Döbrei Dénes: Heni, kezdd te. Azt mondom: Jacques Lecoq iskola.
Varga Heni: 1990 júniusában mentem ki Párizsba megnézni A kormányzó halála bemutatóját, amiben Dénes is játszott. Volt egy kis szabadidőm, sétálgattam, a Rue du Faubourg-Saint-Denis felé keveredtem, ahol a Jacques Lecoq iskola van, pontosan az 57-es szám elé, a Chez Jeannette kávézó mellé. Benyitottam az ajtón, és kiderült, hogy szuper, hogy itt vagyok, felvételizhetek szeptemberben. Három hónapig tart a felvételi, s ha felvettek, te döntöd el, hogy érzed magad; nincs olyan, hogy kirúgnak. Ha azt érzed, nem itt van a helyed, akkor otthagyod. Hazajöttem, közöltem a szüleimmel, hogy megtaláltam a nekem való iskolát, táncot akarok tanulni. Akkora elhatározás volt bennem, hogy nem ellenkeztek, azt mondták, támogatnak. Ezért augusztus végén óriási táskával elindultam. Belgrád, vonat, majdnem 24 órás út. Meghatározó volt ez a pár év. Te jössz, Dénes, azt mondom: Brest.
Döbrei Dénes: Bretagne. Ősz, gyönyörű ködös idő, sirályok, apály, hajók, csónakok. Egész napos próbák, az első közös munkám Nagy Józseffel. Szabados György nagyzenekara, teljesen új élmények, először találkozom igazi táncosokkal. Először van az, hogy francia szavakat tanulok. Egy törékeny, piciny táncoslánnyal, Marionnal több duóm van az előadásban, ő tanít táncra, franciára. Brest mellett egy kastélyban laktunk, őrült nagy parkkal körülötte. Közös reggelik, nagy esti kártyapartik, és megszületik a A kormányzó halála című előadás. Óriási élmény! Egy sötét szobában Dresch Mihály szaxofonozik, ott ülök én is a szobában, és próbálok sötétben létezni. Minden helyszín több napot érdemelne. Jöjjön most egy hely gyerekkorodból, Királyhalom és a homok.
Varga Heni: Volt egy óriási gyümölcsösünk Királyhalmán, ahová hétvégenként kijártunk, és hihetetlen jó élmény volt a homokban játszani. Almafák – nagyon mély kutat fúratott apukám, kellett az öntözéshez. A nagy vízre emlékszem, sugárban jött ki a földből. A meleg nap, a játék öröme jut eszembe még. S ehhez képest egy egészen más világ Szabadka, a város. A Jovan Jovanović Zmaj iskola mellett nőttem fel, szüleim még most is ott élnek, a Jakab és Komor utcában, nem mehettem be homokos lábbal, anyukám már a kapu előtt lecsutakolt.
Te pedig mesélj Horgosról, ahol te felnőttél.
Döbrei Dénes: Horgos, főutca, két méter széles műterem, fáradt olajjal fűtött kályha, ez Fujkin István festő műterme, ahol esténként összejöttünk gyerekkori barátaimmal, Sárkány József Dódival, Fodor Attilával, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Zenét hallgattunk, művészettörténetet olvastunk, vitatkoztunk. Fleetwood Mac, Mike Oldfield… Volt egy barátunk, Manó, ő volt a horgosi DJ, s mindig meglepett minket valami újjal. Londonból, Amerikából rendelte a blues-, jazzlemezeket. Ezeket elemeztük, a szólókat, s hogy kinek milyen a hangja. Egy nap rákérdeztek, mit szeretnék csinálni az életben. Azt mondtam, színész szeretnék lenni. Két napra rá megjelent Koncz István, a kanizsai amatőr színház vezetője, akinek ezt Fujkin elmondta, így kerültem a magyarkanizsai amatőr színházhoz.
Emlékszem még Kárász Mikire, a híres horgosi Kárász család unokájára, akinek volt repülője, ismerte a felhőket, s amikor Fujkin festett, mindig megbeszélték, milyen felhőt fest, mit jelent az a felhő az égen. Itt találkoztam Tolnai Ottóval, Péter László grafikussal és még sok meghatározó művésszel. Jó hely volt akkoriban Horgos. A művelődési házban filmvetítések, koncertek, diszkó, tele volt a központ, élő falu volt. Amióta édesanyám meghalt, ritkán megyek oda, de még 20–30 év után is tudom, hol van megrepedve az aszfalt, hogy állnak a kövek a járdán, hol a sarok, ahol üveggolyóztunk. Ahova születik az ember, az a hely beléivódik. Sok adósságom van még a szülőfalum felé, amik nem lettek befejezve, munkák, filmek, amiket jó lenne elővenni s befejezni egyszer. Lehet, most van itt az ideje.
Most én dobnék fel egy újabb helyszínt, amiről, kérlek, mindketten meséljetek picit, ez Japán.
Varga Heni: Hakushu és Min Tanaka táncművész jut eszembe. Nagy József Jel Színházával a Woyzecket játszottuk Tokióban és Oszakában. Min Tanaka táncosaival már dolgoztam azelőtt, úgy voltam vele, írok egy levelet, hogy részt vehetnénk-e a tanfolyamának egy részén. Végig nem tudtunk maradni, mert játszottunk. Jött egy levél, hogy gyertek, majd kiderül, mi lesz. Ez egy egy hónapos tanfolyam volt, mi két hetet voltunk ott.
Hogy tényleg oda irányítsam az érzékszerveimet, még a szaglásomat is, mindezt csukott szemmel, mert a szemünk világa amennyit ad, annyit el is tud venni. Az első Hakushu-élményem, hogy nagyon hideg van, mezítláb, csukott szemmel sétálunk a havas földeken, amiről tudom, hogy veszélyes, mégsem érzek veszélyt, olyan figyelemmel dolgoztunk.
Hogy kell elképzelni ezt a helyet?
Döbrei Dénes: Minimalista, egyszerű. Fából, papírból készült házikók, ahová cipővel nem léphetsz be. A térben szinte semmi nincs, csak egy alacsony asztal. Étkezéshez a szekrényből előkerülnek a tatamik, minden természetes anyagból készült. Nincsenek bútorok, maga a tér a fontos. A házak tiszták, s könnyű is őket tisztán tartani. Bambusztálak, evőpálcák.
Varga Heni: Az udvar és kert nagyon fontos, ami csak lehetséges, az kint történik. Teaföldek, veteményes, csirkeól, tömérdek csirkével a tojás miatt. Nyáron minden reggel mentünk dolgozni a földekre. Egyszerű és nagyon szervezett élet. Keveset beszéltünk, megvolt, kihez fordulsz, kivel nem kell beszélned, mindenkinek megvolt a maga dolga. A köszönés, meghajlás az, ami fontos. A fesztivál alatt Hakushuban több helyszínen voltak előadások, például volt egy óriási mély lyuk a földbe vájva, és ott történt a performansz, a közönség fentről nézte, volt még egy víziszínpad is, amit rizsföldek vettek körül. Elképesztő hely.
Döbrei Dénes: És a próbaterem, ami egy óriási üvegház volt, tele kaktuszokkal, növényekkel, közepén a térrel, ahol dolgoztunk. Mintha egy botanikus kertben lennél. A hegyen is volt egy színpad, a folyóparton, a bambuszerdőben. Hakushu tényleg egy mágikus hely volt, ma, úgy tudom, már nem létezik, Min nem ott él.
Varga Heni: Dénes, a következő helyszín Újvidék, a Művészeti Akadémia.
Döbrei Dénes: Az amatőr színjátszó kör után úgy döntöttem, felvételizek a főiskolára. Bánki Zsuzsa színművész azt mondta, vegyük fel egy évre, meglátjuk, mi lesz belőle. A falusi gyerek elindult felfedezni a várost. Ez a négy év volt az, amikor megnyílt a világ. Abban az időben nagyon fontos hely volt a Dominó kávézó, a vajdasági művészek törzshelye.
Kezünkbe kerültek Hamvas Béla még meg nem jelent, fénymásolt könyvei, eldöntöttük, végigolvassuk. Vettünk enni-innivalót, s egy lakásban olvastuk. Volt, hogy reggel hatig, s mentünk órára. Később ennek az élménynek köszönve jött létre a Vidd hírét az igazaknak című előadásunk. Nagyon vibráló művészi közeg volt Újvidék akkoriban. Igazi nagy barátságok születtek. Soltis Lajos sörözgetés közben elmondta nekem, hogy ne is álmodjak arról, hogy az Újvidéki Színház színésze leszek, mert oda színészekre van szükség, nem rám, így számomra maradt a szabadkai népszínház. Ivan Klemenc színpadimozgás-tanár úr azt mondta, szerinte nekem táncolnom kell. Felkutatott nekem Budapesten nemzetközi mozgásszínházi tanfolyamokat, különféle technikákat tanultam a bhutótól a commedia dell’artéig. Ekkor kezdett el igazán érdekelni a testtel való foglalkozás. Szabadkára kerültem, akkor indult Ljubiša Ristić korszaka a Szabadkai Népszínházban. Fú, rengeteg minden történt Újvidéken, s nagyon fura volt sok évvel később visszamenni tanítani, látni, mi változott – egy egészen más várossal, populációval találkoztam. Hiába kerestem azokat az arcokat, akik a múltban ott voltak. Eszembe jutott egy fontos helyszín Heni számára, Párizs külvárosa és a lovak.
Varga Heni: Két nagy álmom volt gyerekkoromban: hogy megtanuljak franciául és hogy lovagoljak. Lovagolni itthon nem tudtam, távolról rajongtam csak a lovakért. Amikor Párizsba kerültem, Dénessel rengeteg előadást néztünk, különleges helyekre vitt el, egyik ilyen volt a Zingaro által vezetett lovas színház. Manolo Bezzel pedig egy Topeng tanfolyamon (tradicionális maszkos színház az indonéziai szigetekről) ismerkedtem össze.
Ugyanis miután befejeztem az iskolát, nagyon érdekelt minden olyan tradicionális színház, amely a Távol-Keletről származott; a Nô színház (Japán), a Kathakali (Kerala, Dél-India). Kiderült, hogy Manolo is lovagol, vagyis lovas színházzal foglalkozik. Megkértem, mutasson valamit munkájából. Párizs külvárosában élt egy lakókocsiban a barátnőjével, aki szintén lovagolt. Együtt léteztek a lovukkal. Felültetett a lovára, Nunióra, és elkezdett száron vezetni, majd megkért, csukjam be a szemem, és engedjem, hadd vezessen ő és a ló. Nagyon nagy hatással volt rám ez az egész élmény, valahogy tudtam, hogy ennek lesz folytatása – és lett is. Két éven át együtt dolgoztunk, mindaddig, míg fel nem kért Nagy József, aki éppen színész-táncost keresett az új előadásába. Így visszatekintve életem egyik legnagyobb kereszteződésén álltam akkor, és a táncot választottam.
Még egy utolsó utazásra hívlak Dénes, Mexikóba.
Döbrei Dénes: Ott találkoztam újra a commedia dell’arte tanárommal, Roberto Cupponéval, amikor a Guanajuatói Cervantino fesztiválon vendégszerepeltünk a Népszínházzal, neki már a dédszülei is commedia dell’arte színészek voltak. Egy bányászvárosban volt a fesztivál, ahol 0–24 órán keresztül előadások mentek. A bányában, a föld fölött, a színházban, mindenütt. Az utcán volt két dobos, én elkezdtem táncolni a zenéjükre, este már velük, azaz Guillaume-mal és Alfonzóval ültem egy asztalnál egy kocsmában. Eldöntöttem, velük megyek Mexikóvárosba kocsival, nem a társulattal.
mert járt Jugoszláviában, voltak közös témáink, elképzeléseink a színházról. Almira Osmanović zágrábi prímabalerina és én egy teraszról nézhettük a felvonulást. Don Quijote egyszer csak megállította a menetet, és azt mondta, hogy ott van fönt az én jugoszláv barátom, a Danas (a Dénest nem tudta megjegyezni). Minden megváltozott bennem, olyan mágikus állapot uralkodott körülöttem – a fesztivál, ahol imádták az előadásainkat, az új barátok. Beültünk a kocsiba, s irány Mexikóváros. Halottak napján is játszottunk, mindenki öltözőjében az asztalon egy cukorkoponya a nevével. Mexikóban többnapos ünnep a halottak napja. Fogadásokra, ünnepségekre jártunk a dobosokkal, elindult az őrület (piramisok, Frida Kahlo, Diego Rivera...). Évekkel később Guillaume egyszer meglátogatott, aztán 1989-ben én mentem ki hozzá. Két órára lakott Mexico Citytől egy csodálatos kisvárosban, Tepoztlánban.
Ez alatt az egy hónap alatt vagy húsz előadásunk volt, kiállításmegnyitókon, szilveszteri bulin, voltak szeánszok egy jamaicai fuvolás dobos sráccal, 27 darabukással volt alkalmam táncolni, akik körbeültek, s azt éreztem közben, hogy lebegek. Nekem Mexikó szinte családi hellyé vált. Guillaume-mal nem leveleztünk, egy fotót készítettünk egy automatában, amit kettévágtunk. Húsz évvel később, 2009-ben mentünk vissza, a Woyzecket játszottuk. Amikor megérkeztem hozzá, kinyitotta az ajtót, mutattam neki a fotót, erre nevetett, s ő is elővette a farzsebéből. Számomra ez Mexikó. Egy gyümölcsleveket készítő bácsi, a kisváros sámánja azt mondta nekem: látom, te európai vagy, mert óra van a kezeden. Na, azóta nincs. Hú, olyan dolgokat szaggat most fel bennem ez a beszélgetés, hogy azon gondolkodom, mennyi élet, mennyi ember, mennyi útmutatás kerül az ember elé élete során. Jó lenne mindenkit megemlíteni, akitől valaha valamit kaptam; még az elutasítások is óriási erőt adtak, mert mindig azért jöttek, hogy másfelé tereljenek.
Varga Heni: Vagy megerősítsenek abban, hogy jó úton haladsz.
Döbrei Dénes: Igen. Mindig elmesélem a diákjaimnak, hogy a Pireneusokban volt egy sárga bokor, amit imádtam, amikor virágzott. Kértem egy gyökeret belőle, hogy elültethessem itthon, Kelebián. Amikor elültettem, akkor jöttem rá, hogy minden udvarban van egy ilyen bokor. Amint érdeklődsz valami iránt, szeretettel megmutatkozik neked.
És így érkeztünk vissza mi is a beszélgetés végére Kelebiára.
Fotók: Szerda Zsófia
