„A Titkot űztük mindahányan… s az évek szálltak… szálltak… mint a percek… véred kiontott harmatával… irgalmazz nékünk, Jézus herceg!... Irgalmazz!” – hangzott a Raksai SZTK üvegajtaja mögül a fülsértő, rekedt üvöltés. Kiss Jolán felpattant a recepcióról és a fotocellás ajtóhoz sietett. Végtelennek tűnő másodpercek alatt nyílt szét az ajtó, mögötte a földön pedig Mátraházi Marci bácsi feküdt. Arcán légies mosollyal a semmibe bámult, karját ide-oda lengette lágyan, mintha keringőzne. Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa dermedten nézte a kezét. Nem mozdultak a lábai, a karjai, a hangszalagjai. Nézte Marci bácsi táncoló kezeit, a hosszú, zongorista ujjakat. Mintha valami tranzitállomáson lennének, ahol senki más nincs rajtuk kívül. Egy sóhajtásnyi béke. A szív egy csepp vért hullatott. Hirtelen csattanás hallatszott. Mátraházi Marci bácsi járókerete eldőlt a rámpa alján. Ott hagyta, mint mindig, ha Jolánnal találkozott. A csattanás hangjára egy csecsemő elkezdett sírni. Kiss Jolán magához tért, berohant és segítségért kiáltott. A rohammentő perceken belül beparkolt az SZTK épülete elé, ahol rövid idő alatt kisebb tömeg gyűlt össze. Szakadt a hó. Mire Marci bácsit elvitték, a járókeretet fátyolként lepték be a csipkepelyhek. Kiss Jolán magára terítette a nagymamától kapott horgolt takarót és lement a rámpa aljára. Finoman lesimította a járókeretről a havat. A fehér aszfalton egy rózsa vöröslött. Kiss Jolán arcát elöntötték a könnyek. Soha nem felejtett el neki virágot hozni az öreg. Vázába tette. Nem ment ki a fejéből Marci bácsi hangja: „…irgalmazz nékünk, Jézus herceg!” Életében egyszer hallotta ezeket a szavakat. Amikor az apja haldoklott. Ugyanezekkel a kézmozdulatokkal táncolt fel Jézushoz. Mindig is szerette volna, ha az édesapja átöleli, körbeforgatja és repteti a táncparketten. Vagy otthon a szobában. Vagy a szalagavató bálon. Vagy az esküvőjén. Vagy bárhol. Egyszer talált egy képet, ahol az édesapja karjaiban fekszik mint csecsemő. Olyan, mintha táncolna vele. Jobb híján ezt őrizgette emlékezetében.
Kamaszkorában megtanult aztán mindenféle táncokat. Klasszikust meg latint. Nyolcadik osztály elején jött az Amália néni, akit már akkor mindenki hajlott korú hattyúnak hívott, és minden pénteken a tornateremben táncórát tartott. A kamaszhormonokkal megspékelt tornacipőbukéban bukdácsoltak a gyerekek. Amália néni azt tervezte, hogy év végén, a ballagás előtt, megmutatják a szülőknek, mit tanultak egész évben. Koszorúcskának keresztelte az eseményt. A lányok vérszemet kaptak, a fiúk nyúlcipőt húztak. Volna. Ha Amália néni engedi. Még adta is a lovat a lányok alá. A rendszerváltás évében a tornacipő bukéja mellé a szabadságé is beszivárgott, amikor a hajlott korú hattyú egy hónappal a fellépés előtt felkiáltott: Hölgyválasz!!! Kiss Jolán toporgott, mint egy tojó galamb, és elhatározta, hogy a Bucsui Feri lesz a párja. Régóta tetszett neki, csak hát egy jól sikerült kirándulás alkalmával rosszul sült el a közeledési próbálkozás. A busz. Az tehetett róla. Kiss Jolán émelyegve gondolt vissza a gyerekkori utazásokra. Mindig hányt. Ha a Wartburg jobb hátsó ülése mesélni tudna…Szóval a Bucsui Feri melléült a buszon. Jó hosszú út volt. Ha Jolán nem az utat figyelte meredten, akkor jött az émelygés, majd a hányás. Közel a célhoz a reggelire kapott iskolatejes kiflit Feri elé okádta. Akár romantikus is lehetett volna, ha eltekintünk ettől a kis affértól. A tornateremben topogva elnyomta az emlékekkel feltörő öklendezést, és beállt Feri mellé. Egy pillanattal később a Ladányi Nóri a b-ből odapenderült Feri másik oldalára. Hülye lotyó! Köhögött el egy megjegyzést Kiss Jolán a fogai közt. Amália néni pattogott, mint a nikkelbolha, két perc múlva már párokban álltak és a bécsi keringőt gyakorolták. Kiss Jolán sose volt a szavak embere. Fogta Feri kezét, rákulcsolta a saját derekára, majd elkezdte vezetni a fiút. A romantika fokát a buszos útéhoz lehetett hasonlítani. Sebaj, gondolta, majd az apja eljön, megnézi és akkor büszke lesz. Szeptembertől júniusig minden péntek délutánt a tornateremben töltötték. Aztán a várva várt napon Kiss Jolán, a Raksai SZTK recepciósa előkészítette a kopogós cipőt, a fehér blúzt meg a fekete aljat. Az indulás pillanatában az anyja közölte csak úgy foghegyről, az apja nem ér haza. A kopogós topán visszakerült a dobozba, helyette egy lapostalpúban szédelgett be az iskolába. A szeme alá gátat duzzasztottak a könnyek. Egész koszorúcska alatt a lábát nézte. A végén a lányok táncolhattak az apjukkal. Kiss Jolán fogta magát, és hazasétált.
Ebédidőben a kantinban aztán újra a tánc jutott eszébe. Meg az apja. Mátraházi Marci bácsiról nem volt hír. A következő alkalom, ami adta magát, a szalagavató bankett volt. Még messze nem volt divat, hogy a lányok menyasszonyi ruhában parádézzanak egy gigantikus sportcsarnokban. A Raksai Egészségügyi Gimnázium végzősei szolid egyenkiskosztümben vonultak fel az iskola aulájában. „Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk…” Kiss Jolán a kihűlt rakott krumpliba bámult, és arra gondolt, vagy búcsúzunk, vagy a titkot űzzük. Ebből áll az élet. A szalagavató bálra ugyan elment az apja, de hogy, hogy nem, éppen akkor ment ki a bokája. Félrelépett. Kiss Jolán akkor még nem is sejtette, mennyire félre. A bánat újra gátat duzzasztott volna a szeme alá, ha nem fojtja bele néhány pohár pezsgőbe. A másnapos bánat aztán még durvábban megkínozta. Az aszpirinnal kevert istentisztelet sem tudott rajta segíteni.
A Raksai SZTK-ban aznap délután sok volt a beteg. Az adventi hideg az emberek torkának ugrott, de az idős combnyakakat sem kímélte. Kiss Jolán az öltözőben ülve újra és újra az elszalasztott táncokra gondolt. A legfájóbb az volt, hogy soha nem került sor a hiátustöltő keringőre.
Kiss Jolánt, a Raksai SZTK recepciósát megviselte a nap. És a következő is. Meg az azutániak is. Mátraházi Marci bácsiról nem kapott hírt. December 11-én, az apja születésnapján aztán fogta magát, és munka után kiment a temetőbe. A metsző hideg ellenére sokan voltak a raksai külvárosban. A buszról lelépve Jolán orrát sült gesztenye és forralt bor illata csapta meg. A temető előtt vásári hangulat uralkodott. Mintha az élet és a halál egy kerítéssel elválasztva cimborálnának. Kiss Jolán engedett a csábításnak. A forró bor felmelegítette a testét és elűzte a sötétségtől való félelmet. A poharat szorongatva lépdelt a temetőben az apja sírja felé. Nem igazán szokott inni, ezért a bor hamar fejbe kólintotta. Az apja sírjához érve már kicsit émelygett is. De ez nem a hányós émelygés volt, hanem valami súlytalan, könnyed állapot. Leült a sírra, és ezúttal hagyta, hogy a könnyek gátat duzzasszanak a szeme alá. A koszorúcska jutott eszébe. Fogta a telefonját és a YouTube-on megkereste azt a bizonyos számot, amire nyolcadikban az angol keringőt táncolták. A kihalt temetőben felállt, karjait felemelte, ahogy Amália néni tanította, kihúzta magát, szemét behunyta. Az apja finoman érintette meg a kezét. Határozottan ölelte át a derekát, majd lágyan elkezdte vezetni Jolánt. Eltáncoltak a sírtól, végig a kis allén. Amikor már alig hallották a zenét, az apja gyengéden, de határozottan megpörgette. Visszalejtettek a sírhoz. Kiss Jolán újra a tranzitban érezte magát. Valahol élet és halál mezsgyéjén. A dal véget ért. Az apja szorosan átölelte. Kiss Jolán büszkeséget érzett a mellkasában. Szorosan rákulcsolta kezét az apja nyakára és hozzábújt. Végre. Erre várt gyermekkora óta. A hiátustöltő tánc. Amikor ismét kezdte érezni a hideget, elengedte az apja nyakát. Kezeit leengedte, szemét kinyitotta. Mátraházi Marci bácsi szelíd mosollyal az arcán homlokon csókolta. „Jöjjön, Jolánka! Úgy tűnik, nekem még űznöm kell tovább azt a titkot.”
Kiss Jolán, a Raksai SZTK recepciósa belekarolt Mátraházi Marci bácsiba. Elsegítette a pár méterre hagyott járókeretig. A kerítéshez érve már mindketten érezték az élet gesztenye-bor illatát.