Kemény György a kilencvenen túl sem tesz pontot színes életműve végére
Az Új Városházi Galériában augusztus 31-ig látható GYURIII! végre megmutatja, mennyi játékosság, pimaszság és szellemi szabadság sűrűsödik Gyuriban – ahogy mindenki hívja –, és hogyan ölt mindez újra meg újra más formát: plakátban, rajzban, festményben, digitális munkában vagy szoborban. Nála ugyanis mindig az ötlet az első, és szinte mindegy, milyen médiumban landol, ahogy az sem különösebben érdekli, hogy alkalmazott vagy magasművészetként címkézzük.
Imádom, hogy a kiállítás valamennyi szövegét maga az alkotó írta. Már a bejáratnál egy hosszú, sztorizós önéletrajz fogad: a száraz adatok mellé odakerülnek a személyes emlékek, a mesterek és példaképek, a stílusváltások, sőt az is, mit szeret Gyuri civilként. Kiderül például, hogy azért talált rá a plakátra, mert abban egyszerre tudott rajzolni, írni és gondolkodni.
A személyes önértelmezést követően a több mind hét évtizedes pálya kronologikus rendben, három termen keresztül bontakozik ki. Az ikonikus munkák reprodukciói nagy méretű molinókon csüngenek a térben. Így nem egyszerűen végighaladunk a falak mentén, hanem valóban a képek között barangolunk. A rendezés könnyed és játékos, ugyanakkor kifejezetten jól illik Kemény hierarchiákat nemigen tisztelő művészi gondolkodásához.
Az első terem az 1942 és 1971 közötti időszakot járja végig, a hatévesen festett akvarellektől a hatvanas évek végének pop artjáig. Ezek a munkák szépen rácáfolnak arra a berögzült képre, amely szerint a szocializmus szűk levegőjében csak a szürke, fegyelmezett és humortalan művészet tudott széles közönséghez eljutni, hiszen ezek a harsány, színes és gyakran pimasz munkák ott voltak az utcákon, a tereken. Képregényes formák, reklámnyelv, szexualitás, humor és popkulturális utalások vesznek körül, és időnként tényleg úgy érezzük, hogy Keménynek sikerült átszivárogtatnia a vasfüggönyön valamit abból a vizuális szabadságból, amelyet akkoriban leginkább Amerikához társítottak.
Az 1968-as Fészek Művészklubban rendezett ikonikus kiállítás néhány darabja most is látható, és jól mutatja, hogy Kemény pop artja nem az amerikai formanyelv egyszerű átvétele volt. A Twiggy mint Jeanne d’Arc a brit popkultúra ikonját gyúrja össze a történelmi hősnővel, míg a Daniel Spoerri csapdaképeit idéző Keresztpapa reggelije egy megterített asztal tárgyait emeli a falra, elmosva a kép, a relief és a tárgy közötti határokat. Mindkettő könnyed, gegre épülő munka, az eredeti Fészek-anyag azonban olyan súlyos témákat is érintett, mint a holokauszt, az atombombától való félelem vagy egy politikai merénylet. A teremben látható még az 1969-re tervezett, végül meghiúsult tárlatra készült, konzervdobozokból hegesztett Konzervatív szék is, amely már a címében tökéletesen hozza Kemény warholi utalásokkal teli humorát.
Ugyanez a vizuális szabadság az alkalmazott grafikán keresztül az utcára és a lemezboltokba is kijutott. Az LGT számára készített Bummm! borítója, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról képregényszerű lemezgrafikája, a színházi plakátok, valamint az Új fürdőruhák vagy a Biopon reklámjai mind ugyanazt az eleven nyelvet beszélik. A Bummm!-ról a legjobb magyar lemezborítókról szóló cikkünkben bővebben is írtunk.
A második terem az 1971 és 1990 közötti időszakot mutatja be, és itt válik igazán egyértelművé, hogy Kemény dafke mindig a saját útját járta. Amikor a hetvenes évek elején mások plakátjai egyre színesebbé és poposabbá váltak, ő elővette régi 6B-s ceruzáját, majd a Rotring tollát, és közel egy évtizedre fekete-fehérre váltott.
Aztán 1982-ben ismét irányt váltott. A saját szavaival „klasszikusnak” nevezett évtized után újra lazább formákra és színekre vágyott: előbb filctollal, majd pasztellkrétával készített portrékat, plakátokat és levegős képeket. A térben ezek a munkák váltakoznak. Ebből a korszakból származik például a Frissen festve plakát is, amely 1985-ben bronzérmet nyert a toyamai nemzetközi plakátpályázaton.
És ebben a teremben látható Forgács Péter 2016-ban, Kemény nyolcvanadik születésnapjára készített, 68 perces filmje is. Ez nem egyszerűen dokumentáció, inkább egy mozgó önarckép: a háború árnyékában telt gyerekkor személyes felvételei korabeli híradókkal keverednek, miközben Kemény mesél, vall magáról, és olyan művek, valamint hetvenes évekbeli rövidfilmjei is előkerülnek, amelyek a kiállításon nem láthatók.
A harmadik terem szinte felrobban a színektől. Az 1999-től napjainkig tartó korszak ismét egy radikális újrakezdéssel indul: Kemény hatvanon túl úgy vetette bele magát a digitális képalkotásba, mintha mindig is ezt csinálta volna. A számítógép nem tette hidegebbé a műveit, egyszerűen új játszóteret adott neki. Előbb fekete digitális rajzokat, vizuális szóvicceket és plakátokat készített, majd 2006-ban ismét irányt váltott, és színes absztrakt képekbe kezdett. A munkákon amorf formák, élénk színfoltok és egymásba gabalyodó elemek kavarognak. Kemény György a Renderelt művészet című sorozatunkban beszélt a digitális alkotásról.
A legfrissebb fordulat pedig éppen 2026-ban következett: Kemény kilencvenévesen színes építőjáték-elemekből kezdett absztrakt szobrokat építeni. A tárlat így nem egy lezárt életmű végére tesz pontot. Sokkal inkább azt érezzük, hogy Gyuri már megint talált valamit, amit feltétlenül ki kell próbálnia.
De ezzel még nincs vége: a cherry-on-top annak a szekkónak a másolata, amelynek eredetije Kőszeg Ferenc Ferenciek terén lévő lakásának egykori cselédszobáját borítja. Itt is beléphetünk ebbe a világba, amely teli van izgalmasabbnál izgalmasabb részletekkel. Az eredetit Kemény szombat éjszakánként festette Kőszeg lakásában, ahol a demokratikus ellenzék tagjai, értelmiségiek és filozófusok gyűltek össze. A barátok témákat javasoltak, olykor maguk is kitöltöttek egy-egy felületet, Kemény pedig – saját hasonlatával élve – jazz-zenészként improvizált az éppen adódó üres falakon. A térben politika, művészettörténet, privát poénok és popkultúra keveredik, miközben a mű Gyuri saját történelmi tapasztalatáról, közösség iránti igényéről és szabadságvágyáról is mesél. Ennél jobb végszót aligha kaphatna ez az életmű-kiállítás.
Fotó: Sorok Péter/Kultúra.hu
