Az 1955-ben keletkezett, Tennessee Williamsnek a második Pulitzer-díjat hozó darab eddigi fordításait követően Gecsényi Györgyi dramaturg készítette el a két változatban ismeretes dráma jó színpadi svunggal bíró új magyarítását. A szerző mindétig visszatérő témái, motívumai uralják e művet is: Brick, a cinikusan életunt harmincéves fiú az alkoholizmus démonával és a homoszexualitás árnyával viaskodva kárhoztatja kielégületlenségre feleségét, Margaretet (a testi szerelem száműzését önhergelő idegenkedéssel azért rótta ki az asszonyra, mert az megpróbálta elcsábítani az időközben elhunyt Skippert, Brick testi-lelki jó barátját és sporttársát, hogy e kerülő úton szerezzen biztosnak remélt tudomást a két férfi viszonyáról). Jelen van a gyorsan sorvasztó visszafordíthatatlan betegségének tudata helyett ideig-óráig biztos gyógyulásának mámorában élő dúsgazdag pater familias (épp ma hatvanöt éves) és csak a csapások óráiban elviselhetőnek, keménynek mutatkozó felesége, valamint a család másik ága, Brick örökségleső bátyja, Gooper és népes famíliája is.
A nagy lélegzetű monológok és dialógok nem mindig logikusan sorjáztatják tényeiket és érveiket, és nem rettennek vissza hatalmas közhelyektől. Az erős epikus töltés és indulati fűtöttség elég egyszerű drámaképletre redukálható: az élethazugságok előbb-utóbb kikezdik az embert, csapdaszituációkat teremtenek. Akár olyanokat, melyekből csak egy átlátszó, mégis monumentális, morálisan is elfogadható, ?kegyes? hazugság árán nyílik kétes kiút.
Béres Ilona
Guelmino Sándor a Macska a forró tetőn mára igencsak kiütköző gyengéinek rendezői orvoslása helyett igyekezett szokatlan tartalmi és főleg váratlan formai dimenziókba helyezni a színművet. Cziegler Balázs a színpadra építette a modern-semleges, kéklő és üveges lakásdíszletet (amely persze nem árulhatja el a Williams által is egy előzetes jegyzetbe kódolt, a cselekményre viszont rásugárzó tényt: az apa mostani rezidenciáját korábban ?egy szelíd és poétikus kapcsolatban? élő ?öreg agglegénypár? birtokolta). A nézőtér talán azért nehezen megközelíthető, hogy a zegzugos, botladoztató lépcsőzések során magunk mögött hagyjuk kommersz színházfogyasztáshoz lustult énünket. Nem hétköznapi optikájú ülőhelyünkről néhány (részleges szinkronitást érzékeltető, fényküszöbbel elválasztott) jelenet során azután a színház belső terére: a huzattal letakart széksorokra, az erkélyre s egy épített hidazatra látunk. Teóriákat lehet fabrikálni e megoldás értelmezésére, ám az erőszakolt fogás csupán a teret tágítja, a fantáziát nem. A felénk nyilalló hosszanti játékhíd nehezen áttekinthető messzeségbe szigeteli főleg a halálára immár készülő apát és jobban szeretett fiát, az alapjában nem rossz emberanyag, kiégett Bricket. Még a szavuk sem mindig ér el fülünkig, a félig sötét színház látványa pedig a képzettársításokat illetően hidegen hagy, mivel épp a teatralitás ezen fajtája felé nem nyílik ösvény.
A rendezés és a díszlet nem mulasztja el jelezni, hogy az író mindig is Eugene O?Neillt tartotta mesterének. A műanyag tartályokban halmozódó rengeteg jégkocka (dobnak is belőlük az italos poharakba) artisztikus elvontsággal utal a konkrét amerikaiságra. S valóban, mint O?Neillnél, eljő a jeges: a rendezőileg nem a legbiztonságosabban kezelt indulatok egyik felhorgadásakor jégdoboznyi kubus zuhog a felhevült marakodókra, lehűtendő őket. A látomásos nyitány Thorton Wilder, a nemzedékek monoton láncolata irányába tendál (Guelmino vitt színre már Wildert), a festői zárás René Magritte-ot látja vendégül hatásosan üres árnyékkompozícióban (Magritte szelleme volt ? ki tudja, pontosan miért ? a vizuális mozgató Guelmino Molnár Ferenc-interpretációjában, a Liliomban is). Az előadás sok mindent elmond, amit nem feltétlenül kellene, és sok mindent nem bont ki, amit bizonyára kellene. Újra és újra megleli előnyös kerékvágását ? hogy újra és újra kizökkenjen belőle.
Szélyes Imre és Pál András
E csapongás, szétszórtság ? tetézve mesterkélt módikkal, feszélyező fölöslegességekkel ? a színészi formálásokon is nyomot hagyott. Béres Ilona nyilván az előnytelen maszkírozás, a busa szemöldök nélkül is el tudná játszani az ostoba hárpia Édesanyát ? azzal az egyre koncentrálódó készséggel, amely a vége felé a feleség, anya lényének összetettebb voltával, lelkierejével sem marad adós. Szélyes Imre mint Édesapa ötször-hatszor is újrakezdi a figurafaragást: nagy gesztusokkal próbál átlendülni egyik skiccről a másikra. Folyton mást kényszerülünk feltételezni róla: a szemére vetett apai dresszúra ugyanúgy nem sajátja, mint a nemegyszer kifejezett tétovaság. Nem jelentékeny alak a Pollitt-gyapotbirodalom feje, s ezzel a többiek jellemnyomatéka is csökken. Sipos Imre az eleinte pipogyának hitt Goopert mind sátánibban kivetkőzöttnek játssza, oldalán Soltész Bözse (Mae) is túlkarikírozza az örökség leszakításáért vívott harc feleség-szárnysegédjét. Szatmári Attila bent reked a haszonleső, hivatására méltatlan pap (Tooker tiszteletes) sztereotípiáiban; ezt kellő tartózkodással teszi, ahogy Szűcs Sándor is ellátja-ellágyítja a megmásíthatatlan orvosi véleményt nagy nehezen közlő Baugh doktort.
A legtöbb jellem fekete-fehér. Mondhatni, így követeli a bemutató: Kárpáti Enikő fehérből és feketéből szabta kísértetiességre hajló jelmezeit (s az apát szinte élve eltemető álságos szerződés papírlapjai egyik oldalukon fehérek, a másikon feketék; a doktornak csúsztatott borravaló-júdáspénz fekete-fehér bankó). A színdramaturgia nem alkalmatlan a dráma strukturális átvilágításához, de nem elégséges útmutató a színészek számára. A két főszereplő túl is lendül mindezen. Közülük Pál András (Brick) az élsportolóból bokatörött iszákossá vált, romjaiban heverő fiatal férfi külső megjelenítésében, feszült nyugalmi állapotainak szikráztatásában nyeri meg a közönséget. Kevésbé a ?bekattanó? részegség, csigázott idegesség technikai fogásaival. Pál tud színpadi távolságot tartani, és ez a figura szempontjából roppant fontos. Balsai Móni Margaretje (ama macska a forró tetőn) a legösszefogottabb, legszebb teljesítmény. Ő is fekete-fehéret hord, mégis szivárványos. Lelkileg szép ember abban a famíliában, ahol ez egyébként nem mondható el senkiről. Balsai tudja a színpadi távolságot lopni, és a feleség segítő-behálózó közeledései a férjből is előhívják a ritmust. A premier legjobb jelenetei azok, amelyekben mindketten központi részesek.
