Juhász Dóra: A nagyvonalú, egészben gondolkodó megközelítés érdekel

Első pillantásra meglepő lehet, hogy a művész 2022 óta látszólag ugyanazt a kompozíciót festi. Könnyű volna azt gondolni, hogy ez a praxis önmagába záródik, és folyton önmagát játssza újra. Juhász Dóra műtermében körbetekintve azonban hamar világossá válik, hogy a variációk kimeríthetetlenek. Festészete nem a miről, hanem a hogyanról szól: a festés folyamatáról, a döntések finomságáról, a színek, ecsetnyomok és terek viszonyáról.

Ez színtiszta festészet. A lazúrosan felvitt gesztusok érzéki kompozíciókká rendeződnek, miközben a háttér folyamatosan alakuló, áramló festői térré válik. A rétegek és ecsetvonások puhán fluidáló, sejtelmes világot hoznak létre, amely egyszerre transzcendens és anyagi. A felület elsőre monokrómnak vagy homogénnek tűnhet, ám közelebbről nézve megláthatjuk, hogy játékkal és mozgással telített: a különböző irányú és intenzitású ecsetnyomok élettel töltik meg a teret, amely folyamatos rezonanciában áll a ráhelyezett formákkal.

Közel megyek a képekhez, és egyből láthatóvá válik az a rengeteg ecsetnyom és érzéki gesztus, ami pulzálóvá teszi ezeket a kompozíciókat. Miközben én szórakoztatom a retinámat, Juhász meséli, hogy ez a festészeti nyelv nem egyik pillanatról a másikra született meg, hanem lassan, munka közben formálódott.

„Mindig pakoltam a tárgyakat, figyeltem a viszonyaikat, az arányokat, a képen belüli mozgásukat. Egy idő után azonban világossá vált, hogy nem az adott dolog érdekel, hanem az, ahogyan a csésze árnyékot vet, vagy, ahogyan a formák egymáshoz képest működnek.” Innen vezetett az út az egyszerűsítés felé, majd ahhoz a redukált formához, amely később Juhász Dóra festészetének központi elemévé vált. „Velázquez csendéleteinek tojásmotívumán keresztül erősödött fel bennem az egyszerű formák iránti érdeklődés, ám legalább ilyen fontos inspirációt jelentett számomra Giorgio Morandi festészete is.”

A nyelv kialakulásában nem egyetlen meghatározó hatás játszott szerepet, hanem a klasszikus mesterekkel való hosszan elnyúló, személyes viszony. Festészete nem lokális, magyar kontextusból sűrűsödött össze, hanem egy tágabb, nemzetközi tapasztalatból. Juhász Dóra gyerekkorát az Egyesült Államokban töltötte, tanulmányai egy részét Londonban végezte, így a festészetről alkotott képe eleve több kulturális közeg metszéspontjában formálódott. „Hétévesen, amikor az édesapám rákérdezett, már biztosan tudtam, hogy művész leszek, így már tizenhárom évesen egy kifejezetten erős rajzszakkörbe jártam, ahol biztos alapokat kaptam.”

A múzeumi élmények is meghatározóak voltak számára: Londonban, Amszterdamban és New Yorkban visszajáró módon kereste azokat a festményeket, amelyek előtt időt lehet tölteni, amelyek nem adják oda magukat azonnal. Vermeer Tejet öntő nője vagy Delacroix Villámlástól megrettent lova különösen erős élményt jelentett számára – nem technikai értelemben, hanem a festészet teremtő erejének tapasztalataként. 

Az amerikai iskolában a kötelező tantárgyak mellett kerámiát és rajzot választott, majd a végleges hazaköltözés után a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába felvételizett. Eredetileg szobrász szakra vették fel – a térrel és a formával való gondolkodás azóta is meghatározó számára –, és végül a festészet irányába indult.

A főiskolai évek után a figyelem a színek egymásra hatása felé fordult. Juhász Dóra egy ideig kizárólag csíkos kompozíciókat festett, vízszintes és függőleges elrendezésben, azt vizsgálva, miként képes akár egy milliméternyi színeltolás is áthangolni az egész képet. Amikor ez a kísérletezés lecsengett, a korábbi motívum visszatért – strukturáltabb rendszerben. Az ovális formák sorba rendeződtek, majd idővel kettényíltak, redukálódtak, míg végül két ecsetvonásból felépülő, szimmetrikus, mégis nyitott alakzattá váltak.

Ekkor jelent meg körülöttük az a finom aura is, amely a képek egyik meghatározó festői eleme lett. Az ovális többé nem puszta forma, hanem élő jelenlét: egy energiát hordozó mag, amely nem lezárt, hanem kibomlóban van. A nyitottság, a „végtelenbe futó” állapot azóta is Juhász Dóra festészetének egyik alapvető tétje.

„Vékony, lazúros rétegekkel dolgozom – kezdetben praktikus okból használtam így az olajat, hogy a festék gyorsabban száradjon, később azonban tudatos festői döntésként. A felület így nem nehezedik el, hanem levegős, átjárható marad; a rétegek nem fedik el egymást, hanem finoman reagálnak egymásra.” A háttér sem puszta díszlet tehát: érzékenyen épített festői tér, amelyben az ecsetnyomok már önmagukban is irányokat, feszültségeket, ritmusokat hoznak létre.

Juhász Dóra pályáját kezdettől fogva egy erős autonómiaigény határozza meg. „Soha nem vonzott  a helyzet, amelyben mások mondják meg, mit és hogyan kellene csinálnom.” Ez a hozzáállás már a tanulóévek alatt is markánsan jelen volt: lázadó alkatként nehezen viselte a túlzottan szabályozott, didaktikus oktatási módszereket. Bár technikailag sokat tanult, a részletező, szigorúan szabályozott feladatokkal nehezen tudott azonosulni. 

Az alkotói alkatomtól mindig is távol állt a kicsinyes pontosság vagy a szolgai másolás; sokkal inkább a nagyvonalú, egészben gondolkodó megközelítés érdekel.

Festészete nem a részletek aprólékos kibontására, hanem a gesztus erejére épül. Bár egy-egy kép hosszú idő alatt készül el, az egyes ecsetmozdulatok határozottak, gyorsak, koncentráltak. 

Juhász Dóra festészetében a fény is  fontos: nem pusztán vizuális effektus, hanem szervezőelv. A formák körül megjelenő aura, a finom világosság és árnyék játéka mind visszavezethető a csendéletből hozott tapasztalatra: ahogyan egy tárgy árnyékot vet, ahogyan a fény mozgásba hozza a teret. Ez a fény egyszerre köti a képeket a valósághoz és emeli el onnan.

Bár festészete nonfiguratív, sosem válik teljesen elvonttá: a formákhoz gyakran társulnak tájképi vagy természeti asszociációk, horizontok, mezők, ég és föld finom elválása. A néző számára ezek nem konkrét képek, inkább érzetek – ismerős, mégis nehezen megfogható állapotok.

Ebben az értelemben Juhász Dóra munkái nem tagadják a látható világot, hanem átszűrik azt. A festészet számára nem technikai kérdés, hanem érzékeny jelenlét: annak vizsgálata, miként válhat egy egyszerű forma élővé, hogyan hordozhat egyszerre nyugalmat és feszültséget, anyagot és transzcendenciát. Talán ezért maradnak ezek a képek nyitottak. Nem zárják le magukat, nem kínálnak végleges jelentéseket. Inkább meghívnak egy lassú nézésre, arra, hogy időt töltsünk velük.

Fotó: Sorok Péter/Kultúra.hu