Anthony Bourdain gyűlölte volna a saját életrajzi filmjét

Két évvel ezelőtt az A24 stúdió bejelentette a Tony című életrajzi film tervét, amely a néhai Anthony Bourdain életének egyetlen nyarát dolgozza fel. Ahogy várható volt, rajongóinak egy hangos csoportja (vagy legalábbis azok, akik rengeteget lógnak az interneten) kijelentették: „Tony ezt gyűlölte volna” – olyan meggyőződéssel, mintha korábban együtt szívták volna a Marlborót és gurították volna le a negronikat a 2018-ban, hatvanegy éves korában öngyilkosságot elkövető sztárséffel.

Ami bizonyos, hogy Tony nagyon összetett személyiség volt, aki tudatosan lépett be a szórakoztatóiparba, ez a világ pedig sajnos képes arra, hogy egy összetett embert puszta mémekké egyszerűsítsen le. Matthew Johnson filmje azonban szerencsére épp az ellenkezőjére tesz kísérletet: egy igaz történet elemeiből épít fel olyan narratívát, amely arra készteti a nézőt, hogy elgondolkodjon a már-már mitikus figura gyökerein. 

– ezzel az idézettel nyit a film, Bourdain A konyhafőnök vallomásai című című könyvéből, pontosan kijelölve, hol is tart az úton a fikcionalizált fiatal séf. Az ezt követő két órában láthatjuk, ahogy kelletlenül beiratkozik az egyetemre, majd szerelme nyomában Provincetownba utazik, miközben vágyak és ambíciók által hajtva különféle kísértésekkel és csalódásokkal szembesül. Hibákat követ el, miközben arra próbál rájönni, hogy milyen emberré is kellene válnia. 

Ez az életrajzi film nem az a tragédia, amire számítanánk: a filmben egy bunkó, nuncsakuval hadonászó tinédzsert látunk, Johnsonék pedig megkockáztatják a világ egyik legkedveltebb alakját nagyképű kreténként ábrázolni. Azt mutatják meg, hogy vajon hogyan jutott el odáig, hogy egy New Jersey-i dühös kis szemétládából a világot járó nagykövetté váljon, aki az ételeken keresztül köti össze az embereket.

A konyha Elvise

Anthony Bourdain francia gyökerekkel született Amerikában, a Culinary Institute of America elvégzése után kisebb-nagyobb éttermekben dolgozott, majd 1998-ban (ekkor már negyvenkét éves volt) a híres New York-i francia étterem, a Brasserie Les Halles főszakácsa lett. Karrierje 2000-ben indult be igazán, ekkor jelent meg a már emlegetett, A konyhafőnök vallomásai című könyve, ami szerte a világon óriási bestseller lett. 

Először a Food Networkön vezetett műsort, majd a Travel Channelhez ment (ezzel a műsorával két Emmyt is nyert). 2013-ban szerződött a CNN-hez, ahol aztán elég hamar a csatorna egyik kedvenc figurája lett. Leghíresebb, Parts Unkown (Nem séfnek való vidék) című műsorával pedig Magyarországon is járt: Zsigmond Vilmos életén keresztül mutatta be Budapestet, érintve a náci megszállást és az ʼ56-os forradalmat. Evett libamájat a New York kávéházban, rácsodálkozott a gigantikus méretű rántott húsra a Pléhcsárdában, majd a legendás operatőrrel együtt még Szegedre is elmentek egy hamisítatlan halászléért.

Anthony Bourdain nem a klasszikus utat járta be a sikerig. Igazi mindenevő hedonista volt, aki mindent megkóstolt, amit elé tettek, legyen az élő kígyó, fókaszem vagy rothasztott cápahús. Könyveiben pedig olyan kulisszák mögötti világot mutatott be, ami lázba hozta az embereket: ebben a cikkben részletesebben is kifejtem, hogy miért ő volt az egyik legfontosabb katalizátora a séfek rocksztárstátuszba érkezésének és a konyhák világában játszódó filmek mai napig kitartó trendjének.

Nyers őszinteséggel írt a kulináris világ kulisszatitkairól, például hogy hogyan használják fel trükkösen a romlott alapanyagokat, vagy hogyan lopnak az éttermi dolgozók, de saját démonairól, a drogokról és az alkoholról is megejtő nyíltsággal beszélt.

Az Oscar-díjas Morgan Neville Anthony Bourdain halála után három évvel készített egy nagyszerű dokumentumfilmet a sztárséf életéről Roadrunner címmel, hírességhez vezető útjáról és haláláról. A film első jelenetében Bourdain a konyhában áll a serpenyők és kések mellett, amikor telefonon megtudja, hogy A konyhafőnök vallomása bestseller lett: elneveti magát, majd vizet fröcsköl az arcára. 

Később a drogfüggőség és a depresszió egy másik Anthony képét is kirajzolja: egy olyan férfiét, aki folyamatosan saját démonaival küzdött, és próbálta kihozni a legjobbat az élet által elé dobott helyzetekből. Kíváncsi volt, vicces és dühös. Őszinte ember volt. Egy összetett figura, aki ugyanúgy megvívja saját csatáit, mint bárki más, hiába van képernyőn, és hiába idealizálják olyanok, akik sosem találkoztak vele. Matt Johnson filmjét nézve viszont nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a Tony a Bourdainről alkotott fals képhez igazodik, ahelyett, hogy a hús-vér embert mutatná be.

Az egyik a rejtélyes, ám végső soron kiismerhetetlen séf, akinek vonzereje és jófejsége elfedte a nézők elől azt a félreérthetetlen sötétséget, amely körülvette, a másik pedig Bourdain idealizált változata, aki a félig elfeledett idézetekben, kontextusukból kiragadott utazóműsor-részletekben és GIF-ekben él tovább.

A Tony ez utóbbi megközelítést követi: remekül bánik az érzelmeinkkel, és megadja a kívánt nosztalgiadózist, ám merőben eltér attól az érzéstől, amelyet Bourdain szenvedélyes, színes munkássága és írásai váltanak ki az emberből, ha igazán elmélyed bennük. A film részben életrajzi alkotás, részben vérbeli coming of age-történet, csupa-csupa lelkes idealizmussal aranybarnára sütve tálalva, friss citromlével meglocsolva.

A film akkor van igazán elemében, amikor a konyhai közeg bajtársiasságát és az ott dolgozó különc figurákat ábrázolja. A személyzet minden egyes tagja ugyanolyan kiszámíthatatlan, ahogyan azt Bourdain a könyvében leírja: a fiatal szakácsot szexre, drogokra és a homár szakszerű grillezésére tanítják. Ám amikor Tony munka után magára marad Provincetownban, a film menthetetlenül belecsúszik az átlagos életrajzi filmek minden kliséjébe. Tony (Dominic Sessa) és Sal (Leo Woodall) mindenféle bajba keveredik: kokaint szippantanak és nőket szednek fel, ám ezek az események gyakran következmények nélküli, kaotikus montázsok formájában peregnek le.

Bourdaint kétdimenziós figurává silányítja, akinek csupán némi törődésre volt szüksége ahhoz, hogy azzá a cool arccá váljon, akit ismerünk, holott a sorok között olvasva felfedezhetné azt, ami igazán különlegessé tette a fiatal Tonyt. 

Kivesző képesség

Mindazok imádni fogják ezt az amúgy nagyon jól összerakott és szórakoztató filmet, akik azt az Anthony Bourdaint tekintik etalonnak, aki bőrdzsekiben és apró, kerek lencséjű napszemüvegben ül egy napsütötte párizsi kávézó asztalánál, mellette egy doboz cigarettával. Úgy sejtem, hogy Bourdain írásait a filmmel összevetve az igazi rajongók viszont hiányolni fogják azt a szellemes, érzékletes történetmesélést, amely a Tonyból fájóan hiányzik. Bourdain ugyanis nemcsak bepillantást engedett a konyha világába azoknak, akik egyébként kívülállók lennének, hanem megszerettette az emberekkel az ételek rituáléit és kultúráját. 

Ha újranézzük Anthony Bourdain A Cookʼs Tour című műsorának epizódjait, vagy fellapozzuk a könyveit, megüt a felismerés: olyan művészetet sajátított el, amelyet az újságírás időközben elveszített – és amit ma minden történetmesélőnek tanulmányoznia kéne. Képes volt elérni, hogy mélyen törődj egy hellyel, anélkül, hogy valaha is elmagyarázta volna, miért kéne érdekeljen. Sosem úgy történt, hogy megjelent valahol és belemondta a kamerába: figyeljetek jól, mert ez egy fontos ügy, hanem leült, együtt evett emberekkel és meghallgatta őket. Teret engedett nekik és hagyta, hogy azok, akik valóban ott éltek, megmutathassák, hogy mi a fontos a számukra.

Egy tál tésztával kezdtünk, és végül oda érkeztünk, hogy valamit megértettünk a gyarmatosításról, osztályról vagy a migrációról, ám mindez sosem érződött úgy, mintha valaki száraz állampolgári ismeretekről szóló leckét tűzött volna hozzá egy utazós műsorhoz.

A film némileg azzal igyekszik elhatárolódni a Bourdainről alkotott idealizált képtől, hogy fiatal énjét elviselhetetlennek mutatja be – olyannak, akivel nem szívesen dolgoznánk együtt, és akit végképp nem szívesen mentorálnánk egy konyhában. Ezek a próbálkozások azonban többnyire erőltetettnek hatnak. Egy jelenetben például Tony végignézi, ahogy Sal drogot szerez, majd belövi magát, mintha csak azt akarnák az alkotók üzenni, hogy noha itt nem mutatjuk meg, de Anthony Bourdain később heroinfüggőséggel fog küzdeni!

Antonio Banderas lendületesen és szerethetően formálja meg a mentor séf figuráját, ám Johnson nem igazán tudja, mit kezdjen a karakterrel, vagy hogyan tegye hús-vér emberré. Egy olyan film esetében pedig, amely egy őszinte, lázadó szakács eredettörténetét meséli el, akit az ételről és az életről szóló mélyenszántó gondolatai miatt szerettek annyian, megdöbbentően kevés teret kap a karakter belső világának ábrázolása. Dominic Sessa pedig csodálatosan természetes színész, kiválasztása az utóbbi évek egyik legjobb castingdöntése volt: ahogy váltakozik a magabiztos, majd esetlen gesztusai, arckifejezései és testbeszéde, az olyan, mintha magát Tonyt láthatnánk fiatalon. Sessa nyúlánk, szikár alkata és fizimiskája ráadásul megegyezik Bourdainével, és autentikusan állnak rajta az 1975-ös korszak ruhái is. Nem rajta múlt, hogy a felületet kapirgálja a film.

Lehet azzal érvelni persze, hogy Johnsonnak pontosan ez volt a célja, hiszen Tony ekkor még nem vált Anthonyvá, és hát Bourdain egyedi gondolatai csak egy hullámvasutakkal és hibákkal teli élet tapasztalataiból születhettek meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Bourdain ezen változatának híján kellene lennie a mélységnek. A rendező a dicsőítő, nosztalgikus képhez való igazodás közben Bourdaint egy dühös tinédzserré degradálja, akinek csak némi törődésre és figyelemre volt szüksége ahhoz, hogy azzá a menő énjévé váljon, akinek ismerjük – ahelyett, hogy a sorok között olvasva fedezné fel, mi teszi különlegessé a fiatal Tonyt. Bourdain írásai ráadásul sokkal érzékenyebbek és nyitottabbak mások iránt, mint amilyennek a filmbeli karakter valaha is mutatkozik.

Ellentmondásokkal teli, mint az a saját farkába harapó kígyó, amelyet magára tetováltatott. A kultúra életre keltését legnagyobb szívügyének tekintette, ezért ha megnézné ezt a filmet, talán pont a hitelességet hiányolná belőle. Ezt azonban már sosem tudhatjuk meg.