Nézni és nézni hagyni

A 11 kirakat ? azaz ?sokféleképp veszünk részt a misszióban? című kiállítás már címében is sugallja, hogy nem egy szokványos tárlattal van dolgunk ? legalábbis ami a kiállítók ?hovatartozását?, indíttatásának, energiáinak eredetét illeti. A Dekorszövetség, azaz a Magyarországi Dekoratőrök és Kirakatrendezők Szövetsége annak apropójából rendezte meg a kollektív tudatban (tudattalanban?) is az egyéni elgondolásokat hangsúlyozó kiállítását, hogy a szövetség idén tölti be ötödik ?életévét?. És mint ilyet, szeretné méltó módon, az alapító- és vezetőségi tagok alkotásainak bemutatásával megünnepelni ? talán kissé kaotikus, de kinyilatkoztató jelleggel demonstrálni: ?ezek vagyunk?.

 

A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban megnyílt kiállítás terébe lépve hirtelen az az érzése támad az embernek, hogy egy adott témára készült pályaművekből álló kavalkádot lát. A hívószó a kirakat, a vizualitás, formai, tartalmi kikötés nincs, és még csak dekoratőrnek vagy festőművésznek sem kell lenni a nevezéshez. A kiállítók maguk is hangsúlyozzák: az alkotók közül nem mindenki "szűken értelmezhetően szakmabeli", csupán a téma közös, azaz a vizuális kommunikáció, illetve a vizuális környezethez való viszony.

 

Akad itt dekoratőr, grafikus, mérnök, tervezőszerkesztő és festőművész is, ebből pedig egy meglehetősen eklektikus, helyenként összefüggéseket is nehezen felmutató válogatás kerekedik. Persze ahány ember, annyi reflexió, főleg ami a napjaink egyik legtöbbet szem előtt lévő felületét, marketingeszközét, akarva-akaratlanul is az emberiség mindennapjainak részévé, kommunikációs felületévé vált kirakatot illeti. A tárlat vállalja az esetlegesség lehetőségét, hiszen egészen kiszélesíti a kiállítás alkotásait összefogó horizontot ? a vizuális kommunikáció gyakorlatilag minden képzőművészeti és dekoratőri munkát lefedhet. Ennek köszönhetően minden művész a saját hangját, (világ)képét hozza el, a saját részét ?a misszióból?: Imre Olga ?címadó? műve, a 11 kirakat 1990 és 2010 közötti kirakatokból válogat ? érdekes elképzelni, vajon miért épp ők 11-en lettek a vegyes technikával készült alkotás kis üvegkalitkákba zárt, megörökített szerencsései.

 

Ipach Antal grafikusművész helyenként rideg, letisztult és változtathatatlanságot sugalló képeivel szemben Facskó Attila dekoratőr ?képhulladék-installációi? már a vizualitással való játszadozást, annak kifordítását mutatják. Hasonlóképpen humoros oldalról közelíti meg a dolgot Baksa Nándor grafikus: a különböző márkájú, de mutató nélküli karórák sora mint egy modern patchwork-takaró borul rá a ?vizuális idő? múlására, míg Cimke című összeállítása töméntelen mennyiségű borcimke egymásra ragasztásával ébreszti fel bennünk a nyomtatottság csalóka illúzióját.

 

A kirakatok, reklámok vonatkozásában némileg kilógó festmények, képek oda nem illésük ellenére is üde színfoltjai a válogatásnak. Bendzsel Miklós mérnök egy helyen az évtizedekkel ezelőtti, az afrikai nőkre építő kávéplakátokat idézi meg, míg Sárkics Eszter andalító színei és mosolyogtató busófigurái remekül kiegészülnek Sándorfy Éva primosteni pillanatképeivel. Kirakat ide vagy oda, ?a vizualitás, mint alapérték? felmutatása itt épp elég tág fogalom ahhoz, hogy összefogjon (tulajdonképpen bármely kiállításra rá lehetne mondani), de egyúttal szabadjára is eresszen.