Primetime_still (2).jpg

A Primetime – Vadászidő után le akarunk majd zuhanyozni

A Mindent láthattok alkotója, Lance Oppenheim első nagyjátékfilmje arra szólít fel, hogy értékeljük újra a 2000-es éveket. Egyszerre médiaszatíra, pszichológiai thriller és horrorfilm, amely a gonosz fogalmát is nagyító alá teszi.

A nosztalgia talán nem a legmegfelelőbb szó arra, amit a 2000-es évekkel kapcsolatban érzünk. A Time magazin egy 2009-es írásában egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez volt a „pokoli évtized, amely elhozta nekünk szeptember 11-et, a Katrina hurrikánt, a nagy gazdasági válság 2.0-t, és persze egy életre elegendő testképzavart okozott”. Ez volt az az évtized, ahol kiskorú popsztárokat égettek meg rendszeresen a bulvárlapok máglyáján azért, mert kikerült róluk egy előnytelen fotó, ahol olyan műsorok létezhettek, amelyekben nők fejére húztak zacskót, hogy utána celebek alázhassák meg őket (Howard Stern Butterface című show-ja), no és persze az is, ahol szerencsétlen embereket eresztettek egymásra a Mónika Show-ban.

Mégis, mintha élne bennünk egyfajta bódult vonzódás és vágy a korszak újraértékelésére. Ahogy pedig a millennial generáció tagjai a harmincas-negyvenes éveikbe lépnek, és ha kulturális dominanciát nem is, de olyan szakmai és gazdasági érettséget szereznek, amely vásárlóerőt biztosít számukra, kamaszkoruk és fiatal felnőttkoruk emlékei készen állnak a nosztalgiavonat kifutására. Ebből a jelenségből eredeztethetőek az olyan sorozatok, mint a Már megint Malcolm feltámasztása, Az ördög Pradát visel folytatásának sikere, az Amerika következő topmodellje című, szintén meglehetősen káros realityről készült dokumentumfilm, az olyan könyvek, mint Britney Spears életrajza, sőt, még a horrorisztikus alacsony derekú farmerek visszatérése is.

A To Catch a Predator egy valós bűneseteket feldolgozó reality volt, amelyet 2004 és 2007 között sugároztak az Egyesült Államokban az NBC csatornán. Először David Osit Predators (2025) című dokumentumfilmjében porolták le a sorozatot: ez az alkotás feltárta a műsor belső működését, és egyfajta metakritikáját is adta magának a leleplező műfajnak.

A Primetime – Vadászidő című játékfilm már egy látványos, dramatizált mű, ám érzéketlen a benne rejlő iróniára.

Lance Oppenheim filmje ugyanis sokkal inkább visszataszító rekonstrukciója, mint kritikája ennek a kornak, ha tetszik, a szenzációhajhászás újbóli szenzációhajhász feldolgozása. Ettől viszont még egy jó film.

Oppenheim nemrég Nathan Fielderrel közösen jegyezte a hatalmas sikerű Mindent láthattok című valósághajlító dokumentumfilmet, amelyről itt írtunk, első játékfilmje, a Primetime viszont húsz évet ugrik vissza az időben. 2006-ban járunk, abban az évben, amikor Szaddám Huszeint felakasztották, és a kivégzésről készült kiszivárgott felvételek villámgyorsan elterjedtek a nyugati médiában. Amikor a guantánamói fogolytáborban történt halálesetek és brutális kínzások tovább fokozták a George W. Bush-kormányzat terror elleni háborúját kísérő globális figyelmet, és szintén 2006-ban jelent meg a Fűrész harmadik része, a népszerű kínzáspornó filmsorozat legtöbb bevételt hozó darabja, amely a kifejezetten silány szórakoztatóipar és a korszak emberének kegyetlen, „igazságos” büntetések iránti megszállottságának bizarr ötvözete. 

A film nyitójelenetében láthatjuk, ahogy a valóságshow műsorvezetője, Chris Hansen (Robert Pattinson) a közelgő „leleplezésre” gyakorolja a szövegét, miközben segítői – a kíméletlen producer, Andie (Merritt Weaver), valamint Xavier (Matthew Maher), a pedofilok elleni önbíráskodó csoport alapítója, aki a műsor „áldozatait” felkutatja – az öltözőajtaja körül ólálkodnak. Az ezt követő eseményeket kínos kettősség jellemzi, amelyet zseniálisan idéznek meg a 2000-es évek giccses részletei, és amelyek hatalmas kontrasztban állnak azzal a valósággal, amely lassan a felszínre kerül. 

Fergie London Bridge című számának magabiztos ritmusára a kamera lassan távolodik egy zaklató visszapillantó tükrétől, aki épp készül az online kiszemeltjével való találkozóra. A háttérben a tévés stáb sürög-forog: rejtett kamerákkal és monitorokkal figyelik áldozatuk mozgását. Amikor Hansen leereszkedik a bérelt, ízléstelen luxusvilla csigalépcsőjén, hogy szembesítse a bűnöst, a hősiesnek szánt monológja megrendezettnek hat – gúnyos, mesterkélt viselkedése pedig fokozatosan még ördögibbnek tűnik, mint magáé a sarokba szorított pedofilé.

A film lubickol ebben az erkölcsi homályban, a hatást pedig David Bolen operatőr vizuális világa nagyon meggyőzővé teszi.

A lepukkant hotelszobák és üres, padlószőnyeges nappalik, ahol Hansen és csapata berendezkedik, a vakítóan túlexponált világítás, amely a kor szenzációhajhász videófelvételeinek esztétikáját idézi, és Hansen narancssárgás bőre a khaki öltönyökben mind ezt a toxikus korszakot jelképezi. Ez a világ pedig a játékidő előrehaladtával sötét szatírából már-már horrorba fordul, és egyfajta tanmesét nyújt arról, hogy a 2000-es évek mennyire pocsékok voltak, de persze ezen mi már túl vagyunk. A média egyáltalán nem ilyen, ilyesmit ma már nem lehetne megcsinálni emberekkel.

Ajon Singh forgatókönyve arra a tragikus eseményre épül, amely a valóságban a To Catch a Predator végének kezdetét jelentette: egy csapdára, amelyet Louis William Conradt Jr. texasi kerületi ügyész ellen állítottak. Amikor ugyanis a stáb leleplezte őt a helyi hatóságok előtt, az ügyész főbe lőtte magát. Hansen – aki ekkoriban a hatalmas sikerű Lost című sorozattal versenyzett a nézettségért – kétségbeesetten vágyott valami nagy dobásra, hogy megugrassza a nézettségi mutatókat.

Robert Pattinson a Primetime c. filmben. Fotó: ADS Service
Robert Pattinson a Primetime című filmben. Fotó: ADS Service

Az új James Bond, Robert Pattinson szenzációsan bújik az egója és téveszméi által fűtött Hansen szerepébe, már-már Nicolas Cage-re hajazó őrületet hoz, ami tényleg egyetlen paraszthajszálra van attól, hogy ne legyen önmaga karikatúrája. A filmben ábrázolt merev, művi vigyorú Hansen pedig csak tovább fokozza a bennünk ébredő nyugtalanságot.

Ennek a karakternek a lelkében ugyanis a nyomát sem fedezzük fel annak, hogy valaha is vívódott volna munkája következményei miatt.

Sőt, a film egyik állandó eleme az a várakozó, furcsa csillogás Hansen egyébként élettelen szemében, mielőtt belépne a csapda helyszínére. A végső, hollywoodi stílusú leszámolást némileg tompítja az alkotók összekacsintósan felsőbbrendű álláspontja, mert vajon milyen új felismerésekkel szolgál a film a nyilvánvalón túl, hogy a To Catch a Predator szörnyű, szenzációhajhász tévedés volt?

Lance Oppenheim első nagyjátékfilmje egyszerre médiaszatíra, pszichológiai thriller és horrorfilm, amely a gonosz fogalmát is vizsgálja: vajon gondolkodásmódok és viselkedésformák leírásaként vagy inkább valamilyen rosszindulatú, sötét, fékezhetetlen erőként értelmezendő-e helyesebben? A film végül az utóbbi értelmezés mellett teszi le a voksát, ugyanis itt a gonosz úgy terjed egyik szereplőről a másikra, mint valami fertőző betegség. Néha a sötétben bújik meg, arra várva, hogy felbukkanjon a következő hordozó. Az biztos, hogy a megnézése után jól fog esni egy kiadós zuhanyzás.

Nyitóképen Robert Pattinson a Primetime című filmben. Fotó: ADS Service

Ez is érdekelheti

A Mindent láthattok a megtévesztés modern mesterműve

Nathan Fielder, a televíziózás nagy illuzionistája méltó ellenfélre talál, amikor beköltözik a Theranos alapítójához és annak családjához. Elizabeth Holmesról szóló dokumentumfilmje, a Mindent láthattok egzisztenciális örvénybe taszítja saját magát, megkérdőjelezve az igazság fogalmát – sőt, magát a filmes műfajt is.

Tudatosan verte szét a saját hírnevét, most ő lett Batman és James Bond

Véget ért a filmtörténelem egyik leghosszabb és legfeszültebb szereplőválogatása. Az Amazon MGM Studios tegnap hivatalosan bejelentette: a 40 éves brit színész veszi át a legendás titkos ügynök szerepét Daniel Craigtől. Vajon a tinisztárságtól egészen az elborult indie filmekig menekülő, különc Robert Pattinsonra passzol a 007-es szmokingja?