Amikor Kosztolányi Sárszegről ír regényeiben, valójában szülővárosáról, Szabadkáról mesél. Így van ez a Pacsirtában és az Aranysárkányban is. A valós referencia alapján kialakított fiktív tér annyira plasztikus és beszédes, hogy szinte a Vajkay házaspárral vagy Novák Antallal egyenrangú szereplővé lép elő a szövegekben. E domináns pozíciót Antal Bálint és Törley-Havas Sára is felismerte, és Aranysárkány-adaptációjuknak a Sárszeg címet adták.
Habár az előadás követi a regény cselekményét, a középiskolai tanár, Novák Antal öngyilkosságig vezető útját, ki is tágítja a perspektívát, és gondos részletességgel rajzolja meg a személyes történetet körülölelő társadalmi kontextust. Különösen nagy hangsúlyt kap az oktatási rendszer defektes működése és az érettségi előtt álló fiatalok sodródása – két kortalan téma, amelyek megengedik, sőt követelik az alkotói folyamat jelenére való reflektálást. A szereplők a darab elején és végén is a 2024-es dátumot jelölik meg, ahogy kényelmes, sportolásra alkalmas ruháik sem a Kosztolányi-könyv 20. századi miliőjét idézik. A jelmezek épp olyan egyszerűek és letisztultak, mint a díszlet – a játszók végig fekte-fehérben vannak, a színpad pedig iskolai öltözőre emlékeztet.
Az évszám két említésén, a rave-partikat idéző elektronikus zenén és a ruhákon kívül nincs, ami szigorúan a 21. századhoz kötné a történetet. Ez az időbeli bizonytalanság megkettőzi a perspektívát, így egyszerre azonosulhatunk a századelő és saját jelenünk tanáraival-diákjaival. A nézőpontok ilyetén összefonódása alapján tekinthetjük az Aranysárkányt korát megelőzően progresszív, szinte látomásos regénynek, vagy tarthatjuk a mai oktatási rendszert és emberi viselkedésmódokat avítt, száz éve lejárt lemeznek.
Ám az igazság – szokása szerint – valahol középen van, és azt sugallja, hogy az 1920-as évek nem is olyan sokban különböznek a 2020-asoktól. Minden nyíltan vagy burkoltan felvillantott problémának és megfogalmazott kritikának itt Sárszeg a metaforája, ez a szó szoros értelmében sárba ragadt, fejlődésre képtelen város, amely kegyetlenül bekebelezi azokat, akik megpróbálnak változtatni rajta.
Mint már utaltunk rá, a jelmezek és a díszlet kötődik a sporthoz. A látvány ezáltal szerves kapcsolatba lép a cselekménnyel, hiszen a Novák Antal (Rajkai Zoltán) vesztét okozó nyolcadikos fiú, Liszner Vili (Pásztor Dániel) az iskola élsportolója, aki többek között épp a futópályán elért sikerei miatt hanyagolja el a tanulást. Ugyanakkor szimbolikus jelentése is van e motívumnak: a végzős, majdnem felnőtt tinédzserek számára az élet is egyfajta futópálya, amelyen rohanni kell – anélkül, hogy látszana a cél. És ez talán még nagyobb tragédia, mint Novák Antal öngyilkossága, mert nem egyedi eset, hanem általános és elkerülhetetlen jelenség.
Egy csapat ijedt, tapasztalatlan és bizonytalan gyerek készül tehát az érettségire, addigi életük egyik legnagyobb beavatási rítusára. Közben állandó és egyre növekvő a szülői nyomás – „készülj fel rendesen, kerülj be egy erős egyetemre, utána szerezz egy jó állást” –, de abban már nem segítenek a felnőttek, hogyan kéne megfelelni az elvárásoknak. Kivéve talán Novák Antalt, ezt a jó szándékú és haladó gondolkodású tanárt, aki viszont csak pedagógusi minőségében ért szót a kamaszokkal, míg lányával, Hildával (Kanyó Kata) minden érdemi kommunikációt nélkülöz a kapcsolata. Nem meglepő hát, ha a fiatalok a szex, drog, rock and roll „szentháromságába” menekülnek, bizonytalanságukat pedig azzal próbálják elütni, hogy „még egy sör, aztán eldöntjük, mi legyen”.
Igazán az a szomorú, hogy az érettségi után sem oldódik meg semmi. Az előadás utolsó állóképében felskiccelt életutak alapján a szereplők évekkel később sem találták meg a saját hangjukat, egyszerűen leálltak a kereséssel. Belesodródtak az egyszerű, de felszínes élet elviselhetetlen könnyedségébe, és ott is maradtak. Liszner Vili pedig csúfos bukása ellenére sem végezte sokkal rosszabbul, mint osztálytársai. Azt pedig mindenki elfelejtette Sárszegen, hogy a fiú a bankett estéjén megverte Novák Antalt, akit később azért hurcoltak meg és tettek tönkre, mert felemelte a hangját a saját és tanártársai érdekében.
A Katona József Színház Sárszege úgy meséli el Kosztolányi Aranysárkányát, hogy közben nem azt meséli el, jobban mondva nem csak azt. Szól a 20. és a 21. század társadalmi és oktatásügyi problémáiról, a tanárok helyzetéről – az első pedagógusok rabszolgák voltak, hívja fel a figyelmünket Novák Antal – és a transzgenerációs kommunikáció nehézségeiről, de szóba kerül a koronavírus, a háború és a klímaválság is.
Arról nem is beszélve, hogy izgalmasan metareflexív az előadás: a színészek (akik közül eddig nem említettük Béres Bencét, Gloviczki Bernátot, Jakab Balázst és Tóth Zsófiát) már az első percekben megmagyarázzák, hogy miért idősebbek, mint az általuk megformált figurák. És persze ott van a Novák Antal által idézett, a darabnak szentimentális keretet adó, „Élni először itt e világon / s élni utolszor” kezdetű vers. Természetesen Kosztolányi írta, ahogy Sárszeget is ő teremtette meg.
Fotók: Horváth Judit
