WHN-03439_V1.jpg

A titkos ügynök is ember

Az ünnepelt színházi író-rendező, Martin McDonagh ötödik nagyjátékfilmjében visszatér oda, ahol minden kezdődött: két dühös férfi szórakoztató civakodásához. A Vadló kilenc főhősei a világ végére is elmennek, hogy szembenézzenek egy korszak végével, a fenomenális John Malkovich pedig talán végre hazaviheti az Oscart, ami már régóta kijárna neki.

Martin McDonagh legtöbb művéhez hasonlóan a Vadló kilenc is a férfiak közötti barátságról szól. Akár férfiszerelemnek is nevezhetnénk – csak a film főszereplői, Chris (John Malkovich) és Lee (Sam Rockwell) meg ne hallják. A történet 1973-ban játszódik, hőseink pedig CIA-ügynökök: tapasztalt gyilkosok, akik épp most fejezték be az előkészületeit annak az államcsínynek, amely véget vet majd Salvador Allende chilei elnök, Latin-Amerika első demokratikusan megválasztott marxista vezetője kormányzásának. 

Chris egy művelt, filozofikus alkatú, hetvenes éveiben járó férfi. Mindenről és bármiről hosszasan elmélkedik, és noha a memóriáját már kikezdi a kezdődő demencia, gondolatait olykor egy zsebdiktafonra rögzíti. Rákban haldoklik, a haldoklás pedig mindig elgondolkodtató hatással van az emberre. Néha a felszínre hoz rég eltemetett titkokat és szégyenfoltokat, és vezeklési vágyat ébreszt. Chrisnél még nem tart itt a folyamat, de már mutatkoznak a jelei annak, hogy közeleg az elszámolás ideje: elmondja Lee-nek, hogy a házában talált lepkéket már nem öli meg, inkább befogja és kitessékeli őket a szabadba.

Jelenet a Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) című filből. A képen: John Malkovich és Sam Rockwell. Fotó: Searchlight Pictures/Diego Araya Corvalán/Forum Hungary
Jelenet a Vadló kilenc (Wild Horse Nine) című filből. A képen: John Malkovich és Sam Rockwell. Fotó: Searchlight Pictures/Diego Araya Corvalán/Forum Hungary

Aki ismeri az író-rendező mozgóképes munkásságát, az jól tudja, hogy filmjei legfőbb vonzerejét a középpontban álló páros kapcsolatának feltérképezése adja. Ez a viszony válik a sötétebb érzelmek – a kudarc miatti megbánás, a bűntudat, a halálfélelem, valamint az önmagunkkal kapcsolatos legkellemetlenebb igazságokkal való szembenézésre való képtelenség – filozófiai és teológiai vizsgálatának eszközévé, miközben jellegzetes, abszolút semmit sem tisztelő és fokozottan önironikus humorával közelít ezekhez a kérdésekhez. 

„Én olyan országokban is gyilkoltam, amelyeknek le sem tudod írni a nevét” – ez a másokon való felülkerekedés gőgös vágyától fűtött csattanó ízig-vérig Martin McDonagh stílusa.

A Vadló kilenc – amelyért Malkovich elnyerte a legjobb színésznek járó díjat az idei Velencei Filmfesztiválon – pedig nem más, mint egyfajta diadalmenet ismerős terepen, mind az alkotó, mind a főszereplők számára.

McDonagh filmjei rendre olyan karakterekre összpontosítanak, akik mindenáron az utolsó szót akarják kimondani: hol úgy, hogy a másik képébe üvöltik azt, hol pedig úgy, hogy még azelőtt elteszik láb alól beszélgetőpartnerüket, hogy az visszavághatna.

Jelenet a Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) című filből. A képen: Steve Buscemi és Sam Rockwell. Fotó: Searchlight Pictures/Diego Araya Corvalán/Forum Hungary
Jelenet a Vadló kilenc (Wild Horse Nine) című filből. A képen: Steve Buscemi és Sam Rockwell. Fotó: Searchlight Pictures/Diego Araya Corvalán/Forum Hungary

A verbális és szó szerinti tűzijáték legjobb példája a 2008-as Erőszakik (In Bruges, a magyar fordítás felett 18 éve nehéz napirendre térni), amely két zsémbes bérgyilkosról (Colin Farrell és Brendan Gleeson) szól, akik egy elszigetelt helyszínen, különféle feszült szituációk közepette marakodnak egymással. A 2022-es A sziget szellemei megismételte elődje felállását és szereposztását, no persze leszámítva a lövöldözéseket, cserébe viszont bőségesen merített a képzeletbeli ír sziget melankóliájából. És bár ez a film könnyedebb volt, mégis megérintette a nézőt, köszönhetően a főszereplők közötti csodálatos összhangnak. A Vadló kilencben is érződik e két alkotás szellemisége, és ha úgy tetszik, McDonagh ezúttal saját magától lop: a történet távoli helyen rekedt, ellentmondásos viszonyban álló barát-ellenségekről szól, akik az élet és halál kérdéseit vitatják meg.

McDonagh Quentin Tarantinóhoz és Aaron Sorkinhoz hasonlóan mással össze nem téveszthető, sajátos nyelvezetet alakított ki. A párbeszédek mestere, aki láthatóan szerelmes saját hangjának csengésébe, a provokáció pedig szerves része az eszköztárának.

Szereplőit gyakran használja arra, hogy rajtuk keresztül hangoztasson egyfajta politikai inkorrektséget – és ránk bízza annak eldöntését, hogy vajon mire gondolt a költő.

A trollkodás árnyoldala pedig a vége főcím előtt bekövetkező szentimentalizmus: emlékezzünk csak például a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben, ahogy a szintén Sam Rockwell által, amúgy Oscar-díjas minőségben alakított rasszista rendőrt kimosdatta.

A sziget szellemeiben is könnyeket csalt ki a nézőből Farrell magányos, kétségbeesett, együgyű alakításával, valamint egy szerencsétlen sorsú miniatűr szamárral ápolt tragikus barátságával. A Vadló kilenc szépen fogja ezeket az elemeket, a férfiúi önsajnálatot és a szimbolikus háziállatokat, majd egészen az 1973 körüli Húsvét-szigetig vágtat velük.

Chris és Lee utazását washingtoni összekötőjük, MJ (Steve Buscemi, a Coen-filmekre jellemző karikaturisztikus stílusban) biztosítja. Hogy miért is kötöttek ki a Csendes-óceán délkeleti részén? Azért, hogy szemmel tartsák Chilét és az ország újonnan megválasztott szocialista elnökét, Salvador Allendét, akinek napjai már meg vannak számlálva. A vakáció oka pedig az, hogy Chris képtelen magában tartani küldetésének részleteit. Lee-nek éppen ezért van egy „hivatalos kereteken kívüli” megbízatása is: elhallgattatni régi társát, mielőtt az túl sokat fecsegne illetéktelen füleknek.

Chris rettentő magányos, és ezen a ponton talán még örülne is, ha véget vetnének szenvedéseinek: évtizedek óta tartó, kétes karrierje során számtalan ember haláláért volt felelős. A gyorsan elhatalmasodó rák okozta fájdalmakat heroininjekciókkal próbálja enyhíteni. Hogy Lee mégsem húzza meg a ravaszt egyik fél kedvéért sem, annak két oka van: egyrészt zavarodott társa iránt érzett ragaszkodás, másrészt pedig az, hogy egyre kevésbé hisz abban a tágabb intézményi küldetésben, amelyet eddig szolgált. 

A mindig nagyszerű John Malkovich játékának élvezeti értéke tagadhatatlan. Karakterének önutálata nyilvánvaló, múltja fényében látszólag indokolt is. Különféle afrikai és dél-amerikai országok ügyeibe való beavatkozása mellett arra is kapunk itt-ott utalásokat, hogy köze volt JFK kiiktatásához, és sokatmondó, hogy a film éppen ezt tekinti a legsúlyosabb bűnnek. McDonagh viszont rendkívül ügyes, a stílusával kérkedő forgatókönyvíró, Chris egyfajta kettős játékot űző, ám maróan éleslátó karakterként jelenik meg a filmben.

A rendező egyenesen arra akar rávenni minket, hogy higgyük el: ez az ember még mindig képes az idealizmusra.

Martin McDonagh ötödik nagyjátékfilmje noha rendkívül szórakoztató, nem éri el A sziget szellemei következetesen végigvitt, maró tragikomikus színvonalát. A Vadló kilencben visszaköszön az a fajta kettősség, amely a szerző korábbi alkotásait is jellemezte. Túl gyakran használ valós tragédiákat egy-egy frappáns poén alapanyagaként, a valódi atrocitásokat – archív felvételekkel illusztrálva – pedig erkölcsileg megkérdőjelezhető, sötét háttértörténetként rendeli hozzá gátlástalan karaktereihez. McDonagh néha túllő a célon: a súlyos történelmi események úgy kerülnek ebbe a vicceskedő kereszttűzbe, mintha csak véletlen áldozatok lennének. A rendező pedig nem rest megállni, hogy újratöltsön.

Címlapfotó: Jelenet a Vadló kilenc (Wild Horse Nine) című filből. A képen: John Malkovich és Sam Rockwell. Fotó: Searchlight Pictures/Diego Araya Corvalán/Forum Hungary

Ez is érdekelheti

Hány szerelmet rejthetnek a történelem csatamezői?

Javier Calvo és Javier Ambrossi valós és kitalált alakokat ötvöznek ebben a Federico García Lorca által ihletett szívbe markoló, korszakokon átívelő remekműben, amely a történelem által eltemetett szerelmi történeteknek állít emléket. A fekete golyó Cannes-ból már elhozta a legjobb rendező díját, most pedig az Oscarért száll vele versenybe Spanyolország.

A Mindent láthattok a megtévesztés modern mesterműve

Nathan Fielder, a televíziózás nagy illuzionistája méltó ellenfélre talál, amikor beköltözik a Theranos alapítójához és annak családjához. Elizabeth Holmesról szóló dokumentumfilmje, a Mindent láthattok egzisztenciális örvénybe taszítja saját magát, megkérdőjelezve az igazság fogalmát – sőt, magát a filmes műfajt is.

A Facebook-film folytatása kihagyja az emberi tényezőt

Mark Zuckerberg, a Meta vezérigazgatója egykor arra buzdította alkalmazottjait, hogy „haladjanak gyorsan, és törjenek össze dolgokat”. A The Social Reckoning – A közösség ára ennek a pusztításnak a következményeit tárja fel. Aaron Sorkin filmjéből azonban nemcsak David Fincher hiányzik: most mutatták be, de máris irrelevánsnak érződik.

Anthony Bourdain gyűlölte volna a saját életrajzi filmjét

A Tony nem az a tragédia, amire számítunk: megkockáztatja a popkultúra egyik legkedveltebb alakját nagyképű kreténként ábrázolni. Azt mutatja meg, vajon hogyan jutott el Anthony Bourdain odáig, hogy egy New Jersey-i dühös kis szemétládából a világot járó nagykövetté váljon, aki az ételeken keresztül köti össze az embereket.