„Katartikus élmény, hogy azt éled meg: a színház hat”

Kezdésként beszéljünk az Utcaszínházi Alkotóközösségről!

Simon Balázs: A tizenöt éve indult Utcaszínházi Alkotóközösség nagy hőskorszakokat, jelentős állomásokat és állandósult kríziseket tudhat maga mögött. Előbb az utca, majd a zárt közösségek – javítóintézetek, börtönök, kistelepülések – lettek a művészetünk helyszínei. Egy idő után a kistelepüléseken közösségfejlesztéssel kamatoztattuk az évek során szerzett tapasztalatainkat, tudásunkat.

Azt gondolom, hogy akik a
kőszínházi rendszerben huzamosabb ideig dolgoznak, idővel eljutnak arra a
pontra, hogy valamilyen hiányérzetük támad. Én is ezen akartam enyhíteni, vagyis
próbáltam.

Miért volt kiemelten fontos például javítóintézetbe elvinni a színházat?

S. B.: A színházi élmény, főkképp a „részvételi”, közvetlenül és jellemzően pozitív módon hat a lelki egészségre, erről számos kutatás szól, többek közt a mienk is, amelyet az ELTE Affektív Pszichológia Tanszékén folytatunk. Erről hamarosan többet is megtudhatnak az érdeklődők. Kezdettől fogva megpróbáltunk „tudományos alapon” állni, azaz meghatározta munkánkat, hogy 2006-ban elkezdtem kutatni a színház pszichofiziológiáját.

Molnár-Keresztyén Gabriella: Kőszínházban dolgozva néha olyan érzése támad az embernek, hogy egy mesterséges világban van, amiben ugyan olykor szórakoztató lenni, de az „élet” odakint zajlik, és a valódi dráma a színházon kívüli terekben történik. Az elmúlt tíz-tizenöt évben az ország történetében fordulópontok, gyökeres, mindenkit érintő változások történtek, új korszakok köszöntöttek be a társadalom és a színház életében, bár ezeket talán nem mindig lehetett tetten érni. Színházi vonatkozásban olyanokra gondolok itt, hogy amíg tíz-tizenöt évvel ezelőtt tragédiaként élte meg egy színész, ha ki kellett lépnie a kőszínházi, társulati létből, mára, ha nehezebb vagy egzisztenciálisan bizonytalanabb is, mindenképpen érvényes a szabadúszó- vagy kistársulati lét.  

A kőszínház többnyire egyben „nagyüzem” is, aminek megvannak az ilyen vonatkozású szabályai és olyan kényszerei, amik tartalmilag is visszahatnak a munkafolyamatokra. Ebben is ki lehet teljesedni, ezt is lehet profin csinálni, de mi úgy gondoltuk, hogy a színház találhat magának helyet a nyílt térben, az utcán is, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessünk a közönséggel. Katartikus élmény, hogy azt éled meg: a színház hat az olyan emberekre is, akik maguktól esetleg soha nem váltanának jegyet egy ilyen eseményre, gondolván, hogy az nem nekik, nem róluk szól, „nem nekik való”.

S. B.: Nemrég egy kőszínházzal volt dolgom, és feltűnt, hogy az intézményen belül megtett minden egyes lépés egy hivatali procedúra. Biztosan van közöttük számos olyan, ami a működéshez elengedhetetlen. Ebből következően sokszor az alkotói folyamat szenved kárt, annyira köti a színház életében fennálló sok kötelezettség, szabály. Százötven éve a társulatok életében nagyobb súllyal bírt a közösség akarata mind a darabválasztás, mind a társulati döntések, az önszerveződés szempontjából. A társulatformáló nagy vállalások ma nagyon ritkák.  

A kőszínház a jelképes értelemben vett
börtön?

S. B.: Á, dehogy, ez így nem igaz, van bennem visszavágyás a kőszínházba. Visszatérés Dániába (nevet). A független szférában a rendezőre sok minden hárul, és ez amolyan kézműves hozzáállást kíván, sokszor a klasszikus rendezői feladatok csak a szervezői és gyakorlati feladatok elvégzése után következhetnek. Időről időre, mint egy szanatóriumba, visszatérnék, kipihenném magam, hogy csak az előadással kelljen foglalkoznom. Miközben ez lehet, hogy nekem nem lenne ilyen egyszerű, hogy hopp, akkor most beugrom. A kőszínházi társulatok is igénylik a hosszú távú gondolkodást.

Egy-egy darab kiválasztása, egy-egy produkció megszületése hogyan néz ki?

M-K. G.: Mi nem repertoárszínház vagyunk. Jelenleg összesen három darabunk van: a Madarak tanácskozása, a Hegyek hegye és a Gorkij-mű ihlette Makar Csudra, amit akár egy roma eposznak is tekinthetünk.

S. B.: Engem mostanában a spirituális keresés színházi megosztása izgat, ez a Madarak tanácskozása és a Hegyek hegye fontos témája. A Makar Csudra háttértörténete pedig, hogy az Avason játszottuk roma fiatalokkal a Varázstükör című darabunkat, amit látott Szegedi Dezső az ablakból, és elküldte nekünk a darabját. Ebből született hat év vajúdás után ez a nagyon szabad, amatőr és profi színészeket felvonultató előadás.

M-K. G.: Folyamatban van a rendelkezésünkre álló zuglói tér, a Fűszer&Csemege szobaszínházzá alakítása. Nagy tervem Italo Calvino Láthatatlan városok című, furcsa és szövevényes regényének megvalósítása színpadon. Nagyszerű műnek tartom, nem utolsósorban pedig szeretem a lehetetlent mint kihívást. Úgyhogy hétköznapi szinten kétszemélyes vállalatként létezünk, de nagyjából negyven–hatvan ember mozog körülöttünk mindenféle relációban.

Az önök munkájában mi jelenti a legnagyobb kihívást?

S. B.: Rengeteg kényelmetlenség kíséri ezt a munkát, és hogy ezek között hogyan tudjuk mégis megtartani a minőségi jelenlétet.

M-K. G.: A hagyományos színházban az elsődleges az, hogyan akarom a közlést. Ennek számtalan variációja ismert. Az általunk képviselt alkalmazott színházzal nem áll szándékomban megmutatni semmit, simán oda akarom adni a befogadónak a tudásom, a tapasztalatom, a lényegem. Azt hiszem, kijelenthető, hogy ma Magyarországon nincs megfelelő számú pszichológus, fejlesztőpedagógus és gyerekeket segítő szakember, hogy a hátrányos helyzetű települések közösségeibe eljusson, és hozzájáruljon a szellemi, mentális egészségük fejlődéséhez, a kiút felé tett lépések első megtételéhez. Az alkalmazott színház alkalmas módszer a gyerekek segítésére, arra, hogy hasson rájuk, alakítson a gondolkodásukon, kimozdítsa őket a mostoha sors rájuk testálta áldatlan állapotokból.

Egy
zárt intézetben, mint például egy javítóintézet, egyszerűbb a dolgunk, a
közönség mindig elérhető. Van egy konkrét helyzet, idő az önmagukkal
foglalkozásra, a rendszeresség, a leszűkült környezeti hatások, belső, feldolgozandó
dolgok adják az anyagot. Egy elzárt kistelepülésen ritkán történik valami, ezért
az az esemény, hogy ott vagyunk.

Azt nyilatkozta Balogh Rodrigó rendező egy interjúban, hogy az általa ismert cigányságot – tisztelet a kivételnek – nem vonzza különösebben a színház, a kultúra. Önöknek mi erről a tapasztalata?  

S. B.: Ott van a cigányságnak körülbelül a fele, olyan szegregátumokban, olyan életkörülmények között, ahonnét soha nem fog tudni kiszakadni, és miközben mindig ott lesznek nyomelemekben egy törzsi kultúrának a morzsái, tény, hogy a legtöbben nem beszélik a saját nyelvüket. Ott vannak a többségi médiumok hatásai, és mégis a kirekesztettség érzése – valami, amiből pont egyfajta kulturális méltóság hiányzik, ami őket egy működő közösséggé kovácsolná össze. Ennek ellenére inkább örülnek a fesztiválnak, persze leginkább a gyerekek, a felnőttek pedig a zenei programoknak.

Van egy kis tapasztalatunk a miskolci cigány értelmiséggel, és azt kell mondanom, hogy nincs a körükben egyöntetű érdeklődés a programjaink iránt. Összetett okokra vezethető ez vissza. Nincs meg a bizalom. Az ő életükben nem volt öröm forrása a cigány kultúra, a megbélyegzéssel azonos. A nem cigány közösségek is fenntartással kezelik a cigány kultúrát, egyáltalán nem értik, miért kellene erre pénzt áldozni. Elveszett dolognak tartják.

M-K. G.: A magyarországi romaság nem egy homogén tömb. Mint minden társadalmi csoport, rétegzett, sokszínű szociális helyzetben és identitásban is. Tudok nem romatudatú roma emberről, nem roma származású, romatudatú emberről, és például a Borsod és Baranya megyében élő cigányság problémája nem vethető össze, egymástól nagyban különbözik.

S. B.: Az embert nem hagyja nyugton a saját identitása. Engem például együttesen foglalkoztat a zsidóságom és a magyarságom. A hovatartozás kulcskérdés egy ember életében, kiterjed a cselekvéseire, a gondolkodására, meghatározza a mindennapjaiban.

M-K. G.: Én Kárpátaljáról származom, így saját tapasztalatom is van a kisebbségi létről, és azt gondolom, hogy ha a tartalma, a kontextusa időnként más is, a megélése majdhogynem ugyanaz. Ha egy kisebbséghez negatívan viszonyul a többségi társadalom, az egyén sajátos skizofrén állapotba kerül, és a kiválás, a felülemelkedés a származás megtagadását hozhatja magával.

A kisebbség nem
alakította ki a róla történő, az ő elképzelésének megfelelő gondolkodást, ezért
több-kevesebb sikerrel a többségi társadalomra hárul a címkézés…

M-K. G.: Igen, és kérdés, az ember meddig képes az önálló cselekvésre. A szegregált falvakban azt látjuk, hogy nincs munka, és egy idő után a tanult tehetetlenség vesz erőt az embereken. Ördögi kör.

Idén harmadik alkalommal rebdezték meg a TeatRom Fesztivált, a Borsod megyében élő cigányság fesztiválját. Volt anyagi segítség?

S. B.: Nem igazán. Belátom, hogy manapság a mi anyagi problémáink a közvélemény ingerküszöbét nehezen ütik meg.

Kik azok, akiknek kötelessége lenne a kultúra támogatása?

S. B.: Erős az, hogy kinek a kötelessége. Senkié és mindenkié. Az egy évig szerveződő fesztivál idén részben a saját pénzemből valósult meg. A munkánk is önkéntes. Valahogy egy kalap alá esünk a kéricskélők csoportjával. Ezt az anyagot sem olvassa el senki, az emberek nem kíváncsiak a nyafogós történetekre, nem foglalkoztatja őket a leszakadó rétegekhez elvitt kultúra támogatása. A mi világunk nem vonzó. Talán a megyékhez tartozó nagyvállalatoknak kellene felelősséget vállalnia, felkarolnia a dolgot. Sokuk foglalkoztat cigány származású alkalmazottat, a hátrányos helyzet köztudottan adókedvezményhez juttatja őket.

Van önökben bizakodás,
hogy idővel javulás áll be a finanszírozás terén?

S. B.: Annyi munkánk van, amennyit mi csinálunk magunknak. Ebben az én idealizmusom, megvalósítási álmaim néha a mindennapi realitás felett elsiklanak, és nem a lehetőségeinknek megfelelően tervezek. Persze Gabi ebben – talán pont ezért – az ellenkező végletet foglalja el, így többé-kevésbé sikeresen ellensúlyozza az én kamikaze modoromat. Ez a fesztivál immár harmadszorra az én eszelősségemnek (és a rengeteg munkánknak) köszönhetően valósult meg. Bízom benne, hogy a döntéshozók, a nagyvállalatok, a cégek végre egyszer belátják, hogy hatalmas szükség van egy cigány értelmiségre, művészekre, ehhez egy komoly fesztiválra, és nem falakba ütközünk. Reményem, hogy valamikor a sok befektetett munka és a számos, a helyiektől, a szakmabeliektől érkező pozitív visszaigazolás támogatás formájában köszönt be az életünkben.

Fotók: Kultúra.hu/Bach Máté