„Játsszunk másképp, mint ahogy tegnap játszottunk!” – beszélgetés Csikos Sándor színművésszel

A művészt 2022-ben a drámairodalom legjelentősebb szerepeinek hiteles megformálójaként nyújtott emlékezetes alakításai, a magyar irodalom remekeit, főként Szabó Magda műveit értő módon, igényesen tolmácsoló rendezései, valamint kivételesen értékes pedagógusi munkája elismeréseként ismerték el Kossuth-díjjal.

A 2021-ben megjelent életinterjú-kötetben (Csikos Sándor–Kornya István: Kulisszák nélkül – a szerk.) több tanítványa is megosztja önhöz fűződő emlékeit. Polgár Csaba írt arról, hogy „Zsanyi bácsi” soha nem keverte-tévesztette össze a színészt és a tanár szerepét. Ez a tudatos döntés volt a tanítás első pillanatától?

Valószínűleg nem, egyszerűen csak így alakult, mert bár a színházban jó szerepeket játszottam, tanárként nem akartam azokra hivatkozni. Úgy gondoltam, nekem abban a közegben, a gyerekek között mással kell nyernem. A legelső órám az Ady pódiumtermében volt. Már a folyosó közepe táján lehetett hallani egy dübörgő rock and roll zenét. Kinyitottam az ajtót, láttam, hogy az egész osztály táncol, beálltam közéjük – és a csata meg volt nyerve. A tizedik érettségi találkozójukon elmondták, hogy így teszteltek. A szigorúságban hiszek, de az erőszakban nem, már csak azért sem, mert nem olyan közegben nőttem fel. És a humorban! Ennek köszönhetően tudtam kialakítani a bensőséges kapcsolatot a tanítványaimmal.

Hogyan érzékelte: változtak az évtizedek alatt a gyerekek ambíciói?

Az online oktatás teljesen betette a kaput, de már azelőtt is érezhető volt, hogy egyre kevesebben érkeznek elhivatottan, nagy tervekkel. Azért jönnek az Adyba, mert ez egy jó gimi, de a jövőjükről nincs elképzelésük. Persze mindig vannak tehetségesek, akiket csábít ez a pálya.

Ilyenkor hogyan kezd el velük dolgozni, mivel piszkálja fel bennük az érdeklődést?

Elmondom nekik, nem baj, ha nem akar mindenki színész lenni, mert amit itt megtanulnak – a magabiztos fellépést, a tiszta kiejtést, a pontos fogalmazást –, annak az élet bármilyen területén hasznát veszik. Évekkel ezelőtt történt, hogy bementem az óráshoz elemet venni. Egy fiatalember volt előttem a sorban, rám nézett, köszönt. „Jó napot, tanár úr! – mondta. – Tanár úr, most diplomáztam földrajz-meteorológia szakon, és nagyon köszönöm, hogy megtanított arra, hogyan fejezzem ki a gondolataimat, így sikerrel tudtam államvizsgázni.” Ezért érdemes csinálni. Azokkal persze, akik színész szakra felvételiznek, másképp dolgozunk, készülünk, gyúrjuk éjjel-nappal az anyagot, de mindig hozzáteszem, nem biztos, hogy felveszik. Azt is megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy sikertelen felvételi után nem szabad összezuhanni, mert egy fiatal tehetség előtt rengeteg lehetőség áll. És ez megnyugtatja a gyerekeket, leveszi a súlyt a vállukról.

Ha már felvételi: Földeáki Nóra írja ugyanott, mennyire odafigyel a felvételi anyagok kiválasztására. Mi alapján válogat? Az számít, hogy a versek, a monológok mögül kivillanjon a személyiség, vagy inkább mutatványra van szükség, ami lenyűgözi a bizottságot?

A legelső az igényesség. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mindig megjegyezték, milyen igényes és színes anyagot visznek a tanítványaim. A kezdetektől úgy állítottam össze a tanmenetemet, hogy az a magyarórákhoz kapcsolódjon, így mentünk végig a magyar és a világirodalmon, a verseken és persze a drámákon is, egymás után következett Shakespeare, Molière, Csehov, Osztrovszkij, Ibsen, majd egy nagyot lépünk egészen Molnár Ferencig, Szép Ernőig és a mai magyar szerzőkig: Garaczi Lászlóig, Kárpáti Péterig, Hamvai Kornélig stb.

Van kapaszkodója ezekhez a történetekhez egy mai tizennégy-tizennyolc évesnek? Más a világ, amelyben élünk, teljesen más problémákkal küzdenek.

Csak olyan darabokat veszünk elő, amikhez lehet közük, és amiben örömüket lelik. Miről szól az Ahogy tetszik? – van egy lány, aki kényszerűségből elhatározza, hogy fiút játszik, ez színészileg komoly feladat, ráadásul szerelmes lesz egy fiúba. A Ványa bácsi végén arról beszél Szonya, hogy dolgozni fogunk, így lesz teljes az életünk. Ezt egy tizennyolc éves is fölfogja. Állandó témáim a Lila ákác, A kávéház, Molnár Ferenc Ibolyája, de a Liliomból Marika meg Julika beszélgetése a különböző egyenruhákról, tudja, az, ami úgy ér véget, hogy „hordár az, fiam, a fene essen belé”, ugyanúgy érthető ma is. Ha jól választunk, közel kerülnek a mai fiatalok is a klasszikusokhoz.

Egyszer részt vettem Londonban egy kurzuson, ahol a nagyszerű rendező, Peter Hall tartott kiselőadást. Azt mondta: ha egy Shakespeare-jelenetet próbálsz, próbáld úgy, mintha ma reggel kaptad volna postán egy teljesen ismeretlen szerzőtől. És milyen igaza van! Hihetetlenül feloldja az ember félelmeit, ha nem valami egyetemes, nagy igazságot akar ezeken a műveken keresztül megfogalmazni, hanem megkeresi benne a legapróbbat, azt, amihez tud kapcsolódni.

Milyen az, amikor együtt játszik a tanítványaival? Másképp néz rájuk?

Nem, olyankor elfeledkezem arról, hogy ők a tanítványaim.

És azt érzi, hogy ők másképp közelítenek önhöz partnerként, amikor már ugyanolyan diplomás színészek, mint egykori tanáruk?

Biztosan meg kellett nekik ezzel küzdeni belül, és az is biztos, hogy magukban kritizáltak, de a tanteremben mindig az volt a célom, hogy ne a szokásos iskolai hierarchiából nézzenek rám. Mindig azt mondtam, nekem a katedra csak arra kell, hogy lerakjam a köteteimet, mert én nem úgy vagyok tanár, ahogy a történelem, a földrajz meg a többi szakosok. Én azért vagyok, hogy segítsek nekik megérteni a dolgokat, hogy kifejezzék magukat, hogy megtanuljanak szépen magyarul beszélni.

Az egyik kötetbeli interjúban van egy mondata: „A színész a pályáján valamilyenné válik, ilyen-olyan manírokat vesz fel, modoros lesz, és ez nyilván rám is igaz.” Hogyan küzdött a manírjai ellen?

A manír tulajdonképpen maga az ember, gondoljon csak Latinovitsra, másrészt pedig törekedni kell arra, hogy ne csupán a manírjaimból dolgozzak. Mert tudom, hogy a hanghordozásomban, a gesztusaimban vannak modorosságok; ha máshonnan nem, hát onnan, hogy Keresztes Tamás remekül utánzott engem. Van, aki ezekből a manírokból megél, de nekem szerencsém volt, mert az élet sokféle szereppel megkínált. Az egyik este ültem mint propellernyakkendős, szmokingos úr A gyertyák csonkig égnekben, a másik este A bögrében, A fösvény ősében játszottam félig mezítlábasan, kopasz parókában, bibircsókkal, a harmadikon Lucifer voltam, vagy épp Szabó Magda valamelyik darabjában a hős.

Végigolvasva a Kulisszák nélkült, bennem egy olyan ember képe rajzolódott ki, aki nagyon pontosan látja a helyét, a feladatát a világban, ugyanakkor képes távolságtartással nézni magát. Most is, ahogy beszélgetünk, minden mondata mögött ott az irigylésre méltó önreflexió. Honnan ered ez?

Nagyon bonyolult évtizedeket éltünk át, nagyon nehéz volt az identitásunkat megtartani. Apám kisgazda képviselő volt, aki aztán nem volt hajlandó átlépni a kommunista pártba. Azt mondta, hogy őt nem erre választották. A forradalom leverése után röplapokat készítettem a guminyomdámmal. Többször kihallgattak, de az apám elleni bosszú is benne volt abban, hogy kirúgtak a karcagi gimnáziumból. Sikerült átjönnöm ide, Debrecenbe, a Fazekas Gimnáziumba, és attól kezdve ezzel a háttérrel nagyon kellett vigyáznom. A káderlapom ellenére fölvettek a főiskolára, ott aztán tényleg nem volt mindegy, mit beszélek. De ez a háttér csak másodlagos ok, alapvetően valószínűleg minden az alkatomból eredeztethető.

Különösen kezdetben volt rengeteg kétségem magammal szemben. Az önreflexió sokat segített, mert aki el van telve magától, az első buktatónál összezuhan. Amikor valamit jól csináltam, és sikerem volt, örültem; ha megbuktam, elkezdtem keresni, elemezni, mit rontottam el. Tudtam, hogy a kudarcból többet lehet tanulni, mert a siker kényelmessé teszi az ember. Ha tapsolnak, könnyen el lehet hinni, hogy legközelebb is ilyen lesz. Nem, nem ilyen lesz.

És hogyan rángatta ki magát azokból a helyzetekből, amikor bűnrossz darabokra írták ki, vagy tehetségtelen rendezőkkel meg kollégákkal volt körülvéve?

Részint úgy, hogy megpróbáltam valami egész mást csinálni, mint addig, például nem a modorosság útján járni. Az ilyen esetekben nincs komoly tét, de még nem láttam színészt, aki elhatározza, hogy ma rosszul fog játszani. Az volt a jelszavam: Játsszunk másképp, mint ahogy tegnap játszottunk! Részint meg tisztában voltam azzal, hogy vannak kötelező feladatok, amiket teljesíteni kell.

Ennyire egyszerű?

Ha nem ennyire egyszerű, abba belerokkan az ember. Nem voltam hajlandó keseregni azon, hogy vidéki színész vagyok.

A rendszerváltás előtti időszak kapcsán beszélt arról, milyen társadalmi erőt képviselt a színház. Van ma súlya annak, hogy kimegy a színpadra?

Kell, hogy súlya legyen, különben nem érdemes csinálni, de az tény, hogy megváltozott a mindennapokban a színház szerepe, de ahogy Peter Brook írja az Időfonalakban: a színház nem mehet bele a napi politikába. És nem is nagyon tud, jegyzem meg, mert a színház nagyon lassan mozduló, lomha intézmény. Felmerül egy téma, abból szöveget kell írni, de nem mindegy, kit kérnek fel rá. Kell még egy dramaturg, egy rendező, aki megkeresi a maga tervezőit, zeneszerzőjét, és persze a társulatra is ki kell osztani a darabot. Mire mindez megtörténik, már rég elfelejtettük az eredeti problémát. Az aktualitás gyorsan elveszik. Én azt hiszem, a színház feladata a moralizálás, az általános érvényű példaadás.

Ha már Szabó Magdát említette az imént: szerintem az is nagyon fontos, hogy a színház a helyi közösséget a saját történeteivel erősítse.

Hadd meséljek el valamit! A 17–18. században még voltak hordák, amik lovon jöttek és dúlták-rabolták Debrecent. Miattuk a kerítést egészen a házak ereszéig felfalazták, és csak egy nagyobb meg egy kisebb kaput hagytak rajta a szekereknek és az embereknek, így védték magukat. Amikor a két Jablonczay Kálmán elindul arra a bizonyos végzetes útra, hogy a fiú Füzesgyarmaton legyen mérnök, Szabó Magda egy kétszárnyú kaput említ, amelynek a felső része színes üvegből áll. Rengetegszer olvastam a Régimódi történetet, de ez a leírás csak akkor tűnt fel, amikor a rendezésemre készültem. Beugrott, hogy gyerekkoromban ilyen kapukon jártam minden nap, és elkezdtem sétálni, keresni, hol maradt még belőlük a városban. A Piac utcán találtam meg, Gyarmathy Ági pedig abból merítve tervezte a díszletet. Még a próbák alatt elvittem a társulatot a Déri Múzeumba, a Református Kollégiumba, a Nagytemplomba, a Svetitshez, végigjártuk azokat a helyszíneket, ahol az egyes jelenetek játszódtak, hogy a színészek magukénak érezzék a történetet, lássák, érezzék, hol estek meg a különböző események. Anna (Kubik Anna, aki Rickl Máriát játszotta az előadásban – a szerk.) később elmondta, ez mennyire sokat adott neki.

Játszik, tanít. Mennyi ideje marad arra, hogy Debrecenen kívül járjon színházba?

Arra mindig marad, hogy a tanítványaimat megnézzem! Már elfoglaltuk az Örkényt, a Vígszínházat, lassan a Nemzetit...

2021-ben jelent meg az életinterjú-kötet. Hogyan élte meg az emlékezést, azt, hogy szisztematikusan végig kellett gondolni és talán egy picit újra is élni az életét?

Fél évig készült. Ültünk a konyhában Istvánnal (Kornya István, az életinterjú készítője – a szerk.) és beszélgettünk. Ő kérdezett, nagyon felkészülten, én meg belemerítkeztem a történelmembe: egy alföldi család történetébe és majd’ hatvan év magyar színháztörténetébe. Mert nem akartam, hogy ez a könyv csak rólam szóljon, arról, hogy miket játszottam. Sokkal fontosabb az, hogy a világról képet adjunk, például, hogy milyen volt a színház a Kádár-korszakban. Színészként és tanárként mindig a jelenben kellett élnem. Ebben segített a magyar költészet és az, hogy folyamatosan nagyon fiatal emberek voltak körülöttem. Soha nem példálóztam nekik a saját sorsommal vagy az alakításaimmal, de hittek nekem ők és a nézők is, és ez tartott meg mindkét pályán.

Nyitókép: Cseke Csilla / MTI