épít fel zavarba ejtő, hamis valóságokat; ilyen volt például a Dumb Starbucks (Buta Starbucks) nevű álvállalkozás is. Holmes pedig a Theranos egykori milliárdos vezérigazgatójaként évekig szentül állította, hogy forradalmi vértesztelő gépet fejlesztett ki, hogy még több pénzt csaljon ki a befektetőkből.

Harmadik éve járok a BIFF-re, de ennyi nevetést egyetlen vetítés alatt sem hallottam: Fielder láthatóan lubickol ugyanis a film „gonosztevőjének” szerepében, és úgy settenkedik a házban, mint Michael Myers a Halloween című horrorban. Gyakran látható a vásznon, míg a társrendező Lance Oppenheim a háttérben dolgozik. Holmes újra és újra biztosítja Fielderet arról, hogy nincs takargatnivalója, ám Fielder újra és újra rajtakapja őt valamilyen ködös, féligazságokkal teli állításnál. Amikor Fielder pedig épp nem kellemetlen kérdéseket tesz fel, akkor a háttérben ólálkodik, és fejhallgatón keresztül hallgatja Evans és Holmes beszélgetéseit.

Miközben forog a kamera, Holmes minden erejével azon van, hogy meggyőzze az alkotókat – és minket, nézőket is – az ártatlanságáról, Evans pedig gyakran közbeszól, hogy ő is hozzátegye a magáét – nem is keveset. Holmes egyik trükkje, hogy sosem szakítja meg a szemkontaktust, mintegy megbűvöli beszélgetőpartnerét óriási, áttetszően kék szemeivel. Különös módon magával ragadó személyiség, aki időnként tényleg könnyedén nyeri el a néző szimpátiáját, ahogy például a kicsi gyerekeivel bánik, és a családjáért aggódik. 

A film második része két évvel azután veszi fel a fonalat, hogy Holmes bevonult a texasi szövetségi börtönbe – ami azt jelenti, hogy Fielder és Oppenheim elveszítették a témájukat. A korábbi hozzáférést Evans drasztikusan korlátozza, ráadásul a férfi már nem gondoskodó férjnek, sokkal inkább egyfajta gonosz bábmesternek tűnik, aki alig várja, hogy felesége szavait és AI-hologram-képmását a saját hasznára fordítsa. Fielder és Oppenheim tanácstalanok, ám ekkor eszükbe nem jut segítséget kérni Amanda Seyfriedtől. Ő alakította Holmest a 2022-es A kibukott című minisorozatban. A felkérés célja kettős: egyrészt helyettesíti a kegyvesztett vállalkozót, másrészt véleményt is formál Holmes helyzetéről.

Kinek hihetünk?

Ahogy gyűlnek a bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy Evans valószínűleg megalomániás, Fielder egyre jobban aggódni kezd Holmesért, és szimpátiája a szemünk láttára tolódik el: vajon Holmes nem csupán a közvélemény ítélőszéke előtt áldozat, hanem a hozzá legközelebb álló személyé is? Úgy tűnik, Seyfried is hasonlóan érez – legalábbis eleinte. A játékidő előrehaladtával viszont a színésznő megkérdőjelezi, hogy vajon a dokumentumfilmes Fielder talán túlzásba viszi az érzelmi kötődést a filmje alanyához. Seyfried jelenléte a film igazi erőssége: ellentétben Fielderrel, belőle teljesen hiányzik a számító attitűd, a Mindent láthattok második felének dinamikája pedig épp annyira nyugtalanító, mint amennyire elsodor.

A dokumentumfilm ugyanis rendkívül hatásos műfaj, nagyrészt azért, mert azt ígéri: megmutatja nekünk az igazságot. „Tessék, ez történt valójában” – sugallják az alkotók, ám ez sosem a teljes igazság, csupán az, amit láttatni akarnak velünk. Amit úgy vágtak össze, hogy az általuk választott történetet elmesélve a narratívában alátámasszanak egy előre meghatározott üzenetet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a dokumentumfilmekben ne lehetne megbízni, de a bizalmat ki kell érdemelniük. 

A Mindent láthatsz pedig inverz módon pont azért nagyszerű, mert sosem nyeri el a bizalmunkat – hiszen a film éppen a bizonytalanságról szól. Hogyan dokumentáljuk valakinek az életét, ha egyetlen szavát sem lehet elhinni, és így „az igazság” végleg elérhetetlenné válik? Valójában magukról a dokumentumfilmesekről szól: sokkal többet tudunk meg a műfaj összetettségéről és hiányosságairól, mint magáról Holmesról. Bár azért – látszólag – megtudunk ezt-azt. Betekintést nyerünk bizarr családi életébe, halljuk a befektetők félrevezetésére hozott számtalan kifogását, és láthatjuk, milyen érzés lehet a valódi Elizabeth Holmesnak néznie a Hulu Emmy-díjas, róla szóló minisorozatát, miközben a képernyőn Amanda Seyfried alakítja őt. 

Látjuk azt is, ahogy Holmes férje, Billy Evans passzív-agresszív módon kiveszi a kezéből a tálat, mondván, hogy rosszul veri fel a tojásokat. Sőt, a férfi még meztelenül is feltűnik a zuhany alatt – bár feltehetően csak azért, hogy igazolják a cím hitelességét. Ezek a bizarr kis pillanatok és a rengeteg, már-már túl közeli szögből felvett őszinte beszélgetés bensőségesnek tűnnek. Nyilván a kamerák gátlástalan arcba tolása, és a szereplők pórusainak és apró ráncainak közeli vizsgálata is ezt a célt, a közelség érzését szolgálja. Ahogy az is, amikor Elizabeth édesapja lánya egyetemen történt megerőszakolásáról beszél, mint a nő életében döntő fordulatról, vagy ahogy látjuk őt a kisbabáját ringatni.

Szeretnénk hinni neki, ám a képernyőn végig ott van az átverős prank műsorokról híres Nathan Fielder, a film pedig egy pillanatra sem hallgattatja el a fejünkben megszólaló kis hangot, amely azt súgja: ebben a fickóban nem szabad megbízni. A film úgy állítja be őt, mint aki – talán az egész világon – a legalkalmasabb arra, hogy felismerje a csalást. Harry Houdinihez hasonlóan, aki szabadidejében a hiszékeny embereket kihasználó, magukat médiumnak kiadó csalókat leplezte le, a filmvászon „ügyes kezű” bűvésze, Fielder most egy olyan nőt vesz célba, aki a valóságban is rászedi az embereket. Ha pedig még ő sem tudja eldönteni, hogy Elizabeth Holmes gátlástalanul hazudik-e, vagy ő maga is manipuláció áldozatává válik, akkor az ő kudarca nem csupán izgalmas fordulat, de csúfos vereség is Fielder számára.

A Mindent láthattok közel háromórás játékideje úgy telik el, hogy észre sem vesszük: az alkotók képesek az apró részleteket jelentőségteljes nyomokká alakítani, a kulcsfontosságú információkat pedig egészen az utolsó pillanatig visszatartják. Nincsenek látványos nagyjelenetek, mégis teljesen megfeledkezünk az idő múlásáról, amikor Fielder egy börtönbeli automatából vásárol egy zacskó szárított húst.

A film társrendezője Lance Oppenheim, akinek novemberben kerül a magyar mozikba Primetime – Vadászidő című fikciós életrajzi filmje, amely Chris Hansenr erkölcsileg igencsak megkérdőjelezhető, To Catch a Predator (Ragadozók nyomában) című sikersorozatáról szól. Ebben a filmben Oppenheim megpróbál belelátni annak az embernek a fejébe, aki a valódi tragédiákat szórakoztató műsorrá változtatja, és végül megbocsáthatatlanul aljasnak nyilvánítja az egész koncepciót. A Mindent láthattok évekkel korábban készült, ezért felmerül a kérdés: vajon ez a munka megerősítette-e Oppenheim tézisét?

A Mindent láthattok eleinte dokumentumfilmként, később pedig a műfaj természetét firtató vizsgálódásként egyaránt magával ragad. Fielder és Oppenheim rávilágítanak a dokumentumfilmesek és a közönség közötti megállapodás apró betűs részeire, és olyan kettős értelmű üzenetekre hívják fel a figyelmet, amelyek után soha többé nem fogjuk ugyanúgy látni ezeket. Túllép a dokumentumfilmes műfaj keretein, miközben alapjaiban rombolja le az egész vállalkozását.