A dramatizálás majdnem harminc évvel ezelőtt készült (tehát nem szerepelnek benne bizonyos technikai kellékek, amelyek a "nimfácska" címszereplő szökését segítenék testi-lelki vágytól kábult mostohaapja mellől), a híres-hírhedt Vladimir Nabokov-regény ötvennégy esztendővel ezelőtt íródott. A Lolita-témának volt már ideje leülepedni, az érzéki kívánás, beteljesülés és megsemmisülés újabb, még extravagánsabb művekben szólalhatott meg, kikezdve a társadalmi konvenciókat. Edward Albee feldolgozásának érdekessége, hogy saját alakmása - a narrátor - részleges sorsközösséget vállal a fikció szerint általa teremtett Humbert Humberttel (a darab során sokszor kifigurázott, Nabokov adta névben is ott rejtőzik a kettőzés), ugyanakkor a színmű terébe színészként ugyancsak belépő író-alteregó (azaz akivé épp válik) a legveszedelmesebb ellenlábasa lehet a férfinak. Humbert is tisztában van kettejük viszonylatával és önnön megírtságával. E dramaturgiai fogás - melyet a Budapesti Kamaraszínház részéről Magyar Fruzsina és Bíró Dénes e. h. gondolt tovább - valamit eltakar a dosztojevszkiji alapozás ellenére melodramatikus históriából, és felfuttatja az Úr (és Clare Quilty és mások) - Humbert Humbert páros összjátékát.
Lukáts Andoré a hálásabb, színesebb, megpörgethetőbb feladat, s ő a kabarészélsőség (idióta orvos) fokától a közönséggel diskuráló cinkos szövetkezésen át a saját halálát provokáló, teatralizáló, elnyújtó Quilty hedonista cinizmusának, kultúracsúfoló intellektualitásának csúcspontjáig ki is játssza az ütőkártyákat. A kívülállását őrző, karcos, rekedt alakkal kell kényes egyensúlyba kerülnie Haás Vander Péter hasadó tudatú, gerjedelemtől és féltékenységtől remegő megszállottjának, a voltaképp igencsak hétköznapi szerelembetegnek. Egyik szerepformálás sem hiánytalan (Lukáts néha kiesik a ritmusból, Haás Vander egyszer-egyszer tanácstalan), de mindkettő hiteles, minőségi munka, a színpadi egymásrautaltság kiállott próbája.
A rosszul halló Dick jelenete (hozzá megy, menekül férjhez a még mindig csak tizenhét éves Lolita) csupán süket vicc (nem Hayth Zoltán tehet róla), a piálós kép sem elég súlyos Majzik Edittel (Rita) és Szűcs Péter Pállal (Fiatalember), ám ez sem a színészeken megy el. Az viszont színészi probléma, hogy Osir Liliana a szimpla cselédlány-kópiákat is gyengén hozza. Varga Klári Charlotte-ja jár legközelebb a még elviselhető túlzásokat bevető játékmódhoz, bár groteszknek ez sem nevezhető.
Békés Pál fordítása Berzsenyi-idézettől faramuci szójátékig sokféleképp terheli a kényes egyensúlyt. Akarva-akaratlanul fel is billenti. Amikor például a kincsem megszólítás és a hősnő (Dolores: Lolita) Lo beceneve (jó hosszú ó-val ejtve) egymás mellé kerül, sok néző pillant a szomszédjára: hogy kerül ide az egykori fenomenális magyar versenyló? A színészek nemegyszer szinte beleállnak a nyelvi poénokba. Tényleg a fordító szavaiba vagy a saját leleményeikbe? - az igen egyenetlen Lolitában nem könnyű eldönteni.
