Juronics Tamás más nézőpontból vizsgálja a férfi-női kapcsolatot

Ha száraz számok alapján értékelnéd az évadot, hogyan tennéd?

A számok bármilyen közösség tevékenységének megítélésében beszédesek, mert megmutatják a befektetett munka mennyiségét, és biztos vagyok benne, hogy jó dolgokat létrehozni és előrehaladni kizárólag sok munkával lehet. Ebben egyébként élen járunk, mert jókedvvel, kreatívan és nagyon sokat dolgozunk. Kiemelt évadot zártunk, mert bár minden évben turnézunk, ezúttal komoly számokról beszélhetünk. 105 előadást játszottunk, ami egy 14 fős társulat számára rendkívül megfeszített tempót jelent, ráadásul nem egy, hanem számos bel- és külföldi helyszínen. 35-ször léptünk fel az otthonunkban, Szegeden, 45 estén át más magyar városokban, 25 alkalommal pedig négy külföldi országban. Több mint hatvanezer néző látott minket, ami rendkívül erős adat: általában csak háromtagozatos kőszínházak tudnak hasonló számokról beszélni. Ahhoz, hogy száz előadást tudjunk játszani, természetesen néző is kell. Az érdeklődés tehát szintén fontos mércéje az együttes munkájának. Amikor a Nemzeti Táncszínház meghirdeti az előadásainkat, két hónapra előre elfogynak a jegyek, és ugyanez mondható el Belgiumról is, ahol egyre ismertebbé válik a társulatunk. Amikor egy darab sikeres, a másikra már akkor is könnyen elmennek a jegyek, ha egyébiránt – mint a belga turné esetében is – óriási befogadóképességű helyekről beszélünk. A siker összetett dolog: nemcsak művészi, hanem szervezői munka is van mögötte. A 2023/24-es ünnepi évad volt a számunkra Pataki András barátommal, hiszen harminc éve vezetjük a társulatot, ami még mindig nem szürkült meg, hanem a legfényesebben ragyog. A munkánk dinamikáját ez mutatja meg legjobban. Az az ambíció és szándék mozgat minket, hogy újak, frissek legyünk, fiatalok maradjunk.

Az örökzöld Carmina Burana mellett idén a Fekete hattyú, tavaly pedig a Lear volt a nézők nagy kedvence a repertoárotokról.

Ezeken túl is születtek szép előadások, például a Bolero vagy a Carmen, de a nézők valóban a Lear egységes színházi élményét értékelték leginkább. A Fekete hattyú ebben az évadban felülmúlta ezt a sikert. A nagy klasszikus téma és a zene miatt óriási várakozás előzte meg; mindenkit érdekelt, hogyan lehet az eddigi feldolgozásoktól eltérően vinni a táncszínpadra. Eleve jelentős kihívás volt, és ehhez jött még, hogy az összes jegy jó előre elkelt rá. Ettől érdekes, izgalmas felelőssége lett az alkotói munkának, és minden kreatív energiánkat beletettük. Persze szerencsés csillagzat alatt is született. Leginkább azt a színházi alkotói attitűdöt folytatta, amely már évek óta jellemző rám. Szeretek olyan történeteket mesélni a tánc nyelvén, amelyekhez a nézők kapcsolódni tudnak és átélik őket. 

Milyen most a csapat?

Egységes, stabil, magas színvonalú, izgalmas nemzetközi társulatunk van, benne sok fiatal olasz táncművésszel, akik kötődnek az itteni munkához. Olyan tapasztalatot és tudást szereznek, amelyet a későbbiekben bárhol használni tudnak. A kritikák és a visszajelzések egyaránt megemlítik, hogy a Fekete hattyú sikere nemcsak a jó darabnak, hanem a fantasztikus táncosoknak is köszönhető. 

Milyen előadásokkal készültök a 2024/25-ös évadban?

Az elvárás mindig az, hogy új produkció legyen, ami így egyfajta kényszer. Annak ellenére, hogy úgy gondolom, nem kell folyamatosan alkotni, egyre inkább efelé megy a világ. Mindig az új kell. Számos nézőt a meglévő előadásainkra is be lehet még hozni. Ebben egyébként ugyancsak élen járunk, hiszen a Carmina Buranát például 23 éve bárhol játsszuk, telt házzal megy. Ugyanezt akarjuk elérni a Fekete hattyúval is. Ha most pár évre megállnánk az alkotói folyamattal, a repertoárunk már akkor is tele van. A Fekete hattyú, a Lear, a Carmina Burana, a Diótörő és a Hamupipőke bőven elég lenne ahhoz, hogy éveken át százszázalékos nézettségű házakat produkáljunk. A dolog jó oldala, hogy a bemutatókényszer mindig kreatív energiákat mozgat meg. Ősszel sok előadásunk lesz, és gyanítom, újabb csúcsokat fogunk dönteni. Négy turné, számtalan magyarországi fellépés, ráadásul megújítjuk a Diótörőnket, amelyet a karácsonyi időszak körül ismét nagy szériában játszunk majd. 

Új darabbal is készülünk: a mai társadalmi problémák legközpontibb témáját, a házasságot boncolgatjuk benne. Ezúttal új nézőpontból vizsgálom a női-férfi kapcsolatot. Fiatalabb koromban egyfolytában szerelmi oldalról tettem, most azonban szeretném a tánc nyelvére lefordítani a házasság nehézségeit, örömeit, kérdéseit. Ez persze egyaránt lehetőséget ad humorra és mély drámákra, és e kettő jó arányú keverésével izgalmas érzelmi hullámvasútra lehet felültetni a nézőket. A kis történetek során a táncosok ismét megvillanthatják erős karakterábrázolási tehetségüket. A címe, a Jelenetek a házasságról Ingmar Bergman filmjére utal, de az Igazából szerelem is eszébe juthat majd a nézőknek, mert ott is különböző kapcsolatokba bepillantva haladunk előre. Szeretem úgy szerkeszteni a darabjaimat, hogy különböző történeteket viszek egymás mellett párhuzamosan. A Homo ludens óta használom ezt a szerkesztési elvet, amely révén sok előadást sikerre vittünk. Ilyen volt például a Credo vagy az Insomnia, és reményeim szerint jól működik majd a Jelenetek a házasságról esetén is.