A beszélgetés felütéseként Boris Rašeta újságíró, az esemény moderátora megjegyezte, hogy Jászberényi legjobb írásait olvasva Dosztojevszkij epikája jut eszébe, de kiemelte azt is, hogy az alkotó haditudósítóként kezdte pályáját. Ehhez kapcsolódóan az első kérdése Jászberényi felé az volt, hogy hogyan tudja az újságírói tapasztalatait kamatoztatni a könyvszerzői munkája során.
Jászberényi először is megköszönte, hogy Rašeta Dosztojevszkijhez hasonlította, bár mint mondta, „jobban örültem volna, ha Tolsztojt említette volna. Dosztojevszkijnek ugyan voltak nagyon jó történetei, de szerintem nem tudott igazán jól írni.” A kérdésre válaszolva elmondta: „paraszti családból származom, amely rétegnek alapvető vágya a szerzés. Azaz: minél nagyobb föld, minél nagyobb gazdaság.” Ebből a gondolkozásmódból kilépve – az akadémiai oktatási rendszert is elhagyva – aztán úgy döntött, hogy a Közel-Keletre utazik, ahonnan tudósítóként újságcikkeket kezdett írni.
„Annyit tudtam, hogy én nem akarom az őseim életét folytatni. Viszont volt egy naiv elképzelésem: hogy írónak lenni jó. Most szólok mindenkinek, hogy nem, nem jó. Időközben jöttem rá arra, hogy sokkal nehezebb olvasókat szerezni a könyvnek, mint megírni azt.”
Felidézte azt, hogy újságíróként a háborúval sújtott területek frontjain rengeteg szélsőséget megtapasztalt, naponta találkozott a halállal. „Sok dolgot láttam a Közel-Keleten, szemtanúja voltam az emberek haldoklásának, feküdtem aknatűzben, fogtak rám fegyvert és számtalan forradalom és háború agressziója zúdult rám. Három vallás különböző ördögűzését végignéztem. Egyetlen dolgot nem láttam: Istent, vagy legalábbis valamilyen szervezőerőt.”
Mint mondta, ezek az élmények indították arra, hogy könyvet írjon, mivel „az írás áll a legközelebb nálam a vallásgyakorláshoz. Metafizikai ráismerés volt ez. Az írás az, amivel megpróbálok értelmet adni a velem történteknek, azoknak az eseményeknek, amelyeket láttam. Én azt gondolom, hogy – ahogyan Sartre is írta – minden, ami létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább és ok nélkül hal meg. A tragédia a mészárlásban a banalitása. Egyszerűen nem mutat sehová. Ezen nem tudok változtatni, de az írásaimnak ezzel szemben van értelme.”
Ugyanakkor az alkotás terápiás hatással is bír nála. Elmondása alapján poszttraumás stressz-szindrómában szenved az átélt élmények miatt, így az írással az is a küldetése, hogy „kijavítsam azt, amit láttam”, és szerencsésnek gondolja magát, hogy megvan az eszköztára ahhoz, hogy könnyítse ezeknek a traumáknak a hordozását.
Xenia Detoni műfordítónak nem ez volt az első munkája Jászberényivel, mint elmondta, közösen szoktak dolgozni az alkotóval a horvát kiadásokon. Csakúgy, mint korábban, ebben az esetben is éltek némi változtatással a Horvátországban megjelent köteten: együtt aktualizálták, némileg átstrukturálták a Mindenki másképp gyászol fejezeteit. Ugyanakkor megjegyezte, az író műveit sokkal inkább „rövid történetek füzéreként” ajánlja olvasni, mint regényként, mivel a fontos, igazán mély mondatok sokkal könnyebben vésődnek be az emberbe, ha szüneteket tart a fejezetek között.
A jövőbeni közös alkotásról Detoni elmondta, hogy nagyon várja Jászberényi következő regényét, a legjobb viszont az lenne, „ha a megírással párhuzamosan már fordíthatná is a legközelebbi művet, hogy semmilyen időbeli elcsúszás ne lehessen a magyar és a horvát kiadás között.”
Az alkotó zárásként méltatta Detoni munkáját, a közönséghez fordulva elmondta: „én nem írok horvátul. Magyarul és angolul írok. Abban, hogy önök horvát nyelven az én műveimet olvashatják, Xeniának hatalmas szerepe van, ugyanakkora, mint nekem abban, hogy megírjam őket. Ő is egy teljes értékű alkotó.”
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
