A tiszakécskei születésű alkotó a kecskeméti Kandó Kálmán Művészeti Szakközépiskolába járt, 2011-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem szilikátipari tervező szakán. A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban önkénteskedett, amikor megismerkedett a japán fazekassággal, majd a fatüzes égetési technikával, mely mély benyomást tett rá és új utak felé terelte. 2015-ben járt először Japánban, ami egyben fordulópontot is jelentett, hiszen eldöntötte, mindenképp szeretne visszamenni és mélyrehatóbban megismerni azt a kultúrát. 2016-ban ösztöndíjjal utazott ki, azóta ott él, alkot és oktat. Két éve saját lakást bérel egy agyaglelőhelyre épült keramikusvároskában, Mashikóban, és saját műhelyében dolgozik. Számos külföldi és belföldi kiállítása volt már, nemrégen Kecskeméten mutatkoztak be munkái Jelenlét című kiállításán.
Jelenleg Japánra vagy Magyarországra tekintesz otthonodként?
Magyarországot tartom a hazámnak. Nagyon szeretek kint lenni, hiszen a legnagyobb egzisztenciális sikereim oda kötnek. Japánban sikerült azt a vágyamat teljesítenem, hogy a munkámból élhessek meg. A japánok kissé tartózkodóak, ugyanakkor barátságosak, befogadóak, megtanultam a nyelvüket, mostanra sikerült beilleszkednem. Már vannak barátaim, akikkel rendszeresen összejövünk beszélgetni, meleg vizes fürdőkbe, sushiéttermekbe járunk. Többségük szintén keramikus, szeretünk mázakról, formákról is beszélgetni, nyomon követjük és örülünk egymás sikereinek. Ha úgy jön ki a lépés, hogy napokig nem járok a kis boltomban, már hiányol és aggódva kérdez a hogylétemről a tulajdonos. De minél több időt töltök Japánban, annál inkább felértékelődik a magyarságom, a magyar identitásom, a hazai kötődéseim, emlékeim.
Porcelántervezőként végeztél a MOME-n, hogyan lett ebből japán kerámia?
Egészen kicsi korom óta vizuálisan fejezem ki magam, s úgy tűnt, hogy ehhez érzékem is van, így alapvetően ez a felismerés befolyásolta az egzisztenciális döntéseimet. A művészeti szakközépiskolában és a MOME-n is többféle anyaggal dolgoztam, de elég hamar kiderült, hogy hozzám a kerámia áll közel. Leginkább a formálhatósága, transzparenciája, átgondoltsága és érzékenysége fogott meg. Hogy egyszerre kiszámítható és meglepetéseket is okozó.
Aztán a diplomaévem alatt nagyot fordult velem a világ: Kecskeméten megismerkedtem egy japán mesterrel, Kusakabe Masakazuval, akit láthattam korongozni. Elvarázsolt a tárgyai aszimmetriája és az a szabad játékosság, amit az alkotásában láttam, és amit az egész japán fazekasság is képvisel. Egy porcelántervezőnek mindig koncepcióban kell gondolkodnia és pontos elképzelésének kell lennie a végeredményről, legalábbis használati tárgyak esetében. Az alkotásba bele kell kalkulálnia számos tényezőt, például a zsugorodást vagy a deformálódást. Korongozásnál mindez egészen másképp működik: sokkal szabadabb az alkotás, annak ellenére, hogy akkor is tervezett formát készítünk. Számomra a helyi agyaggal való munka sokkal intuitívebb alkotói folyamatot jelent, gyakran hagyom, hogy az anyag „vezesse” a kezeimet, s ez igazán felszabadító érzés.
Mialatt a porcelántervezéstől a japán fazekasságig jutottál, hogyan változtál ?
Sokkal szabadabb és spontánabb lettem, ugyanakkor fegyelmezettebb is. Azt a flow-élményt, amit a porcelántervezés repetitív rácsépítésében és a tiszta anyaggal való munkában kerestem, megtaláltam a japán fazekasságban is. Az idáig vezető úton átéltem hullámhegyeket és -völgyeket, de ma már sokkal kevésbé vagyok szigorú önmagammal. Azáltal, hogy bekerültem egy másik kulturális közegbe, elkezdtem más perspektívából rálátni az európai és a magyar mivoltomra. Egy ideje sokkal jobban megbecsülöm a hazai tradicionális és kulturális értékeket, mindazokat a kincseket, amelyeket otthon természetesnek és magától értetődőnek vettem.
Mi a különbség a hazai és a japán kerámiakészítés között?
A hagyományos magyar népi fazekasság vörös agyaggal dolgozik, amelynek más az összetétele, porozitása, mint a japánnak, és a magas vastartalma miatt alacsonyabb égetési hőmérsékletet igényel. Az alkalmazott égetési fázisok nagyjából azonosak a két országban. Ahogyan nálunk, úgy a japánoknál is a zsengélő égetéssel kezdődik a folyamat, ami a megformázott agyag kiszáradás utáni, alacsonyabb fokú előégetését jelenti. Ezután jön a magas hőfokon való égetés, attól függően, milyen agyaggal dolgozunk. Itthon a fazekasagyagot 1050–1150, a fehérre égő agyagokat 1200–1300 fok között égetjük, de vannak olyan fajták, amikkel 1300 fölé is mehetünk.
Japánban is többféle nyersanyag létezik, függően attól, hogy az ország melyik részén bányásszuk, melyek mindegyikét más és más hőfokon égetjük. Délen világosabb, kevésbé szennyezett masszák vannak, amik jobban bírják a magas hőfokot, de például azon a környéken, ahol én lakom, kifejezetten magas vastartalmú, szép, sötétbarnára égő agyag bányászható. Én is legtöbbször ebből dolgozom és magam bányászom egy már bevált helyről.
Miért jobb, ha magad termeled ki az agyagot, s nem boltban vásárolod meg?
Többletértéke lesz, ha a bányászattól az agyag szárításán, formálásán át egészen az égetésig mindent magam csinálok. Nagyobb tisztelettel fordulok az anyaghoz, felelősebbé és átgondoltabbá válik az alkotás folyamata. A falu, ahol lakom, egy természetes agyaglelőhelyre épült, a kerámia bányászatának és készítésének évszázados hagyománya van. Ezért amikor Japánba kerültem, magától értetődő volt számomra, hogy én is ezt az utat fogom követni.
Az agyag feldolgozása egyébként meglehetősen időigényes folyamat, több hétig és akár hónapig is eltarthat. A kibányászott nyersanyag sokszor nedves, ezért először ki kell szárítanom, majd újra feloldanom vízben, hogy kiszűrjem a benne lévő szennyeződéseket, gyökereket, kavicsokat. Ezután újra átszűröm, majd ismét gyúrhatóvá szárítom. Nagy vödrökben tárolom, s megvárom, hogy az agyag leülepedjen az aljukra. Nap mint nap lemerem róluk a vizet, egészen addig, míg a legvégén már csak ujjnyi vastag nem lesz a vízréteg. Ezt követően gipszformákban szárítom, míg elérik a képlékeny állapotot. Végül elmegyek a helyi iskolába, kibérelek egy agyagkeverő gépet, és összekeverem az új anyagot a korábbi, megsemmisített alkotásaim újrahasznosított részeivel, s ha szükséges, teszek hozzá bolti masszát vagy homokot is. A mázaimat is legtöbbször magam készítem. A helyi, tradicionális, a rizs különböző részeiből készülő mázakat kedvelem krémes, lágy színük miatt.
Hogyan zajlik az égetés?
Mashikóban és a környékén sokan használnak elektromos vagy gázkemencét, de a legtöbb keramikus hagyományos fatüzes kemencében éget. Ez komoly fizikai igénybevételt jelent, de pont ez adja a szépségét. Egyszerre van szükség fizikai erőnlétre és szellemi frissességre.
Egy elektromos kemencében mindig egyenletes színt kap a kerámia, például egy fehérre lemázazott edény égetés után is fehér marad. A fatüzes égetéssel viszont csodálatos színeket érhetünk el, és soha nem születik két egyforma alkotás, minden munka egyszeri és megismételhetetlen.
Mesélted, hogy vannak többnapos égetések, ezek valamiféle helyi rituálék?
Valóban vannak több napig, sőt, akár egy hétig is tartó égetések, de ezeket inkább a kemencék méretei indokolják. Léteznek egészen óriási építmények is, amelyekbe egyszerre akár több ember is belefér. Ezek felfűtése és a beléjük férő rengeteg kerámia kiégetése hosszú ideig tart. Régen élt az a közösségi hagyomány, hogy egy-egy településen évente egyszer tartottak égetést, amikor egy nagy kemencét felfűtöttek, és abban a helyi keramikusok közösen, egymást hat-nyolc óránként váltva kiégették az addig elkészített összes munkájukat. Mashikóban most is él ez a hagyomány.
Miket készítesz most?
Mostanában a nagy lapostányérokra van óriási kereslet. A nyugati szokások lenyomatot hagytak a japán tradicionális táplálkozási kultúrán is. A „one plate” rendszer, amikor a több kicsi helyett egy nagy tányérra tesznek mindent, főételt, köretet és salátát is, náluk is egyre inkább teret hódít. Emellett töretlen a népszerűsége a ramenes mélytányéroknak is, de szoktam készíteni a tradicionális japán használati tárgyakat, például rizsestálakat, szójás kistányérokat vagy a hideg soba tészta fogyasztásakor a tészta mártogatására szolgáló poharakat.
A most készülő munkáidba beleszősz bármit is az egykori porcelános koncepcióidból?
A porcelántervezés folyamatára jellemző átláthatósághoz ma is ragaszkodom, kerámiakészítésnél is szeretem eltervezni, mit és hogyan fogok megalkotni. A porcelán négyzetrácsos szerkezetek építésének koncepciójából mára csak egy keretet őriztem meg, s ebbe a keretformába foglalom a történeteimet, majd ezeket a keretformákat variálom és rendelem természeti jelenségekhez. Az a célom, hogy ezekhez a természeti jelenségekhez köthető lelkiállapotokat és hangulatokat jelenítsek meg. A legutóbb, Kecskeméten bemutatkozó Jelenlét című kiállításom fali- és álló plasztikái az előző, Fázisok című kisplasztika-sorozatom formai továbbgondolásai, kombinációi. Keretbe foglalt, formába öntött költemények.
Tudod-e, hogy mi az, ami miatt ragaszkodnak hozzád a vásárlóid?
Szeretek beszélgetni a vevőimmel, sokukhoz baráti viszony fűz. Csendes, egyszerű és szerethető – ezt szokták a munkáimra mondani, aminek örülök, mert pont ezt a hatást szeretném elérni. Azt is különlegesnek tartják bennük, hogy keveredik bennük az autentikus az egzotikussal. És ennek – ezek szerint – Japánban nagy keletje van.