Izsák Lili díszletét látva már az előadás megkezdése előtt biztosak lehetünk abban, hogy Dömötör András szakít a Homburg hercege amúgy nem túl gazdag magyarországi előadás-hagyományával.
 
 
 
Heinrich von Kleist öngyilkossága előtt egy évvel írt utolsó darabja történelmi tényeken alapul, mégsem történelmi dráma – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy e műfaji megnevezést a romantikától a XX. század közepéig használni szokás. Tény, hogy II. Frigyes brandenburgi választófejedelem háborút vívott a svédek ellen, s 1675. június 28-án döntő csatára került sor Fehrbellinnél, ahol a fiatal Friedrich Arthur von Homburg herceg, lovassági tábornok – immár harmadszor -, megszegve a fejedelem hadiparancsát, támadásba lendült, s győzött, megfutamította az ellenséget. Ám Kleistet nem maga a történelmi esemény ábrázolása érdekelte – bár a történet megírásakor számított a királyi ház jóindulatára, amiért nemzeti témát dolgozott fel -, hanem az ész és a szív, a fegyelem és a szabadság konfliktusa, illetve a valóság és a valóságon kívül levés megfoghatatlan állapotának érzékeltetése.
 
A választófejedelem a hadbíróságtól a haza és a törvény nevében kér halálos ítéletet arra, aki a parancsot megszegte – legyen az bárki -, míg Homburg és katonái a helyzet józan mérlegelése alapján történő szabad döntés jogosságát a győzelem fedezetével képviselik. Homburg elismeri, hogy vétett a parancs ellen, azt is jogosnak tartja, hogy ezért büntetés jár, de azt nem, hogy ezért meg kelljen halnia. Ezért inog meg egy pillanatra, ezért könyörög életéért a választófejedelemnénél, és mond le Natalie hercegnő kezéről. De amikor a választófejedelem ravasz döntése alapján neki magának kell döntenie sorsáról, mégis a kivégzést vállalja, mert apjaként tisztelt feljebbvalójába vetett feltétlen bizalma megingott s ezt kívánja a tiszti becsület.        
 
 
 
De mindez nem ilyen egyszerű, hiszen a darab eleje és vége lebegő, álomszerű keretbe helyezi a történelmi hitelű eseménysort. Homburgot úgy ismerjük meg, mint holdkórost, aki nem tudja, hogyan keveredett a kastélykertbe, holott csapataival már a harctérre kellene lovagolnia, álomként éli át a választófejedelem és kíséretének vele űzött tréfáját, amelynek során hozzá kerül Natalie hercegnő egyik kesztyűje, s ez a továbbiakban többszörösen is végzetes következményekkel jár. Amikor kegyelmet kap, és az udvar ismét eljátssza a darabkezdő koronázási jelenetet, Homburg elájul, s révedezve kérdi: “Nem álom ez?” Az előadásban Kottwitz, öreg ezredes darabbeli szövegével az ellentmondásos szerepű, s a kezdő jelenetet is indító Hohenzollern gróf válaszol: “Álom, mi lenne más!”
 
Ez a kulcsa Dömötör rendezésének, az álom, a félálom, a képzelet, a valóság és a nem valóság közötti keskeny mezsgye-állapot. Két röhögés fogja keretbe az előadást. Polgár Csaba mint Hohenzollern a színpad bal szélén áll, és visszafojthatatlan nevetésétől alig tud belekezdeni barátja és bajtársa állapotának ecsetelésébe, miközben a felderengő fényben láthatóvá válik a jobb szélen lombkoszorút fonó révült herceg, akinek megtréfálása jó heccnek tűnik. Polgár ugyanezzel, bár kissé erőtlenebb és rövidebb nevetéssel zárja az előadást. Az, ami kezdetben jó heccnek tűnt, végül is beteljesedett, igaz, ebbe egy fiatalember csaknem belehalt. Az utolsó nevetést néhány jelenettel korábban viszont felerősíti egy másik: amikor a választófejedelem és a hercegért kiálló tisztek között megszületik a kompromisszum, hiszen egyetértenek abban, hogy az életben hagyott Homburg mindazok után, amiken keresztülment, már nem lesz az, aki volt, nem fogja negyedszer is elrontani fejedelme győzelmi diadalát. Harsány, cinkos és cinikus röhögés rázza a katonákat.
 
 
 
Ha a történet lényegében véve a valóság és a képzelgés határán játszódik, akkor nincs szükség reális színterekre, akkor elrajzolhatók a jellemek és a helyzetek. Ez történik az Örkény Színház előadásában. A hátsó falon ajtókeretként kivilágosodó csík jelzi a kastélyt, az asztalokkal teli térben bármely szituáció elhelyezhető, a csata jelzéséül Homburg ripityára töri az asztalokat, amelyek néhány deszkadarabját mint győzelmi jelvényt viszi magával, s egy felfordított, kétlábú asztalmaradvány elég a börtön érzékeltetéséhez. Nincs kard, amelyet Homburg elfogásakor el kell tőle venni, de nincsenek inasok, szobalányok sem, akik hordozzák a kellékeket, itt mindig kéznél van a dramaturgiai funkciót betöltő levelek és utasítások céljára használt sok-sok üres papírlap. Viszont a küldöncök szerepe megsokszorozódik, s egyszerre hatan kórusban és szólóban, groteszk mozdulatokkal kísérve számolnak be a csatatéri történésekről.   
 
Dömötör felfedezte és kibontotta a darab Kafkáig és az abszurdokig előremutató groteszkségét. Egy hajszállal túlstilizálja az epizódokat, a sorfalat alkotó tisztek csatajelentését éppen úgy, mint Homburg és Natalie eljegyzését a földön fekvő elalélt választófejedelemné felett, vagy a fejedelem és a tisztek nagyjelenetét, amelyben a katonák egymás háta mögött ülnek, és mint egy vígjátékban adogatják előre meg hátra a parancsokat meg a kérvényeket.
 
Ötvös András 
 
Az ötfelvonásos darab nemcsak a húzásoknak, hanem a szimultán jelenetezésnek is köszönhetően (dramaturg: Gáspár Ildikó) másfélórás előadássá sűrűsödött, amelyben remek alakítások szolgálják a rendezői elképzelést. A címszerepre vendéget hívott, Ötvös Andrást, aki nem lobogó szőke hajú romantikus hőst, nem félőrült képzelgőt játszik, hanem nagyranőtt, szeretetre és dicsőségre vágyó, naiv kamaszt. Úgy ront a fejedelemné (Kerekes Viktória) elé, mint védtelen gyerek, úgy ajánlja fel védelmét és nevét Natalie-nak (Nagy Ilona), mint aki először éli át a szerelmet, úgy ül a választófejedelem térdére és fogadja uralkodójának homlokcsókját, mint fia, de végakaratának közlésekor ő kerül fölénybe, ekként viszonozza az “atyai” csókot.
 
Széles László – aki tizenöt évvel ezelőtt az Új Színházban Hohenzollern grófot játszotta – a halk szavú, nyugodt, kiismerhetetlen választófejedelem. Sokáig nehéz eldönteni, hogy gyenge, vagy nagyon is okos, ravasz. Sikereire hiú. Széles alig hallhatóan, szinte szótagolva sziszegi a tiszteknek: “Hogy remélsz olyasmit, te bolond, /Hogy szekeremen önfejűen /Bárki jöttment rángathatja a gyeplőt?” S ezután emeli fel először és utoljára a hangját. A kegyelemért könyörgő Natalie-t látszólag szeretettel és megértéssel fogadja, de ahogy búcsúzáskor lapogatja a hátát, lelepleződik.
 
Polgár Csaba egy-egy szünettel, szemvillanással, tétova mozdulattal jellemzi Hohenzollern gróf kettősénű figuráját. Végső soron ő indítja el az események láncolatát, ugyanakkor ő vádolja meg a fejedelmet mint a herceg botlásának okozóját; szórakozik Homburg viselkedésén, de katonaként mellette áll. Hű szeretne lenni uralkodójához is, bajtársához is. Az ebből fakadó ellentmondásosságot a színész árnyaltan és maradéktalanul visszaadja.
 
 Debreczeny Csaba, Kerekes Viktória, Nagy Ilona, Széles László
 
Csuja Imre bal kezét katonakabátja alsó hajtójába rejtve, bal lábát húzva jeleníti meg a szókimondó Kottwitz ezredest, aki elsőként követi Homburgot a parancsmegtagadásban, és elsőként áll ki parancsnoka mellett. Máthé Zsolt jelentős epizodistává érik. Csak ül, oldalt, mint a bebörtönözött Homburg felvigyázója, és egy türelemjátékkal babrál, de őrá kell figyelni. Alázatosan rendezi be a színt a fejedelem jelenetére, hogy aztán egy bohózat határáig elmerészkedő sugdolózás után előkészítse a herceget a kegyelemre.
 
Zsótér Sándor Pentheszileiája, Polgár Csaba Herrmann csatája után Dömötör András Homburgja is a Kleist-darabok kimeríthetetlen gazdagságát és elképesztő modernitását bizonyítja.