„460 millió először, 460 millió másodszor és ha senki többet: 460 millió forint harmadszor” – a Virág Judit Galéria és Aukciósház YouTube-csatornáján ma is megnézhető, ahogy Kelen Anna művészettörténész és árverésvezető szelíd, de határozott hangon bejelenti, hogy elkelt a 42. tétel, a 160 millió forintos kikiáltási árról induló kép, Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című festménye. A korábbi magyarországi rekord 240 millió forinttal szintén Csontváry műve volt, a Traui tájkép naplemente idején, és szintén a Virág Judit Galéria aukcióján kelt el 2012-ben.
Virág Judit művészettörténész neve fogalom a hazai képzőművészeti és műkereskedelmi színtéren. Már akkor ő vezette a Kieselbach Galéria, a Nagyházi Galéria, illetve a Blitz Galéria árveréseit, amikor ezt még nemcsak itthon, de külföldön is férfias szakmaként tartották számon.
Virág Judit és férje, Törő István üzletember 1997. május 31-én Mű-Terem Galéria néven nyitottak galériát Budapesten, a Falk Miksa utcában, és egy évvel később már az első aukciójukkal berobbantak a hazai műtárgypiacra, amikor Rippl-Rónai József Zorka kék gyűrűvel című képét 21 millió forintos rekordáron adták el. Sikerük és szakmai hitelességük azóta is töretlen, az évtizedek alatt számos újítást vezettek be, amelyek meghonosodtak és meghatározók lettek a hazai aukciók gyakorlatában.
Kelen Anna gyerekként is láthatta édesanyját e különleges szerepben. Ő maga már kislány korában segédkezett számos árverésen, 2021 óta pedig ő vezeti a galéria aukcióit.
Mi az, ami az utóbbi bő két évtizedben változott a hazai árverések terén? Miben volt más a Virág Judit Galéria, mint a többi aukciósház?
A galéria történetét már a kezdetektől meghatározzák az árverési rekordok, de a bevezetett újítások is. A kezdeti sikerek után, 2009-et követően pár nehéz év jött, mert a gazdasági válság hatással volt a műkincspiacra is. Hasonló visszaesést hozhatott volna a Covid is, de hál’ Istennek nem így történt. 2020 tavaszán a járványügyi intézkedések miatt nekünk is zárva kellett tartanunk a galériát, az online árverezéshez viszont még nem volt megfelelő informatikai rendszer, de nálunk azonnal elindult a fejlesztés, az őszi aukción pedig már be is vetettük az online felületet, és sikeresnek bizonyult.
Fontos korábbi újítás volt 2011-ben a becsértékes rendszer bevezetése, a nyugati mintát követve az egyes aukciós tételek mellett mi is feltüntettünk egy tól-ig sávot, amely a kép piaci értékét mutatta. A kikiáltási ár ugyanis mindig alacsonyabb, nagyjából a piaci ár 75 százaléka, így a becsérték fontos fogódzót jelent a potenciális vásárlónak. Mérföldkőnek számítanak a tematikus kiállítások is, kiemelten fontos 2018-ból a Zsolnay-aukció és 2019-ből a kortárs aukció, ahol szintén több rekord is született. A pandémia idején honosodott meg a hibrid árverés gyakorlata, amely azóta is megmaradt, tehát most már egy aukción egy időben van személyes részvétel, telefonos részvétel, van, aki vételi megbízást ad, és olyan is, aki online vesz részt – tehát igazából négy platformon lehet egyszerre licitálni. Van, aki az ország legtávolabbi pontjáról vagy külföldről kapcsolódik be.
Milyen szempontok szerint épül fel egy aukció?
A hazai gyakorlatban jelentős, hogy az árverés anyagából mindig van kiállítás, készül hozzá egy igényes katalógus, amely mögött alapos feltárómunka áll. A rendszerváltás környékén még nem így történt, az aukciós katalógusban csupán felsorolták, megmutatták a tételeket, de nem egészült ki egy alaposabb művészettörténeti anyaggal. Ma már az aukcióknak tudatosabb a forgatókönyve is, előre végiggondoljuk, hol vannak a hangsúlyosabb tételek, mely művek tartanak számot nagy érdeklődésre. Arra is figyelni kell, hogy az aukció elején legyen az egyik dramaturgiai csúcspont, mert az jó felütés, közben is megfelelő ritmusban és időközönként érkezzen egy-egy különleges darab, és természetesen az árverés végére is egy kiemelt pillanat, jelentős mű van időzítve. Ennek kibontásában is lényeges szerepe van a katalógusnak – ezek a kiadványok egyre színesebbek, az aukciótól függetlenül is érvényes, művészettörténeti albumok sok fotóval, analógiákkal, a korszak széles körű bemutatásával.
Az igényes katalógusokat is külföldi mintára kezdtétek szerkeszteni?
A külföldi katalógusok őszintén szólva sokkal szerényebbek, mint amiket itthon akár mi, akár a többi hazai aukciósház ad ki. Kint sokkal tömörebb egy-egy ilyen kiadvány. Amit viszont örömmel meghonosítanánk a külföldi gyakorlatból, de egyelőre még nem tartunk ott, azok a nagyon inspiráló, különleges videók, amelyek egy-egy tételt kísérnek. Ezek a pár perces kisfilmek tökéletesen használják az igényes dokumentumfilmes és a profi marketingfilmes eszközöket, például bemutatnak egy festményt néhány percben úgy, hogy megismerjük a korszakot, az alkotót, a művet, mindezt gazdagon illusztrálva. Ezen a téren nálunk van hova fejlődni, de kiadványok tekintetében, úgy vélem, az itthoniak sokkal jobbak.
Fontos állomásként említetted a kortárs aukciót is. Mit értetek kortárs alatt? Ez mennyire volt ingoványosabb terep a klasszikusokhoz képest?
Mi a háború utáni generációt tartjuk az aukciók tekintetében kortársnak, tehát az 1960-as évektől kezdve, és nagyjából a 2010-es éveknél meghúztuk a határt. Ezek az alkotók már végigmentek a kanonizációs folyamaton, de az is nagyon fontos szempont, hogy mi másodlagos piacról dolgozunk, tehát nem közvetlenül a művész műterméből vásárolunk. Akkor rendeztünk kortárs aukciót, amikor azt tapasztaltuk, hogy egyre több kortárs mű érkezik hozzánk, és az aukciós tételeink között már elérte nagyjából az egyharmadot. Akkor úgy döntöttünk, hogy itt az ideje, mert van rá kereslet, megjelent egy új vásárlói réteg. Sok tényező együttállása kell ahhoz, hogy a kortárs műveket egyre jobb áron lehessen eladni. Azt is láttuk, hogy külföldön is elkezdtek nagyon odafigyelni az 1960-as, 1970-es évek generációjának jelentős magyar képviselőire, például Maurer Dórának lett önálló kiállítása a Tate Modern Londonban, Nádler István alkotását megvették a párizsi Pompidouba, Lakner László képei ott vannak a New York-i Metropolitanben. Nagyon fontos munkát végeznek idehaza azok a galériák, amelyek a művészeket képviselik, kiviszik őket vásárokra, megmutatják a műveiket a nemzetközi piacon. Azért lett fontos az, hogy mi rendeztünk egy tematikus árverést, mert innentől kezdve ezek az árak már transzparenssé váltak, már látszott, hogy mennyiért lehet eladni a kortárs műveket, és nemcsak szóbeszéd volt, hogy X. Y. képéért mennyit fizettek. Ugyanis az olyan galériák esetében, amelyek nem árveréseken képviselik a művészeket, az eladási ár nem publikus, ezért a kortárs aukció mérföldkő lett, hiszen az egész szakmának fontos volt. Ugyanakkor befektetésként is jelentős a kortárs: a klasszikushoz képest jóval olcsóbb, de ezek értékében óriási potenciális emelkedési lehetőség van, például a nemzetközi piacon a top kortárs és a top klasszikus árak egy szinten vannak. Idővel ez valószínűleg itthon is ki fog egyenlítődni.
Befektetési céllal sem szoktatok megkeresni művészeket és vásárolni a műtermükből?
Nem. Ehhez az igazán friss, a mai legfiatalabb generációhoz nálunk jobban értő szakemberek is vannak, akik ezt tényleg naprakészen követik, mi egyszerűen ezzel nem tudunk napi szinten foglalkozni. Mi máshoz értünk, másban vagyunk jók. De azt látjuk, hogy most már a legsikeresebb fiatal kortárs művészek olykor teljesen a nemzetközi piacra dolgoznak, és egyszerűen nincsenek itthon. Annyira felkapták őket, hogy most már a magyar gyűjtők hozzá se jutnak a képeikhez, mert Európában olyan összegeket fizetnek a műveikért, ami az itthoni piacon már nem reális. Ez egyfelől remek, hogy külföldön nagyra értékelik a művészeinket, másfelől meg azt jelenti, hogy ezek az alkotások kikerülnek az országból. És ez valahol kihívás. De ez így volt a 20. század elején is, aztán mégis visszajöttek, legalábbis a művek egy része hazatért. Kihívás az is, hogy a nagy klasszikusok elfogynak, nemcsak itthon, hanem Nyugat-Európában is. Az elmúlt harminc évben folyton kerültek elő újabb lappangó, eltűnt, elveszettnek hitt képek, de most már ez egyre ritkább. Egyre nehezebb a klasszikusok közül ilyen nagy érdeklődésre számot tartó képet előhúzni.
Ezen a téren is nagyon szép sikereitek vannak. Melyik megtalálástörténet a kedvenced?
Hál’ Istennek sok ilyen történetünk van, de inkább már csak külföldről kerülnek elő fajsúlyos művek. Például Amerikából hoztuk haza Kádár Béla több képét, amely teljesen átírta az életművet. Olyan minőségű és nagy méretű olajképek kerültek elő az 1920-as évekből, amelyekről itthon nem nagyon tudtunk – ráadásul több tucat.
Ezek olyan képek, amelyeknek a létezését számontartotta a szakma, csak nem lehetett tudni, hol vannak, vagy meglepő volt, hogy ilyet is festett Kádár Béla?
Mind a kettőre van példa, mert azt tudtuk, hogy ő a húszas években Berlinben élt, Amerikában is volt, tudtuk, hogy ott képeket is eladtak, de ezekről nagyon kevés fotó maradt fenn. Inkább az okozta a megdöbbenést, hogy őt addig más képekkel azonosítottuk, mert utána, az 1930-as évektől itthon teljesen más stílusban dolgozott. Amikor előkerültek a húszas években festett képei, ez megváltoztatta azt, ahogyan az életművét súlyozzuk. De például Rippl-Rónai József A geszti kastély kertjében című festménye, amely 300 millió forintért kelt el, szintén a tengerentúlról érkezett haza pár évvel ezelőtt.
Honnan szereztek tudomást az ilyen lappangó művek hollétéről?
Kádár Béla egyik képe például egy Miamiban feladott ingatlanhirdetésen volt látható, és felhívták rá a figyelmünket. Van, hogy egyszerűen maga a tulajdonos keres meg minket, hogy itthon szeretné értékesíteni a festményt. 1990 és 2005 közt ez gyakori volt, mert külföldön is felfigyeltek arra, hogy most már komoly pénzért lehet eladni a magyar képeket, így rengeteg értékes festmény jött át hozzánk a környező országokból, majd lassanként Nyugat-Európából és Amerikából is visszatértek a műalkotások. De még mindig van olyanra is példa, hogy a tulajdonos esetleg nincs teljesen tisztában a nála lévő kép értékével. Például volt egy Dénes Valéria-festmény, egy bruges-i tájkép, egy fantasztikus kubista stílusú alkotás, amely 110 millió forintért kelt el, de a tulajdonosa nem tudta, hogy ki az alkotó, és teljesen megdöbbent, amikor mondtuk neki, hogy ez milyen értéket képviselhet. Ez a kép több mint száz évig lappangott. Azonban az ilyen váratlan meglepetés ritka.
Gondolom, fordított eset gyakrabban van, amikor nagy reményekkel érkezik valaki a festménnyel, amelyről kiderül, hogy nem ér annyit, mint a tulajdonos reméli.
Igen, ez gyakoribb eset. Nap mint nap kerül a kezünkbe hamisítvány. Azt kevesen gondolnák, de manapság is készülnek hamisítványok – rengeteg –, ez külön iparág Magyarországon, viszont azokat a gyakorlott szem ki tudja szűrni. Nehezebb ügy a régi hamisítvány, ugyanis a nagy festőknek voltak magániskoláik, követőik, akik festettek az ő stílusukban, és ezek a művek a festő korában készültek. Az ilyen képekhez már tényleg több szem kell, komoly tudás, anyagvizsgálat. Mi nem félünk segítséget kérni. Nálunk ez úgy néz ki, hogy minden esetben zajlik anyagvizsgálat, és szinte mindig ki szoktuk kérni a restaurátorok véleményét is, mert ők nagyon-nagyon jól értenek a részletekhez. Van, aki a vászonhoz, van, aki a papírhoz ért, és meg tudja mondani, hogy az mikori. Pontosan ismerjük az adott festőnek a stílusát, ugyanakkor ki szoktuk kérni a szóban forgó művész monográfusának a véleményét is, olyan szakértőkét is, akik nem nálunk, a galériában dolgoznak. De ha bárhol valami fennakadás van, vagy bármelyik szakértőben gyanú merül fel, akkor mi nem szoktuk vállalni a mű eladását, mert nem éri meg egy képért kockáztatni, a tévedés presztízsvesztést jelentene. Édesanyámnak hatalmas tudása van, ugyanakkor hihetetlenül jó szeme és érzéke a képekhez, de soha nem gondolta magát tévedhetetlennek. Ez nekem is tanítás, hogy ő látott több ezer képet, kiválóan ért hozzá, mégis megkérdezi és meghallgatja mások véleményét.
Van olyan kép, amelyhez személyesen is kötődsz? Akár azért, mert már gyerekkorodban sokat láttad.
Amit a gyerekkoromban sokat láttam, azok sajnos nincsenek meg.
Ha tehetnéd, visszavásárolnád?
Lenne olyan, amit igen. Például Scheiber Hugó bohócportréját. Ez az otthonunkban volt, nem is tudom, mikor adták el. Volt egy Patkó Károly-kép is, Ádám és Éva, ezt azóta is az egyik legszebb magyar képnek tartom.
Vásároltál már festményt?
A galéria képviseletében igen, de magamnak még nem vettem.
Az árképzés nagyon izgalmas, hiszen egy kép ára valójában annyi, amennyit hajlandók érte fizetni. Mi alapján határozzátok meg a becsértéket? Vannak ennek egzakt mutatói?
Vannak meghatározó tényezők, mint ahogy például egy ingatlannál számít az elhelyezkedés, a méret, ugyanígy a festmények esetében is vannak ilyen szempontok. Például az alkotó elismertsége, de számít az is, hogy a művész melyik korszakából való a kép, mikor készült, milyen technikával – például a grafika mindig alacsonyabb árú. De számít a méret és az ábrázolt téma is, például egy férfiportré sokkal kevésbé eladható, mint egy virágcsendélet vagy egy tájkép. Az is befolyásolja az árat, hogy van-e valamilyen története a képnek, vagy volt-e valahol már korábban kiállítva, reprodukálva, publikálva. Becsléskor viszonyítunk ahhoz is, hogy az elmúlt években a hasonló típusú képek milyen árakon szerepeltek.
Amikor egy aukciós anyagot összeállítotok, láttok magatok előtt konkrét gyűjtőket, akikről feltételezitek, hogy őket érdeklik ezek a képek? Egyáltalán hány komoly gyűjtő van Magyarországon?
Ez nem nagy piac: néhány ezer fő. De az aukció egyes tételei kapcsán sejthető, hogy kiket fog megszólítani a mű.
Mennyi pénz forog összesen egy-egy hazai aukción?
Azt tudom, hogy például nálunk egy karácsonyi aukción akár a kétmilliárd forintot is eléri a forgalom, és nem csak olyankor, amikor árverési rekordot döntünk.
Amikor a becsérték fölött egyszer csak elkezd sokszorosára emelkedni a licit összege, olyankor mi hajtja a vásárlót?
Ott nem tudjuk, mi történik. Van, hogy valakit elkap a szenvedély, van, hogy valamiért nagyon kell neki az a kép. Amikor valaminek az ára ennyivel feljebb megy, soha nem racionális érvek vannak, hanem érzelmek. Vagy akár a versenyszellem késztet valakit arra, hogy rálicitáljon az előző ajánlatra.
Olyan volt már, hogy a vevő azt mondta, megbánta és nem gondolta komolyan a licitet, csak elragadta a hév?
Volt. De ez nem jellemző. Alapvetően végiggondolják a döntéseiket a gyűjtők. Viszont ezt már nem lehet visszacsinálni. Azt ajánlottuk fel, hogy egy későbbi árverésen értékesítjük a képet.
A hazai műtárgypiac nemzetközi viszonylatban milyennek számít?
Közép-Európában nagyon pezsgő műtárgypiac van, Lengyelországban, Csehországban és itt, Budapesten is. Egyébként sokáig a magyar volt a legerősebb. Romániában különbség hozzánk képest, hogy a kortársra sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint a klasszikusra. Szoktam figyelni a lengyeleket, mert nagyon érdekes és izgalmas az, hogy viszonylag rövid idő alatt hatalmasat léptek előre. Egyrészt nagyobb a piac, ugyanakkor professzionálisan viszonyulnak hozzá, létrehoztak egy ugyanolyan nagy aukciós házat, mint amilyen a Sotheby’s vagy a Christie’s, és nagyon sok területtel foglalkoznak. Ott olyan gyakran vannak árverések, mint Nyugaton. Az itthoni piac ezt nem bírná el.
Egy interjúban mondtad, hogy néha előfordul, hogy az ügyfél bemegy a galériába, és az egyetlen jelen lévő férfihoz megy oda akkor is, ha ő a biztonsági őr. Ez furcsának tűnik – különösen egy olyan galériában, amely egy nő nevét viseli. Mi volt a folyamata annak, hogy szakmai kérdésekben legitimmé vált a tudásod, amikor már nemcsak Annácska voltál, Judit lánya, hanem „a” művészettörténész?
Ez olyan lassú folyamat volt! Egyébként van, aki még mindig vele akar tárgyalni, és ez teljesen rendben van, ezen szerintem nem kell megsértődni. De ahogy engem Annácskának neveznek, őt ugyanúgy Juditkázzák kedvességből is. Viszont valóban megmosolyogtató, amikor úgy keresnek minket, hogy „Annácska, Juditka és Törő úr itt van?”. Pár éve már az én szakmai értékítéletemet is elfogadják, főként amióta az árveréseket vezetem, és az is nagyon sokat segített, hogy bizonyos művészek kapcsán publikációim jelentek meg, tehát a szakma ismer.
Portrék: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
