Jó lenne „csalás nélkül szétnézni könnyedén” – Interjú Porogi Ádámmal

Ha jól tudom, részben a testvérednek is köszönheted, hogy a színészi pályát választottad.

Igen, megkért, hogy szerepeljek egy általa rendezett darabban. A Cseresznyéskertben játszottam Firszet. Akkor még az ELTE történelem–indológia szakára jártam. Jobban éreztem magamat a színészek között. Emiatt jelentkeztem Kaposvárra. Amikor felvettek, otthagytam a bölcsészkart.

Valló
Péter azt mondta rólad, hogy a bölcsészkar után „kikényszerült belőled a
színészet”.

Szerettem volna megmutatni magamat. 18 évesen még nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Az ELTE-re jobb híján jártam, a szüleim tanárok. Engem viszont sem a tudóslét, sem pedig a tanári pálya nem vonzott. Pedig szép pályák; egyre jobban látom, milyen szépek.

Mi
vonzott a színészetben?

A tetteimben gátlásos fiú voltam, és közben mindenféle vad gondolat és vágy volt bennem. Emlékszem, amikor még Bárka stúdiós voltam, az egyik próbán átszakadt bennem egy gát. Megéreztem valami erőt, amit addig csak sejtettem.

Úgy gondolom, hogy az emberben minden megvan. Az más kérdés, hogy például technikailag ki mennyire ügyes, mennyire ismeri és mennyire tudja használni a képességeit. A természetünk is sokféle: vehemens, halvérű, bátor vagy gyáva. De ezek inkább megszokások: megszoktuk, hogy így vagy úgy viselkedünk és gondolkodunk. A színházban néha megéreztem a szabadságot: hogy lehetek más, mint aki általában.

Az
formált rajtad színészként, hogy édesapa vagy?

Biztosan. Gondolom, minden formál valahogy. Ez pedig óriási változás volt az életemben.

A
párod (Pető Kata) is színésznő. Mennyire viszitek haza a munkát?

Nehezen tudom elképzelni, milyen lenne, ha nem vinnénk haza. Egyrészt meg akarjuk osztani egymással, hogy éppen min gondolkodunk, mi történt velünk aznap. Másrészt a másikra is kíváncsiak vagyunk. Harmadrészt mindkettőnknek ugyanaz a hivatása. Az a mondat még nem hangzott el köztünk, hogy most egy kicsit tegyük félre a színházat. Kata nagyon jó tanácsokat tud nekem adni, ha megnéz valamiben. Ismer.

Azt olvastam, hogy korábban írtál, és még Spiró György is biztatott.

Eredetileg drámaírónak készültem, de nem akartam az a típus lenni, aki el sem mozdul az íróasztal mellől. Shakespeare és Molière inspirált, akik színészek is voltak. Ők belülről ismerték a színház működését. A színpad viszont erős drog: ha egyszer beszívta az embert, többé nehezen engedi el. Szóval így lettem színész.

Vannak
még írói ambícióid?

A tavaszi karantén idején elkezdtem újra
írni, de egyelőre nem tudom, hogy folytatom-e.

Harmadik éve vagy a Radnóti Színház tagja. Mennyire mozogsz már otthonosan a falain belül?

A társulat gyorsan befogadott. A szimpátia egy dolog, de egy idő után nem sokat ér. A közös munka számít. Csak az első évadom végére éreztem úgy, hogy már otthon vagyok.

Szerepátvétellel kezdted el a munkát. Mennyire izgultál?
Nagyon. Amúgy is szoktam, főleg premier előtt. Ha egy szerepet átveszel, nagy százalékban azt kell csinálnod, amit az előtted lévő színész bepróbált. Nincs idő arra, hogy gyökeresen átalakíts mindent. Eközben már elkezdtem próbálni az Üvegfigurák című darabban egy nagy és remek szerepet, és inkább azt éreztem a „debütálásomnak”, mint a szerepátvételt.

Mi
emelt be a társulatba?

Maga a társulat. A közeg nem volt teljesen
idegen, mert többeket ismertem már. Amikor az első itt töltött évadom végén
engem választottak a legjobb színésznek, az nagyon jólesett. Arra gondoltam:
„Nyugodj meg. Talán nem utálnak annyira.”

Voltak
elvárásaid?

Persze. Először is önmagammal szemben. A Radnóti előtt hat éven keresztül Kecskeméten játszottam. Kocsis Pál nagyszerű kollégám tanácsolta:  akárhova megyek, maradjak önmagam. Ha erre vigyázok, nem lesz baj.  Magammal szemben ennyi volt az elvárásom: hogy ne akarjak túlságosan megfelelni.

És
sikerült?

Talán igen. Azért ez nem egyszerű dolog. Ebben a szakmában talán óhatatlan, hogy tetszeni akarsz; azt akarod, hogy az alakításod elnyerje az emberek tetszését. Mégis: amíg dolgozol, ezt el lehet felejteni. A legenda szerint Bereményi mondta Cseh Tamásnak koncert előtt, hogy megnyugtassa: „Ne izgulj, nem te vagy a fontos, hanem a dalok.”

A Radnótitól azt vártam, hogy itt minden munka valamilyen módon különleges lesz. Nem egyszerűen szórakoztatni akarjuk a nézőt – valami különbet akarunk nyújtani, mint amit általában kapnak. Ez az elvárásom abszolút teljesült. Csodálatos színészek és munkatársak dolgoznak itt; mindenkinek a színház a fontos, és folyamatos gondolkodás zajlik arról, hogy milyen színháznak van ma értelme. Örülök, hogy köztük vagyok.

Eddig
viszonylag gyakran alakítottál gondolkodó, értelmiségi karaktereket. Ez zavar?

Ha csak ilyeneket játszanék, zavarna. Sokfélét játszottam, főleg Kecskeméten. És ezekből az úgynevezett értelmiségiszerepekből is ezerféle van, rengeteg hatalmas szerep a világirodalomban. Nagy kaland ugyanakkor, ha valami egészen mást játszom; amikor mondjuk Zsótér Sándor egy kétméteres, fekete bőrű, szadista ápoló szerepét bízza rám a bolondokházában.

Állítólag azért is szereted a nyári szüneteket, mert olyankor érik benned a szerep. A karantén alatt ez megtörtént?

Szeretem a nyarat, de inkább arról van szó, hogy jó felfedezéseket lehet tenni egy szerep kapcsán, ha nem csak egy évadon át megy az előadás. Ha eltelik valamennyi idő. A vidéki színházakban ez sajnos ritka. A kérdésedre válaszolva: a karantént nem tudtuk pihenésként megélni. Stresszes időszak volt, mert költözésben voltunk, és azt sem tudtuk, mi lesz a színházakkal. De legalább közösen reggeliztünk és vacsoráztunk otthon. A szerepek biztos értek meg felejtődtek.

Azt
is mondtad, hogy „figyelnem kell, hogy bár rengeteget formálnak rajtunk a
szerepek, egyiket se forgassuk át a saját életünkre, mert az katasztrófához
vezethet.” Milyen személyes tapasztalatod van?

Ezek olyan dolgok, amelyek rejtett utakon lopakodnak. Nem úgy kell elképzelni, hogy miután eljátszottam Othellót, hazamegyek, és megfojtom a feleségemet. Inkább arról van szó, hogy ha mondjuk egy nárcisztikus, kegyetlen vagy önző figurát játszom, akkor a próbákon felerősítem magamban ezeket a tulajdonságokat, szóval próba után tudnom kell, hogy ezek nem azonosak velem.

A Rózsavölgyi Szalonban is játszol, az Idegenek a vonaton című darabban. Hogyan élted meg a próbákon a gyilkossá válás folyamatát?

Nem feltétlenül az a nehéz, ami annak tűnik. Ez sem okozott nagyobb nehézséget, mint egy látszólag kevésbé szélsőséges helyzet eljátszása, például egy szakításé. Pontos képet adni a lélek útjáról: mindig ez a nehézség, és ez az izgalom. Itt konkrétan: mik azok a játszmák és gondolatok, amelyek egyre közelebb visznek az emberöléshez. Mik azok az érvek, azok a kényszerek, amik erősebbek annál a parancsnál, hogy embert ölni tilos.

Az
előadás nem ábrázolja a gyilkosságot. Ennek ellenére el kellett képzelned, hogy
megtetted?

A második felvonásban, a gyilkosság után nem árt, ha van a fejemben egy kép arról, hogy mit tettem. Van ott egy arc, van egy éjszaka, egy erdő, ahol csönd van; csak a saját zihálásomat hallom, ahogy futok. De azt nem gondolnám, hogy ezt el kell képzelni. Csak nekem könnyebb így.

Milyen, mindenki számára átélhető üzenetet hordoz a darab?

Meg kell nézni, amikor majd újra
lehetőségünk lesz eljátszani, mert ha egy mondatban össze lehetne foglalni, nem
lenne szükség az előadásra. Mégis, ha valami nagyon tömör üzenetfélét kell
mondanom, akkor Szarka János rendezőt idézném. Nagyon könnyű manipulálttá
válni. Észre sem vesszük, hogyan kerülünk valaki vagy valami hatása alá. Még
saját monomániás gondolataink is rabul ejthetnek bennünket.

Jó lenne „csalás nélkül szétnézni könnyedén.” Ez nem sikerül a két főszereplőnek, és az életben sokszor nekünk sem. De törekedni lehet rá. Rengeteg információval árasztanak el bennünket, és ki tudja, hogy ez által kiknek az érdekei szerint kezdünk el gondolkodni. Nagy szükség van arra, hogy ha olvasok egy hírt vagy látok egy reklámot, vagy csupán beszélgetek valakivel, legyen bennem annyi óvatosság, hogy átgondoljam, valójában hogy is van ez.

Hogyan
élted meg, hogy a járványügyi szabályokat betartva, de mégis közönség előtt
játszottatok az ősszel?

Nagy megtiszteltetésként éltem meg, hogy ennyi bátor ember nézett meg minket. Hálás vagyok érte. Emlékeztetett arra, hogy a színház valójában ünnep.

Ez
lenne a pozitív hozadéka a járványnak?

Nem tudom, mi lesz utána. Ez jó emlék marad. Egyelőre csak a bizonytalanság leng körül mindent, és azon dolgozunk, hogy ne hatalmasodjon el rajtunk az ebből fakadó feszültség.

GT

Portréfotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert