Kertész Attila festészete a folytonos önfelfedezés aktusa. Mint mondja: tudattalanunk megfoghatatlan, szem elől rejtett világának feltárása érdekli. Képein az egyén androgünitása, az egymáshoz való kapcsolódás, a hiányaink és az azokat kitöltő elemek, a magány és kollektivitás lehetőségének kérdései tematizálódnak. Legújabb kiállításának képein, ahogy a kurátor, Molnár S. Szonja rámutatott, az egyén parallel személyiségei kelnek birokra egymással. A héten Kertész Attilával randiztunk.

A formatervezés felől érkezel a képzőművészethez. Miért kezdtél el festeni?

Kecskeméten ipari és képzőművészeti középiskolába jártam kerámia szakra, majd innen indultam tovább a MoME-ra, ahol forma-, valamint bútortervezőként végeztem. A plasztikus formaképzés és a manualitás meghatározó volt a középiskolai éveim alatt, míg az egyetemen ettől eltávolodva, inkább a funkcióközpontú alkotás volt a jellemző. Még a MoME-s időszak alatt több egyetemi társammal megalapítottuk a Position Collective dizájnmárkát. Egy idő után azonban éreztem, hogy a tárgytervezésbe már nem lehet beleszuszakolni azokat a témákat, amelyek engem leginkább foglalkoztatnak. A festészetem sokkal inkább egyfajta visszatérés azokhoz az alapokhoz, amelyek a tizenéves korszakomat meghatározták.

Milyen témák kezdtek el foglalkoztatni?

A festészetem emberközpontú. A bútortervezésben az ember csak mint valaminek a használója tudott megjelenni, engem viszont egyre inkább az individuum pszichológiai vonatkozásai és maga a psziché kezdett el érdekelni. 

Bármelyik sorozatodat is vesszük, mindegyiken tömbszerűen megfogalmazott testek, tektonikus alakzatok köszönnek vissza.

A keramikusi énem is a felszínre tör ezekben a formákban, valószínűleg emiatt is annyira erős a testességük, a plaszticitásuk. A tömbszerűség a legintenzívebben az első sorozatomban, a GEMSELF-ben érhető tetten. E képek inspirációs forrásai a kőzetek, ásványok voltak. Ezek az alakzatok a kollektív emlékezet szimbólumai: ahogy a kövek alakulnak az idők során, úgy formálódnak bennünk is a múltbeli események. A sorozat absztrakt képekből áll, a formák színblokkokból épültek fel, emiatt keltettek erősen tömbszerű hatást. Aztán a későbbi sorozatokban ez a fajta tektonikusság fokozatosan oldódott, de még a legfrissebb anyagomra is jellemző az összehúzottság, a zártság, az embriószerűség.

Ezek a testek az ősi kultúrák istenszobrait is megidézik.

A testek anyagszerűsége, valamint az, ahogyan az olajat használom, valóban megidézi az őskori kisplasztikák világát. Fontos inspirációs források a törzsi jelképek, a termékenységi szobrok, amelyek nagyon egyszerű szimbolikával fejeznek ki valami lényegit úgy, hogy az egy nagyobb közösség számára is könnyedén befogadható. De erősen hat rám a népi iparművészet is, ahol szintén igen erősen jelen van az anyaggal való szoros kapcsolat, a manualitás.

Hogyan építed be a külső forrásból érkező ingereket?

Ezek használata sohasem tudatos. Bekerülnek egy dobozba, és amikor szükség van rájuk, akkor előmásznak onnan. Éppúgy, ahogy az adott téma, amivel aktuálisan elkezdek foglalkozni. Ezek nem szándékolt dolgok, csak megtörténnek.

A saját önismereti utazásod dolgozod fel a festészetedben. Hol tartasz ebben a folyamatban?

Érdekes, hogy azt hisszük, az önismereti út lineáris, pedig inkább különböző rétegekről van szó, amiket fel lehet hozni és ki lehet bontani. A sorozataimban egy adott masszát csiszolgatok folyamatosan. Kezdetben még számomra is nagyon megfoghatatlan volt a saját személyiségem, az egyes sorozatokban azonban ennek a képlékeny és ködös dolognak egy-egy aspektusát mélységeiben meg tudom vizsgálni.

Az ANIMA sorozatomban a jungi filozófia egyik tézisét, az anima és az animus jelenségét vizsgáltam magamon és a munkáim által. A bennem megbújó női minőségek létjogosultsága és funkciója foglalkoztatott itt, ami az általános szintjére emelkedve a férfiban rejlő feminin jelleg, valamint a nőben jelen levő maszkulinitás vizsgálatát jelentette. Az egységélmény megélése és a másikkal való kapcsolódás azért lehetséges, mert mindenkiben van valami a másikból.

A GENETRIX a születés és az ősanyaság témáját vette elő. Az anya isteni jellegére is ráirányítottam a figyelmet, arra, hogy a születés utáni első időszakban a gyermek mennyire kiszolgáltatott az őt világra hozó lénynek, aki egyszerre gondoskodó és pusztító. Ezt követte az a gondolat, ami a PETROS-ban csúcsosodott ki. A világra jövetel utáni első benyomások fontossága érdekelt itt, az, hogy ezek a momentumok mennyiben határozzák meg a személyiséget. Az ókori szobortöredékek inspirálták a sorozatot: éppen úgy, ahogy ezekben a torzókban, benned is jelen van a tökéletesség, de a fejlettségi szinted még nem tart ott, hogy kibontakozzék, még jelen van egyfajta hiány.

A legfrissebb sorozatom, ami a LAVOR Collective Art Salonban látható, a létezésünk alternatíváit kutatja. Molnár S. Szonja, a kiállítás kurátora így fogalmazta meg: „parallel lélekállapotok tárulnak elénk ezeken a képeken, amelyek láthatatlan rétegeinkbe engednek betekintést”.

Ebben a sorozatodban már modellek után dolgoztál.

A HYPER PARALLEL sorozat az eddigi leginkább figurális anyagom, amely alakjait élő személyekről formáztam. A kiinduláskor az volt a fejemben, hogy testeket szeretnék ábrázolni, de az első ülés alatt kiderült, hogy valójában a modellel való kapcsolódás az, ami ténylegesen érdekel. Ahogy ők fizikailag is lemeztelenedtek, úgy vetkőztem én is le magamban bizonyos gátakat, amelyek korlátoztak az alkotásban. A meztelenség gyermeki oldala került elő ezeken az alkalmakon, a természetes, ösztönös jelenlétre fókuszáltunk. Ezáltal a személyiségünknek azok a dimenziói törtek a felszínre, amelyekre korábban nem volt rálátásunk.

Hogyan viszonyulsz a testhez?

A testhez való viszonynak a döntő része tanult mechanizmus. A mi generációnknál a testképről való sztereotípiák szélsőséges irányba tolódtak el, és elfogadottá vált a test alapján címkézni az embereket. Emiatt nekem is folytonos munka, hogy elfogadjam a saját testemet és ne ítéljem meg a másokét.

Ebben a sorozatodban minden képen két alak látható, amelyek valamilyen viszonyban vannak egymással. Olykor úgy tűnik, mintha ölelnék egymást, máskor inkább birkózásnak hat a kettejük kapcsolata.

A klasszikus anatómiai ismereteinkkel szembemenve próbáltam rávilágítani, mennyire nehéz detektálni, hol kezdődik és hol végződik egy ember, hogy mettől meddig tart a személyiség. Az egymásba kapaszkodás, a birkózás a küzdelem szimbóluma, ami egyszerre jelenti az egyén harcát saját magával, valamint a magával való folytonosan változó viszonyt is.

Az egyensúlyi vagy a kibillenő helyzetek izgatnak jobban?

Távolról úgy tűnik, hogy középre vannak komponálva az alakok, de nincsenek egyensúlyi helyzetben, ami feszültséget teremt a képmezőben. A vászon négyzetessége keretbe zárja a folyton pörgő, cirkulálást imitáló formákat. 

Hogyan segíthet a művészet a traumafeldolgozásban?

A festészet egy eszköz, egy médium, amin keresztül gyógyulok. Ha sikerül egy problémát festmény formájában materializálnom, akkor ahhoz a kérdéshez már lesz egy kapaszkodóm, ahhoz már tudok viszonyulni. Azonban ez sosem csak rólam szól, az egyén ugyanis sosem tud öncélúan fejlődni, hiszen az ő formálódásával a saját mikroközössége is változik. 

Az egyéni történetmesélés így tud az általános szintjére emelkedni?

Az ember magán dolgozik, és ez a kapuja ahhoz, hogy a közösséghez tudjon újra kapcsolódni. Amit én megélek, az nem kizárólagosan az én sztorim, abban van egyfajta kollektivitás. Ezért nem is szoktam kommunikálni, hogy mi egy adott sorozat konkrét kiindulópontja, mert az leszűkítené az értelmezést, én pedig nem akarom a néző olvasatát irányítani. A képeimmel üzenni szeretnék, de nem akarok senkire semmit ráerőltetni.

Ha az üzenetet tartod fontosnak, akkor ehhez képest a látvány másodlagos?

Az esztétizálás lényeges volt, amikor bútortervezéssel foglalkoztam, ugyanakkor meg kellett vizsgálnom, hogy mi az, ami ebből ténylegesen releváns a művészetemben. Meg kellett ismernem, hogy a színeknek, az anyagszerűségnek mi a jelentősége egy kompozíción belül. Nem baj, ha valami esztétikus és látványos, de a hatásvadászat már káros.

Mégis nagyon jellemző, hogy élénk, vibráló színeket használsz a festményeiden.

Egy kép esetében mindig csak annyit döntök el, hogy mi lesz az első szín, amit felviszek a vászonra, a többi kiválasztása teljesen intuitív. Mivel a festészetem érzelmi alapú, talán ezért is ennyire felfokozott a képek színvilága.

Évekig fekete alapra dolgoztam, aminek szimbolikus jelentősége is volt: a sötétből, a semmiből, a mélyből indulva építettem a képet. A fekete alap kicsit deszaturálja a színeket, és egységesíti is őket, emiatt nagyon vibráló látvány jön létre. Ebben a mostani sorozatban azonban már van egy kép, aminek az alapja világos, cserébe koszosabb színeket is felvihettem a vászonra. Végre megengedtem magamnak, hogy ilyen jellegű kompozíciót is készítsek.

A képeiden a fény is szimbolikus szerephez jut.

A szellemi tisztaság, az egyensúly, a harmónia szimbóluma a fény. És ahogy már a kőzetekből is áradt valamiféle energia, úgy a mostani sorozatomban megjelenő figuráknak is van egyfajta vibrálása, valamiféle auraszerű mező veszi őket körül.

Hogyan alkotod meg a kompozícióid?

Az alkotómódszeremben van egyfajta szándékolt középre komponálás. Igyekszem mindig kitölteni a vásznat, kevés levegőt hagyok az alakok körül, ami szimbolikusan a határfeszegetés, a korlátozottság fogalmait emeli be, de az anyaméhet kitöltő magzat képét is megidézi. Az alakok mindig egy semleges, homogén térbe kerülnek, ami kvázi azt mondja, hogy a figurának még nincs viszonyulása a környezetéhez. A pózok is ezért ilyenek: összehúzódó, embriószerű, kiszolgáltatott testhelyzeteket ábrázolok. A figurák még befelé figyelnek, magukkal vannak elfoglalva. Lehet, hogy a későbbi sorozataimban ez már változni fog, fontosabbá válik majd az alak környezettel való kapcsolata.

Hogy állt össze a mostani anyag?

Folyamatosan festek, és mindig van egy pillanat, amikor egy adott képmennyiség koherenciát alkot. Most több kép készült el, mint ami jelenleg látható a LAVOR-ban. Molnár S. Szonja, a LAVOR Collective társalapítója válogatta ki azokat, amelyek dialógusba tudnak lépni a térben. Ami még érdekes, hogy a sorozat utolsó egysége Kecskeméten egy háromhetes elvonulás alkalmával született. Leutaztam, de a kész festményeim nem vittem magammal, így fogalmam sem volt, hogy a Budapesten és a vidéken készült anyag hogyan fog egymáshoz viszonyulni. Ez kicsit frusztráló volt, ugyanakkor megvolt az előnye is, hiszen a már elkészült munkák nem befolyásoltak az újak megszületését. Talán ennek köszönhető az, hogy mertem végre világos alapra festeni.

Milyen terveid vannak most?

Hamarosan megyek a Miszla Art művésztelepre, ami most Erdélyben lesz. Tisztulok és pihenek, és bízom benne, hogy az ottani környezet, a táj stimulálni fog.

Egy képzőművészeti alkotás, ami fontos viszonyulási pontot jelentMost újra felfedeztem Kondor Béla munkáit, különösképpen a grafikáit. Nap mint nap előveszem.
Egy könyv, ami meghatározó olvasmányélmény volt Babits Mihály: A gólyakalifa.
Egy zene, ami mostanában sokat hallgatszVáltozatos a zenei érdeklődésem, korszakaim vannak. De nagyon szeretem a The Blaze munkáit, évek óta a Territory a kedvenc számom tőlük.
Egy film, ami nyomott hagyott bennedJacques Rivette: A szép bajkeverő. Nagy löketet adott a műtermi munkához.
Egy hely, ahová elvágyódszVonz az afrikai törzsi kultúra, érdekes, hogy még nem utaztam az afrikai kontinensre, de nagyon érik bennem.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu