Werner Nekes német filmrendező harminc éve gyűjti a film megjelenése előtt készített optikai gépezeteket, képalkotó kuriózumokat. Kollekciójából ezen a tárlaton 200 darabot láthatunk, melyek "láthatatlan" képeket hívnak elő anamorfózis, kukucskadoboz, árnyjáték, laterna magica, animáció, montázs, fázisképek és más elmés szerkezetek segítségével. Az optikai berendezések illúziót keltenek, de részben le is leplezik azt: egyszerű működésük bárki számára érthető, átlátható, a varázslat csupán egy iskolai fizikalecke tartalmára zsugorodik.
A trükk leleplezése mögött azonban marad valami ámulat, a tudatosan átélhető, mégis varázslatos hatás: a látás nagy kalandja. Mert hogy mit és hogyan látunk, azt nem a látás fizikai folyamata, hanem a percepciót a háttérből irányító konvenció dönti el. A Pillanatgépek kiállítás ezt a különbséget elemzi, a látás objektívnak vélt mechanizmusa és az érzékelés közötti különbséget. Ezt társadalmi elvárások ugyanúgy alakíthatják, mint a fény, az árnyék, a tükrözés vagy a képrögzítés időbeli vetülete. Vagyis a csodadobozok, prizmák, tükrök vagy hengerek segítségével kialakuló látvány nem kevésbé varázslatos, mint a tudat irányított lenyomataiban rögzült kép. Ettől van az a különös érzésünk, hogy Werner Nekes gyűjteményének egyedülálló illúzió-gyára nem sokban különbözik a reneszánsz kor perspektíva-keresésétől, a barokk illuzionizmusától vagy éppen a XIX. és a XX. század önkifejezési vágyától.
A historikus anyaggal a Pillanatgépek ötven kortárs művész munkáit állítja párhuzamba, akik a relikviák működési elvét ma újrafogalmazzák. Az elektronikus képalkotás korszakában visszanyúlnak a korábbi eljárásokhoz, kombinálják az újabb technikákkal, és ezzel új nézőpontokat, a látás újabb lehetséges útjait vetik föl. Ahogyan a 2007-es Kempelen-kiállítás is kortárs művészek által vitte tovább az eredeti gondolatot, itt is valami alapvetőt fogalmaznak meg ezek a művek. Művészettörténeti utalásokkal, az érzékelés különböző területeinek összevonásával vagy akár direkt társadalmi tartalmakkal. A kortárs ebben az esetben az 1950-es években kezdődik és egészen 2009-ig tart. A két végpontot az egykor legendás bécsi alkotócsapat, a Haus Rucker-Co látósisakjaival generált "pillantásporlasztó", illetve Zádor Tamás 2009 márciusában készült panorámafelvétele képviseli, utóbbi a Tatárszentgyörgyön meggyilkolt férfi és gyermeke temetésén pásztázza a fájdalom és a félelem megnyilvánulásait. A közelmúltra reflektált Dennis Adams, amikor a 60-as évek tabutémáját, Ulrike Meinhof újságírónő filmjét a német leánynevelő-otthonokról képekre bontotta és szétosztotta a berlini járókelők között. Osztogatás közben a csuklójára kötött kamera rögzítette a véletlen reakciókat a képek megpillantásakor. Erdély Miklós ismétléselméleti tézisei is a társadalmi önismerettel szembesítenek, de egyben folytatják a sokszorosítás, az ismétlés, a reprodukció Walter Benjamin féle filozófiai vizsgálatát. Regina Silveira csalásra építő árny-szobra a mítoszteremtés mechanizmusát építi képpé, Pipilotti Rist egy nyersen ácsolt szállítódobozba babaszobát költöztet, amibe beleselkedve egy intim zóna részleteit látjuk, amit egy vetített kép folyamatosan körbejár és álomszerű jeleneteket fest a környezetre. Peep-show, pszichoanalízis és vágyelemzés találkozik ebben az érzelmes, ugyanakkor leleplező objektben.
Nicholas Schöffer mobil szobrától a Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakos hallgatóinak munkáiig sorolódnak a látvány-csodák. A Pillanatgépek két német kurátora, Nike Bätzner és Eva Schmidt mellett a nemzetközivel egyenrangú hazai anyagot Peternák Miklós válogatta, hármójuknak páratlan élményt köszönhet a látogató. A kiállítás Siegenből jött Budapestre, a következő állomása ősztől Sevilla lesz.
