Kicsit szkeptikus voltam e kiállítással kapcsolatban, hiszen nagyjából vele egy időben futott a Ludwig Múzeumban a Kis magyar kockológia, amelynek hasonló volt a témája. Ám kiderült, hogy előítéletes voltam. A kockaház más perspektívából közelítő, érvényes tárlat.
„A Ludwig Múzeum kiállítása alapvetően kortárs képzőművészeti megközelítésű volt, a Skanzenben lévő tárlat pedig társadalomtörténeti, etnográfiai aspektusokat vizsgál, és ehhez kapcsolódik a képzőművészeti olvasat – nyilatkozta Sári Zsolt kurátor. – A koncepció négy nézőpontot tár a látogatók elé: a kockaházban élők, az építészek, az értelmiségi néprajzosok és a képzőművészek aspektusa válik láthatóvá.”
Problémaérzékeny kiállításról van tehát szó, amely komplexen vizsgálja a Kádár-kocka létét. A néprajzosok és az építészek lenézték ezt a háztípust: az előbbiek azért, mert eltért a paraszti hagyományoktól, az utóbbiak pedig az utcakép változása, illetve homogenizálódása miatt bírálták. A benne élők azonban a modernizációt, a szépet és a kényelmet látták benne, s persze az olcsóságát is pozitívan értékelték.
Alapvetően informatív, elemző jellegű a kiállítás, nagy mennyiségű tudásanyaggal, de nem érezzük, hogy száraz és befogadhatatlan volna, amit kapunk. Ez elsősorban az installációnak köszönhető. Rubik-kockát idéző komplex szerkezetben jelennek meg a tárgyak, a feliratok és a műalkotások, s a látogató szabadon bolyongva, a felfedezés és a rátalálás örömével ismerheti fel az összefüggéseket. Az installáció éppen azt teszi lehetővé, hogy a befogadó annyi információt szívjon magába, amennyit elbír, mégis teljes képet kap a jelenségről.
„Szerettük volna az épülettípus formáját használni, viszont a külföldi látogatókra gondolva az idén ötvenéves Rubik-kockát is beemeltük a kiállításba. A 9 × 9-es befogadó keret alkalmas volt arra, hogy az installáció ne csak megidézze a Rubik-kockát, hanem kibővítse a kiállítóteret, hiszen hordozófelületnek is alkalmas. Rajta jelenik meg a képi és a szöveganyag egy része, valamint a kockabelső tárgyak bemutatására, vitrinként is használható. Az installáció segített abban is, hogy megfelelően tagolhassuk a szöveget, árnyaltabb információkat adhassunk át, valamint hogy egy-egy tárgy esetében a részletesebb leírással a téma bizonyos részeit kontextusba helyezzük vagy jobban kibontsuk.”
A falakon kortárs képzőművészeti reflexiókat látunk olyan művészektől, akik életének még szerves része volt a kockaház, de olyanoktól is, akik már nosztalgiával és érzelmi távolságból közelítenek e jelenséghez. Birkás Ákostól és Bukta Imrétől Nemes Csabán és Katharina Rotersen át Weiler Péterig és Sibitka Panniig terjed az alkotók sora.
Érdekes megfigyelni, hogy míg az idősebb generáció a kockaházat a mindennapi élet szerves részeként jeleníti meg, addig a fiatalabbak már sokkal kritikusabban vagy szarkasztikusan közelítenek hozzá. Weiler például gegszerű kompozíciókkal jelentkezik a kiállításon, Sibitka Panninál pedig a ház már csak ürügy arra, hogy a különféle geometriai struktúrák közötti esztétikumot megmutassa. Bukta Imre festményein a vidéki élet szimbólumaiként tűnnek fel a kockaházak. A kedvenceim azonban mégis Birkás Ákos képei, amelyek gyakran az installációba építve, szinte láthatatlanul vagy a szerkezet szerves részeként jelennek meg, így olyanok, mintha egy valódi belső tér tapétái vagy dekorációs elemei lennének.
„Birkás Ákos a paraszti léttől való eltávolodás szimbólumaként, Rajk László rendszerkritikaként használta a kockaházat, aztán a rendszerváltoztatás időszakában a szocializmus ikonikus érdekességeként ábrázolták, a fiatal generációk számára pedig már nosztalgikus attitűddel jelenik meg ez a forma.”
A kiállítás szövegei is sokszínűen vizsgálják a jelenséget. Egy helyen olvashatunk arról, hogy mennyire kevés szakembert vontak be a kockaházakkal kapcsolatos munkákba, s az egy helyen élők egymást segítették az építésben. Szó esik arról, hogy a kockaház az emberek számára felemelkedést jelentett, az építészek ellenben a típustervekből fakadó egyformaságot, valamint a Bauhaus funkcionális esztétikájának megcsúfolását kritizálták.
„A kiállításon szerepel egy hosszú dokumentumfilm, Zolnay Pál 1975-ben készített A ház című alkotása, amelyben a Műszaki Egyetemre járó vagy frissen végzett építészek próbálják meggyőzni a kockaházat építő vidéki embereket, hogy inkább az általuk készített, a népi építészet elemeit felhasználó terveket építsék meg. Akciójuk mindenhol kudarcba fulladt, és a filmben is épp azok a válaszok jelennek meg, amelyeket a saját gyűjtéseink is visszaigazoltak: a falusiak számára a kockaház jelentette a modernizációt és az urbanizációt.”
A tárlat tárgyanyagát tekintve is igazi kincsekre bukkanhatunk. A tipikus építőeszközök és anyagok mellett az installációban szerepel a családi házak összes típustervét tartalmazó gyűjtemény. A mellette levő szöveg rávilágít, hogy épp ezek a katalógusok keltették azt a benyomást, hogy a kockaházak mindenütt egyformák, ám a kiállításon látható fotók is bizonyítják, hogy ez korántsem volt így, sőt: az egyik leírásban olvasható az is, hogy egy idő után miként kezdték bővíteni az alaprajzokat, és a belső tereket hogyan osztották fel, hogy még több helyet nyerjenek. Ezek pedig már mind egyéni megoldásokat eredményeztek. Vagy itt látható Major Máté lakóházterve 1931-ből, amely az első ismert tervrajz egy kockaházról, még jóval a Kádár-korszak előttről. Azért is izgalmas, mert a hetvenes években Major már elítélően beszélt erről a formáról.
„A képi és tárgyi anyag három részre osztható. A képzőművészeti alkotások mellett az építkezéshez, valamint a szabadkőporos homlokzatdíszítéshez használt eszközök láthatók, a szerkezet bemutatásához pedig a Magyar Nemzeti Levéltár fotóanyagából válogattunk, amely 1984–85-ben készült a Hazafias Népfront felhívására, és amelyet a Levéltár és a Skanzen közösen dolgozott fel tavaly.”
A kiállítás a Kádár-kori tárgykultúrára is kitér, a berendezésekre, a vagyontárgyak halmozására, arra, hogy a reprezentáció és az esztétizálás milyen fontossá vált ebben a korszakban. Találunk fotókat belső terekről, feldíszített homlokzatokról, valamint a kiállítás egyes pontjain megjelennek a nippek, tapéták, háztartási eszközök, valamint egy nappali képe is elénk tárul tipikus korabeli bútorokkal. Tóth Norbert képzőművészeti munkáin keresztül a kockaházak eltűnéséről és a panelek megjelenéséről gondolkodhatunk el, ha épp nem azokon az esztétikai reflexiókon töprengünk, melyeket például a giccs fogalma mentén vet fel a tárlat.
A kiállítás október 31-ig látogatható a szentendrei Skanzenben.
Fotó: Skanzen
