A 2008-as keltezésű Sweet Mambo épp a negyedik Pina Bausch darab, amelyet a hazai közönség is láthat; aki a Nelken (Szegfűk), a Café Müller és a magyar vonatkozású Wiesenland (Zöld Föld) élményével ül be a nézőtérre, egy kicsit már ismerheti Bausch világát, mégis meglepődhet.
A kétszer egy órába foglalt színpadi mű szokatlanul puritán terét a légies, olykor álomszerűen lebegő függönyökön túl csak az előadók ?díszítik föl? saját testükkel, személyiségükkel és a korábbiaknál több a tánc is, pontosabban a koreográfiaként is működő játékelem. Feltűnik, hogy az egyes és többes akciók között mennyi magánszólam oldódik mozgásba, persze mindig valamilyen belső mintát váltva érzékivé. Bausch alkotás közben és sajátos kérdező módszerével talán maga is ezeket a végletekig csupaszított, személyes mintákat kereste színpadi társaiban, bizonyos mélységi alakzatokat, amelyekben a különbségeken túl már az embernek, mint teremtménynek az azonosságai válnak láthatóvá. Figurái és jelenetei e határpontokon nyílnak meg, nyílnak új egésszé; a kollázs technikából itt tűnik elő a súlyos veretű színház.
E színház felé lehet közelíteni teoretikusan is: szép mennyiségű irodalom áll készenlétben, sőt, a társulat mostani vendégszereplésekor már kezünkbe vehetjük a L?Harmattan Kiadó legfrissebb tánctörténeti könyvét, a Fuchs Lívia sorozat-szerkesztésében megjelent Pina Bausch ? Félelmek alagútján át című monográfiát is. Ám vannak más utak is, mert az alkotó végül mindent a nézőre bízott, nem ragaszkodott a közös olvasathoz. Kizárólag az igazsághoz ragaszkodott, azt kereste előadóiban, s e keresés fázisait örökítette színpadra. Immár lezárt életművében nem találni filozófiai zsákutcákat, bizonytalan formai kísérleteket, külsőségekben tobzódó ?mellékjeleneteket?. Lezártsága mellett ugyanakkor valamiképp mégis nyitva maradt, élő maradt ez az oeuvre, olyan értelemben, hogy a Bausch-előadások ma is eredetien mutatják az egykori műhelymunka legsajátabb vonásait; a társulat a koreográfus-rendező halála után is végzi feladatát, vagyis a színpadra tekintve semmi sem változott, ugyanazok a testek és arcok villannak elénk? Úgy tűnik, a jelenlegi művészeti vezetők, Robert Sturm és a repertoárt saját izmaiban érző régi táncos, Dominique Mercy megfelelő érzékenységgel bánnak a jövővel és múlttal; gondjuk van rá, hogy a világ sok táján megismerhessék ennek a rendkívüli színpadi életműnek lehetőleg minél több opusát. E törekvés grandiózus eseménye lehet majd a londoni olimpiához kapcsolódó kulturális programban a tíz Bausch-mű előadása is.
A Sweet Mambo lazán kanyargó címe épp olyan, mint maga a társastánc, de azon túl, hogy a hangzóanyagban is előbukkan az alapritmus, inkább csak az élet játékos és távoli analógiájaként jön szóba. Ugyanakkor a rendező-koreográfus nem egyszer valamely apróra szedett társastáncból indít valami újat, a külső vagy belső viszonylatok képeiként szolgáló mozdulatok azonban végül bármifélék lehetnek, épp úgy, mint az előadásban meghagyott szövegek, épp úgy, mint a lírai, abszurd, vagy nyers részletek, épp úgy, mint a színpadon feltűnő tárgyak és eszközök, épp úgy, mint Bausch-nál bármi? Szuverén költészetébe mindent beemelhetett, azonnal hasonította azt. Övé a színpadon lebegő függöny, a szürke filmidézetben Zarah Leander arca, övé a szétzúduló víz, a koccanó vödör, a földre zuhanó nők sikolya, övé a meztelen hát, az érzékien simogató férfikéz, a nők több számmal nagyobb ruhája és kibontott haja? Övé minden, és a sokaságból általa lesz mindig az egy, általa lesz a mű.
Még ma is jelen időben.
