Indulnak Keresztes Zsófia szobrai Velencébe

Április 21-én nyílik az idei Velencei Biennále magyar pavilonjában Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal kiállítása. A projekt nemcsak komplexitásában kivételes, hanem azért is, mert igen jól illeszkedik a Giardiniben rendezett központi tárlathoz, amelynek címe Álomtej lesz. A kapcsolódás nemcsak a címben, hanem az arculatban is tetten érhető: ahogy Keresztes projektjének esetében, úgy a fő kiállításon is fontos szerepe jut a könnycseppeknek. A művész elmondta: az ő esetében a könnycseppnek összetett szimbolikája van. Egyszerre jelenti a közösségvállalás, a fájdalmat és a másik iránt érzett empátiát.

Boros Géza, a Velencei Biennále irodavezetője elmondta, hogy az idei biennálén nagyon sok női alkotó állít ki.

Tematikailag pedig sok kiállítás reflektál a világban uralkodó bizonytalanságra, átmenetiségre, identitáskeresésre, amely témák Keresztes projektjében is dominánsan vannak jelen. 

A projekt Keresztes egy korábbi kiállításához kapcsolódva Arthur Schopenhauer porcupine dilemmájához nyúlik vissza. Ennek lényege: az emberi lény képtelen arra, hogy egyedül éljen, ezért folyamatosan másokat keres, akikkel megoszthatja impresszióit és szeretetét. A kiállítás másik fontos hivatkozási pontja Szerb Antal Utas és holdvilág regénye. A szövegben a főhőst a hajdanvolt kultúrák emlékei ráébresztik, hogy az egyén a saját társadalmi-kulturális meghatározottságából nyeri önazonosságát. Valamint hogy a jelene a múlt fragmentumaira épül.

Keresztes mozaikszobrai azt a pillanatot vizualizálják, amikor a teljességélmény szétrobban, a szilárdnak hitt énkép megkérdőjeleződik, mozaikokra hullik szét, amiket aztán egyesével kell újra összeilleszteni.

A kiállítás, amelynek már nagyon hamar megszületett a címe, figyelembe veszi a magyar pavilon sajátosságait. Keresztes úgy alakította a szobrait, hogy azok helyspecifikusan illeszkedjenek az egyes termekbe. A terek kétféle irányból bejárhatók. A néző pedig akár jobbra, akár balra indul el, végül egy végtelen jelet ír le. Ez szintén fontos szimbolikával bír, hiszen ahogy a tárlat kurátora, Zsikla Mónika elmondta: az identitáskeresés egy folytonos, vég nélküli munkafolyamat.

A kiállítás négy nagyobb egységben járja körül a szubjektum önazonosságának, az identitás feltérképezésének állomásait.

A fő térbe lépve a befogadó az Oltáron keresztülhaladva jut el A vak szoborig, ami az identitáskeresés kezdeti fázisa, az önismeret magányos oltára. Azt a szituációt jeleníti meg, amikor az egyén világtalanul és sötétben tapogatózva elindul megkeresni: kicsoda is valójában, milyen kötődései vannak a világhoz és a különféle idősíkokhoz. Innen a látogató két irányban két-két kapuőr mellett elhaladva juthat a bal, valamint a jobb oldali térbe. Ahogy Zsikla írja a kiállítás katalógusában: „A kapu mint szimbólum a hozzáférés lehetőségével kecsegtet: az átjárás az ismertből szimbolikusan vezet át egy addig ismeretlen dimenzióba. Elválaszt és összeköt egyszerre…”

Balra a Raktár I. tér vizionálja azt a pillanatot, amikor az egyénnek sikerül lepakolnia magáról azokat a terheket, amelyek agyonnyomják.

Ezektől megszabadulva fellélegezhet, és a sallangok elhagyásával, lecsupaszítva eljuthat önmagához. Ezt a pillanatot jeleníti meg A fájdalom lefelé hulló spirálja szerkezet, amely egymáshoz kapcsolódó, könnycseppeket idéző végtelen jelekből alkot egy komplex, organikus struktúrát. 

A jobb oldali tér pedig azt a lehetőséget vizionálja, amikor az egyén nem tud megszabadulni a terheitől.

A Raktár II. az ideintitást torzító, destruáló szimbólumokkal van teli, az innen nyíló, kör alakú teremben pedig önállóan lógó könnycseppekkel találkozhatunk majd, amelyek nem alkotnak egymással semmiféle szerkezetet, hanem egymástól függetlenül lebegnek a térben a szubsztancianélküliség szimbólumaiként. 

Az exkluzív bemutatón Zsikla elmondta, hogy a projekt hosszú időn át, heroikus munkával, de kompromisszummentesen készülhetett el. Keresztes Zsófia az aqb egyik nagyméretű hangárjában alkotott több asszisztenssel. Így mostanra a projekt minden eleme készen áll arra, hogy elindulhasson Velencébe. 

A kiállítás két szobrát pedig mi magunk is megtekinthettük a Ludwig Múzeumba szervezett exkluzív bemutatón. Az egyik kapuőrző mellett a Raktár I. szobráról Keresztes Zsófia mesélt. A metamorfózisban lévő, kipeckelt szemhéjakkal figyelő test a szembenézés kényszerével nyomasztja a kereső önismeretet. Ez egyszerre nyugtalanító, másrészt viszont segíthet megszabadulni a ránk rakódott terhektől, hogy levetkőzhessük az éntelenség állapotát.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu