Lassú folyású, súlyos, depresszív, mégis furán érzelmes norvég film pályázik a Hullámtörők-díjra a versenyfilmek sorában. Drukkoljunk neki, az Észak a Titanic valóban emlékezetes filmélményei közül való. Főhőse egy férfi, aki nagyjából mindent elveszített: csalódott a szerelemben, a barátságban, elvesztette a munkáját és a józan eszét. Egy idegösszeroppanásos történetbe korábban már belefuthattunk a Titanicon, a Berlin Calling túlpörgött főhősébe, a hiperaktív DJ Ickarusnak, most itt a komplementere: Jomar Henriksennek hívják, két méteres, száz kilós, pánikbeteg és alkoholista.
Jomar feleségét legjobb barátja csapta le a kezéről, síelni nem síelhet pánikbetegsége miatt, így egy sípályán vegetál pályagondnokként, pontosabban csak mered a pályákra kétségbeesetten, a nap nagy részét pedig átalussza. Hogy van egy négyéves fia, azt régi barátjától tudja meg, attól, aki elcsábította a szerelmét, és egy nap váratlanul becsönget hozzá. Szavak alig törik meg a feszült csöndeket, a két behemót férfi farkasszemet néz a hóviharban, életre-halálra egymásnak esnek, beledöngölik egymást a hóba, majd a győztes, az áruló barát távozik, csupán egy nejlonzacskónyi alkoholt hagyva hátra. Főhősünk négykézláb bevonszolja magát a faházba, inni kezd, és mikor korábbi verekedőpartnere visszatér, könnyes és fogcsikorgatós kétségbeeséssel esnek egymás nyakába.
Rune Denstad Lango road movie-jának erős felütése van, már az első pár percekben nyilvánvaló, hogy nem egy túlbeszélt, pszichologizáló lélekelemzés vár ránk, hanem egy hallgatag, érzelmeit totálisan magába fojtó férfi méla ámokfutása. Bár az ámokfutás szó azért enyhe túlzás, Jomarban - akit Anders Baasmo alakít nagyszerűen - éppen az az érdekes, hogy légüres térben lebeg, nincsenek kapaszkodói egyáltalán, meghatározó létmódja a totális passzivitás. Célja nincs, csak a túlélésre hajt, de arra se nagyon. Folyamatosan iszik, néha a változatosság kedvéért gyógyszerre iszik, és egyszerűen nem képes szembenézni harminc évnyi kudarccal, inkább kvázi alvajáróként éli túl a napokat. Az egyetlen, ami leköti, egy ismeretterjesztő sorozat alagútszerencsétlenségekről, így igazán stílusosan, saját kuckóját is felgyújtja, mielőtt motoros szánnal nekiindul, hogy megkeresse volt feleségét és négyéves fiát. Nem ez az első és utolsó tűzbe borult faház a filmben. A road moviek valamilyen módon szoktak tartogatni némi reményt hőseiknek, nagy találkozásokat, szerelmeket, életre szóló barátságokat, no, ez esetben erről szó sincs, bár azért elég különös epizodisták színesítik a hómezőket, akik mind legalább olyan magányosak, mint a főhős.
A forgatókönyvet Erlend Loe, a Naiv.Szuper és a Doppler szerzője írta, aki az idegösszeroppanások specialistája, hősei mind valaha sikeres férfiak (különben Jomar is síbajnok volt), akik egyik napról a másikra zuhanórepülésbe kezdenek, szakítanak addigi életükkel, és megpróbálnak minden szálat elvágni, ami az úgynevezett normális élethez kötötte őket, és aztán csak úgy lebegnek a semmiben: van, aki egyszerűen abbahagyja a beszédet, más kiköltözik az erdőbe. Az Észak főhőse is hasonló, Jomar így nem a Sean Penn-féle, vadromantikus és kalandos Út a vadonba vonalat viszi tovább, hanem egy sokkal kietlenebb, depresszívebb út vár rá, mely furcsa módon mégis lenyűgöző. Philip ?gaard operatőr jóvoltából ebben a filmben a természet vad, zabolátlan és kíméletlen arcát látjuk. Nincs infantilizálva vagy megszelidítve a látvány, az ember valóban jelentéktelen hangya a végtelenül nyújtózó havas fennsíkok vagy a kopár hegyormok mellett. A magány érzetét ez a gyönyörű, de félelmetes táj sokszorosan erősíti fel, az elveszettség ez esetben nem csupán szimbolikus, hanem valóságos, hiszen senki nem talál meg egy hullát a többméteres hó vagy jég alatt. Az Északban, amellett, hogy Anders Baasmo személyében egy csodálatos színész viszi a hátán a filmet, talán éppen az a legerősebb élmény, hogy a természet tombol, miközben az ember csak vegetál: hatalmas a nagyságrendi különbség.
