Annak, aki a 2000-es évek után született, nem mond sokat sem a gulyáskommunizmus langyos lábvize, sem a rendszerváltozást követő időszak felemás felszabadultsága. Ismerjük ezeket a történelemkönyvekből, a szüleink és a nagyszüleink személyes történeteiből, illetve egy-egy olyan pontos találatnak elkönyvelt alkotásból, mint a Moszkva tér. A tény, hogy fiatalok képesek rajongva újra- és újrapörgetni egy olyan filmet, melynek valóságos hátteréről csak áttételes ismereteik vannak, remekül szemlélteti a közelmúlt megismerése iránti igényt. Sőt ez esetben inkább egy ködösen felépített mítoszról van szó, melynek szerves része a Coca-Cola, a rockzene és a világútlevél. Föltámadott a tenger, eljött a várva várt szabadság, vele együtt pedig a kisember tragédiája is: pénz nélkül nem tud élni a végtelen számú új lehetőséggel.
Török Ferenc említett filmjéből már megtudtuk, hogy a bátor és leleményes kalandorok megoldották okosba’ a pénzügyi jellegű problémákat, itt azonban csak rövid epizód a vonatjegy-hamisítás, a főszereplők nem tevékeny résztvevői a bulinak, mindössze alkalmi ügyfelek. A Kék Pelikan viszont a másik oldalról közelíti meg a sajátos magyar korjellemzőt, és dokumentumszerű hűséggel tárja fel a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb hazai stiklijét.
A középpontban álló három jómadár, Petya, Ákos és Laci egy külföldi utazáson barátkoznak össze, és kapcsolatuk folytatását is lényegileg meghatározza, hogy világot szeretnének látni. Egy hamis vonatjegy vásárlása után – mellyel minőségéből kifolyólag valószínűleg nem jutnának Hegyeshalomnál tovább – rájönnek, tudnak ők ennél jobbat csinálni, így egy kis pályaudvari kutatómunka után a sebtiben felszerelt házi konyhalaboratóriumban kísérletezni kezdenek egy olcsón vásárolt szelvénnyel és különböző vegyszerekkel, mígnem sikeresen megtisztítják a jegyet a nem kívánt feliratoktól. A kulcs a címben szereplő Kék Pelikan indigó: ez az egyetlen típus, melyet a beszüremkedő Nyugat csodaszere, a Domestos kiold a papírból (a termék nem azonos ma megvásárolható utódjával, a látottakat ne próbáljuk ki otthon! – figyelmezteti a nézőt egy felirat). Ilyen balhék természetesen nem maradnak titokban: a fiúk, miután potom áron bejárták Európát, megajándékozzák bölcsességükkel felebarátaikat, és tömeggyártásba kezdenek.
Magyarországon nincs nagy hagyománya az animációs dokumentumfilmnek – előzményként Kovásznai György rövidfilmjeit említhetjük –, a Kék Pelikan az első egész estés alkotás a műfaj hazai történetében. Így hát merész, ám minden bizonnyal átgondolt és láthatóan ideális választás ez az eddig kevéssé kiaknázott zsáner: úgy hagyja kibontakozni a dokumentumfilmes vonulatot, hogy közben fenntartja a fikciós film izgalmát. A beszélő fejek és az interjúfelvételek, melyeket a rendező éveken át készített olyanokkal, akik hamisított jeggyel utazgattak, teljes mértékben összeférnek az akciófilmes elemekkel, ahogy az egy jelenet erejéig felvillantott romantikus filmmel is. (A különféle műfajok megidézése mellett egy konkrét klasszikusnak is adózik Csáki alkotása, mikor újrajátssza Jiří Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című opusának ikonikus fenékstemplizését.)
Nemcsak dokumentum és fikció összemosásában mutat bizonyos fokú eklektikát a film, a látványvilágot szintén a sokszínűség jellemzi: a rajzolt részeket „retró” filmfelvételek váltják úgy, hogy nem szakítják meg a cselekmény menetét – a megoldás inkább kiemel bizonyos kulcsmozzanatokat vagy hangulat- és korfestő elemeket. Az animáció a szó minden értelmében színes; rikító tónusok, részletgazdag ábrázolás és végtelenül egyénített figurák jellemzik, ami megmagyarázhatatlan módon illik ahhoz a világhoz, melyet bemutatni hivatott. Minden képkocka azt sugallja, „igen, ilyen volt a kilencvenes évek Magyarországán élni”. Ilyen kurta-furcsa, groteszk, vagy ha tetszik, tragikomikus.
Egy „átutazó”, aki csak elmesélt történetekből ismeri a korszakot, legalábbis ezt szűri le, illetve azt, hogy a hamisítók valami olyasmit érezhettek az adott időszakban, amit ma FOMO-nak, a kimaradástól való félelemnek neveznénk. A vasfüggöny fellibbenésével olyan szabadság szakadt a nyakukba, amellyel anyagi körülményeik miatt nem tudtak volna mit kezdeni, ha teljesen egyenes úton járnak. Tetteik azonban sokkal inkább magyarázhatók egy történelmi éra sajátos termékeként, mint bűncselekményként – ezt a hatóságok is belátták, amikor néhány világjáró lebukott. Az átmeneti korszak egyedi kontextusa máig nosztalgikus ködbe burkolja a csalássorozatot, amit így nem lehet morális szempontból megítélni, habár a háttérben vitathatatlanul felsejlik egy erkölcsi kérdés. A film – és az utókor – végkövetkeztetése az, hogy az államtól lopni nem bűn; magyar nindzsáink a kiskapuk országában megtalálták azt az átjárót, amely egy utazás erejéig kivezet az országból.
Csáki László páratlanul szerencsésen adott formát az elmesélni kívánt történetnek, műfaj és sztori egysége pedig több korosztályt is képes megszólítani, mivel mindegyiknek mást ad: az idősebbeknek nosztalgiát, a fiataloknak hiteles, ugyanakkor szórakoztató betekintést szüleik ifjúságába. Az érzékenyen megrajzolt kormetszet néhány képben és hangfoszlányban is megragadható: Kispál, Hiperkarma és Bonanza Banzai szól a háttérben (Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós filmzenéjét kiegészítve), légypapír száll a szélben, a bőrönd pedig májkrémmel van tele. Vagy másképp: nincs értelme várni a MÁV-ra, ha okosba’ is elérhetjük, hogy szabadok legyünk.
