Blaha Lujzát a nemzet csalogányaként ismerjük, de ki volt ő valójában?

Blaha Lujzát a nemzet csalogányaként emlegetjük, de mennyire tekinthető ez valósághű címkének, és mennyire a korabeli közönség által felépített mítosznak?

Szerintem mind a kettő egyszerre igaz. Manapság rengeteg költő tudna Arany János stílusában verset írni. De Arany János újító szelleme kellett ahhoz, hogy később legyen egy Márai, Kányádi, Tandori vagy Petri. Ezek a rétegek egymásra épülnek. A 19. század második felében Blaha kiemelkedő énekesnőnek és fantasztikus színésznőnek számított. De akkor mást jelentett a színház. Igazából abban az időben alakult ki, hogy mit is jelent a magyar színjátszás. Ebben Blaha Lujza a maga temperamentumával, egyéniségével, közvetlenségével jelentős szerepet játszott.

Miként látja, Blaha Lujza története mennyiben árnyalja vagy éppen erősíti a magyar színháztörténet „hősnői narratíváját”?

Úgy érzem, Blaha Lujzának elsősorban az volt a célja, hogy a magyar kultúrát szolgálja. Nem véletlenül állt ki vehemensen az operettel szemben a népszínművek mellett. Azért küzdött, hogy a saját problémáinkról, a magyar népszínművekre jellemző humorral és egyediséggel lehessen előadásokat teremteni. Vagyis a színpadon női karaktereket alakított, de nem minden esetben formált hősnőket, vagyis nem ezen volt a fókusz. Viszont az életben valódi hősnőt alakított. Hiszen gyerekként nem félt szembeszállni egy rablóbandával, ha kellett, átlépett a társadalmi státusok követelte határokon. Az életében sok mindent maga határozott meg, bár voltak korlátok, amelyek őt is szabályozták. 

Volt-e olyan pont Blaha Lujza életében, ahol – ön szerint – egy nem várt döntés esetén teljesen más irányt vehetett volna a sorsa?

Blaha Lujza lehetett volna bécsi színésznő, elhagyhatta volna az országot. Talán sokan döntöttek volna a helyében úgy, hogy ezt megteszik.

Blaha varázsa abban állt, hogy megértette a saját nézőit, és sok esetben partnerként kezelte őket. Egy nagyon közvetlen ember képe rajzolódott ki előttem. Nála kevés volt a manír, a megjátszás, sokkal több az őszinteség, a szeretet és a játékos kedv. De igazából ott volt képes megnyílni, ahol otthon érezte magát, és ez minden esetben a magyar színpadot jelentette.

Idén jelent meg az Animus Kiadó gondozásában a Blaha Lujza – A nemzet csalogánya című könyve. Hogyan lehet ma hitelesen megszólaltatni egy 19. századi színésznőt úgy, hogy ne váljon didaktikussá?

Amikor az ember szóra bír egy 19. századi színésznőt, sok kompromisszumot kell vállalnia. A mai olvasó nyilván nem azt várja, hogy a korabeli szövegfordulatokkal éljünk, tehát picit át kell helyezni a hangsúlyokat. Megkockáztatom, kicsit mai stílusban kell megszólaltatni a valódi Blaháéból alkotott karaktert. Ugyanakkor segítségemre volt a színésznő naplója, amelyből nemcsak Blaha Lujza életéről tudtam meg sokat, de megpróbáltam magamévá tenni azt a kissé fecsegő beszédmódot, amelyből soha nem hiányzott a humor, a jó helyen, jó időben használt cinizmus, a csavar vagy az éleslátásra utaló fordulat. Egyszerre volt nagyon intelligens és játékos. Egy idő után úgy éreztem, hogy tudok a nyelvén beszélni. A felesleges pátosztól igyekeztem távol tartani magam, és nem beleesni abba a hibába, hogy az adott kor történetéről szerzett ismereteim befolyásoljanak. Úgy gondoltam, jobb, ha nem a Blaha-kultuszból, hanem a hús-vér emberből indulok ki.  

Milyen kép alakult ki önben róla a kutatás során: mennyire volt a nemzet csalogánya idealizált alak, és mennyire hús-vér, esendő ember?

Blaha Lujza nem játszotta meg magát, ugyanakkor szemérmesen beszélt a magánéletéről. Gyerekként egy vándortársulattal járta az országot. Ebbe született bele, ebben élt, ebben szerzett rutint. Tehát minden alapja megvolt arra, hogy kiváló művész legyen belőle, és bizony a tehetsége is erre predesztinálta. Egy regényben viszont elsősorban az esendőségről, a dilemmákról, a kétségekről, a sikerek mögött húzódó esetleges lemondásokról, tragédiákról érdemes írni, vagyis meg kell találni a karakterben az emberit.

Bár három házassága volt, ő maga mondta ki, hogy valójában egyetlen férjébe sem volt szerelmes. Ugyanakkor bizonyos források szerint volt egy férfi, akit szeretett, de hogy kit, azt nem lehet tudni. Az a fajta szemérmesség, ami a kort jellemezte, Blahánéra is jellemző volt, ez viszont nem függ össze azokkal a sikerekkel, amelyek minden kétséget kizárva végigkísérték az útján. 

A források gyakran ellentmondanak egymásnak. Hogyan döntötte el, hogy kinek a szemszögét, melyik változatot helyezi majd előtérbe?

Sok ellentmondással találkoztam, vagy olyan helyzettel, ami nem tűnt egyértelműnek, ilyen volt Blaha Lujza édesapjának, Reindl Sándornak a halála. Egy kassai fellépésen lett rosszul. Kassán abban az időben kolerajárvány tombolt. Reindl is ebbe a betegségbe halt bele, a társulat többi tagjának megbetegedéséről viszont nem szól a fáma. Sok ilyen esetet oldottam fel úgy, hogy az idős Blaháné visszaemlékezéseiben jelennek meg ezek a képek, és mivel ekkor kislány volt, az én dilemmámat az ő dilemmájának állítottam be. Vagyis ez esetben ő nem hiszi, hogy ez így történt, de több aspektus megjelenhet. Vagyis az ellentmondást nem oldom fel, megmarad egy idős hölgy dilemmájának. A legtöbb esetben azonban a naplójában foglaltakat tekintettem irányadónak.

Blaha Lujza öröksége valódi része a mai magyar színháznak, vagy csak a nevéből lett utca, tér, színház névtáblája?

Már egyetlen olyan ember sem él, aki személyesen láthatta volna Blaha Lujzát, bár néhány hangfelvétel fennmaradt, akár YouTube-on is meghallgatható. Ahogy az elején utaltam rá, nagyon nehéz ezt most innen, a 21. századból megítélni. A színház mindig a jelen művészete. Mindig az adott kor határozza meg és dönt afelől, hogy egy művész érdemes-e a „halhatatlanságra”, vagy sem. Ha most visszamennénk abba a korba, akkor sem lennénk okosabbak, mert már azzal az élményanyaggal lennénk terhelve, amit azóta megszereztünk. Minden fejlődik, egyre nagyobbak az elvárások, más az ízlés, máshoz kell alkalmazkodni. Egy korabeli költőt még úgy-ahogy próbál értelmezni az ember, de a „jelen” megformálóját utólag már nagyon nehéz. Viszont ha felvételről megnézzük Blaháné temetését, hogy miatta majdnem a teljes forgalmat le kellett állítani a körúton, és hogy a kor jelentős politikusai mind jelen voltak, akkor azt gondolom, letett valamit az asztalra, nem is keveset. 

Ha egyszer leülhetne beszélgetni Blaha Lujzával, milyen kérdéseket tenne fel neki a legszívesebben?

Először megkérném, hogy olvassa el a róla írt könyvemet, aztán megkérdezném, hogy mennyire hasonlít a regénybeli karakterére.

A könyvet a valóság és az írói fantázia határán egyensúlyozó regényként határozzák meg. Egy ilyen történet megírása során mi az, amit történelmi forrásokra, illetve mi az, amit az írói fantáziára tud/lehet bízni?

Ezt nagyon fontos kérdés. Szerintem nincs száz százalékig hiteles életrajzi regény. Az ember megismer egy kort, próbál képet alkotni az adott művészről, aztán belehelyezni őt a saját korába. De mindez még csak vázlat. Pontok halmaza. Egyetlen párbeszédet sem hallhattunk, csak azt tudjuk, mi volt és mi lett. Az A pontból B pontba vezető út így sok esetben az íróra van bízva. És azt is tudjuk, hogy egy életút bármennyire is regényes, a napjaink többsége abból áll, hogy reggelizünk, elvisszük a gyereket az iskolába, dolgozunk, ebédelünk, elmegyünk a gyerekért az iskolába... Nem folytatom.

Olykor egy-egy szituációt picit lehet dramatizálni, erősebb kontúrokkal meghúzni a halványabb vonalakat is. Az más kérdés, hogy amikor új, fiktív karakterek vagy helyzetek kerülnek be egy regénybe, mikor és meddig mehetünk el. Mennyire térhet el egy karakter jelleme a valódi hús-vér ember jellemétől? Itt már óvatosabbnak kell lenni. Úgy gondolom, hogy minden kapcsolódjon valamennyire a valósághoz, akár egy-egy elejtett szóhoz, egy-egy feltételezéshez. De a végén az olvasó mégis az adott karakter életútjával szembesüljön.

Mi alapján tekinthetünk úgy egy részletre a könyvből, hogy az a Blaha Lujza valódi korszakát ábrázoló szövegrész, a színésznő (valódi) életének bemutatása?

Egy regénynél ez mindig kétséges, ráadásul ez eleve fiktív műfaj. A valóság nem attól valóság, hogy egy adott helyzetet milliméterről milliméterre úgy festünk le, ahogy az történt. Szerintem akkor vagyunk tisztességesek, ha a teljes életutat ábrázoljuk úgy, hogy a végén az adott karakterről ne hamis kép alakuljon ki az olvasóban.