A Csontváry cím és a Csontváry képeihez való alázatos közelítés viszont László Dániel esetében nem azt mutatja, hogy birokra kívánna kelni elődjével: sokkal inkább valamiféle tiszteletadás, a nagy példaképről alkotott belső víziók, őszinte gondolatok, benyomások formába öntése ez. Sőt: a festmények sora egyfajta időutazásként, képzőművészeti "turizmusként" is felfogható, hiszen az alkotó nem csak a Csontváry által megörökített Selmecbányát, vagy éppen a schaffhauseni vízesést jeleníti meg, hanem egy-egy Csontváry-albumot a tájnak megfelelő oldalon nyitva tartó gyereket - talán a saját gyerekeit - is beemel a kompozícióba. Ez a gesztus így egészen olyan, mintha a ma generációja keresés közben egy titkos kaput talált volna a festményekbe, mintha ugyanannak a tájnak a megcsodálásával egy darabka térképhez jutott volna a nagy festő életéből. "Itt járt Csontváry" - állhatna a sorozat minden egyes darabja alatt: a látszólag a realizmus felé hajló, helyenként turistafotót imitáló képek így lesznek a tünékeny emlékmozaikok őrzői, a reflexió letéteményesei.
A kiállítás egyes képei emellett a minket körülvevő világ változékonyságára, illékonyságára is rávilágítanak. A Csontváry által a XX. század első éveiben megörökített jajcei villanyerőmű és a Keleti pályaudvar még szolid bájt sugárzott, míg ugyanezek a jelenlegi állapotukban, László Dániel tolmácsolásában a megjelenített és a megjelenítés módja közti kontraszttal érzékeltetik a szépség fogalmának relativitását. A Tengerparti sétalovaglás kecses alakjai, nyüzsgő pillanatképe helyett egy fürdőruhás lány pózol ugyanazon a helyszínen, kezében az említett kép eredetijének printváltozatával. Mintha egy szellemidézésnek lennénk tanúi: a fotón, mint üveggolyón keresztül megelevenednek a régmúlt homályába vesző alakok - és büszkék rá, hogy nem feledték őket.
